Csángó továbbtanulók a budapesti Németh László Gimnáziumban

2014.10.29. | Keresztszülők
A budapesti Németh László Gimnázium életében – és némettanárként az enyémben is – mindig kitüntetett szerepet kaptak a diákcsere-kapcsolatok. Az európai gondolat jegyében immár évtizedek óta szervezett németországi és egyéb nyugat-európai kapcsolatok mellett mindig nagy örömmel fogadtuk az erdélyi és moldvai diák- és tanártársakat – írja beszmolójában Heltai János Imre tanár, szervező.

Amellett, hogy természetesen többször is kapcsolatot vettünk fel a nagybányai Németh László Líceummal, a kétezres években rendszeresen diákcserét szerveztünk a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceummal is. Az utóbbi években azonban a moldvai kapcsolatok kaptak prioritást a gimnázium életében.

2014 őszén immár negyedszer fogadtunk iskolánkban moldvai csoportot. Az első két alkalommal – mintegy előkészítendő a későbbi diákcserét – moldvában tanító tanárok jártak tanulmányúton az iskolában. A tanárok 4-6 fős csoportja egy-egy hétig részt vett az iskola munkájában, és a nagyvárosban lehetséges aktív pihenés és feltöltődés mellett pedagógiai tapasztalatokat gyűjtöttek, módszertani, tantárgyi foglalkozásokon, továbbképzéseken vettek részt. Második alkalommal – mintegy kísérletképpen – már érettségi előtt álló diákok is érkeztek velük; ők egy hétig a gimnázium tanulóival együtt vettek részt a szokásos iskolai munkában. A sikeres tapasztalatokon felbuzdulva a Csángó Továbbtanulók Közösségének vezetőjével, Ferencz Gabriellával úgy döntöttünk, hogy a továbbiakban a csíkszeredai kollégiumban élő, és a városban tanuló legkiválóbb moldvai diákokat láthatják vendégül a Németh László Gimnázium tanulói és tanárai.

Moldvában, az egyedüli helyen, ahol a Kárpát-medencén kívül is évszázadok óta élnek magyar nyelvet beszélő emberek, az 1950-es évek néhány esztendejének kivételével sosem volt intézményes magyarnyelv-oktatás, mégannyira sem oktatás magyar nyelven. Moldva sosem volt a magyar államiság része, az ott élők kimaradtak a magyar nemzet létrejöttének minden szimbolikus eseményéből. Szakemberek egy kis csoportja a 2000-es évek elején kezdte meg néhány moldvai faluban a magyar nyelv oktatását, illetve foglalkozások tartását magyar nyelven. A program az elmúlt másfél évtizedben növekedett és erősödött, Románia EU-csatlakozása óta már néhány faluban iskolai magyar nyelvórák is vannak. Az oktatási programban tanuló gyerekek közül néhányan minden évben úgy döntenek, hogy középiskolai tanulmányaikat magyar nyelven folytatják. Ez Moldvában iskolák híján nem lehetséges; ők tehát Erdélybe utaznak tanulni. Számukra hozta létre az oktatási program a Csángó Továbbtanulók Közösségét; egy csíkszeredai kollégiumban laknak azok a diákok, akik a város különféle középiskoláiban magyar nyelven tanulnak..

A közösen szervezett program keretében érkezett immár másodszor moldvai tanulók egy csoportja a gimnáziumba. Amikor németországi cserekapcsolatot szervezünk, legtöbbünk fejében olyan gondolatok fogalmazódnak meg az ilyen programok hasznosságával kapcsolatban, amelyek a nyelvtanulással, az új kultúra megismerésével kapcsolatosak. Nem ugyanilyen egyértelmű talán, hogy miért is szervezünk magyarul beszélő, de nem Magyarországon élő diákokkal csereprogramot. Személyes válaszom nagyon egyszerű: a program létrejöttében azért vállaltam részt, mert azt szerettem volna, hogy azok a moldvai diákok, akik egy hétig nálunk vannak, jól érezzék itt magukat, sokat tanuljanak velünk itt az iskolában és az iskolán kívül, új és jó élményekkel gazdagodjanak, és ezáltal is könnyebben tudják eldönteni, hogy merre fordítják életüket a középiskolai tanulmányok befejeztével.

A program zárultával természetesen feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon legalább részben a fentiek jegyében telt-e az idő. Meglehetősen régóta tanítok, és elég sok csereprogramot szerveztem már ahhoz, hogy lássam, mikor érzi jól magát, illetve mikor profitál egy-egy diák a látogatásából, illetve vendégfogadásából. Úgy gondolom, egy jól szervezett és tartalmas csereprogramban ez a két dolog egybeesik. Hogy ez az ideális állapot mennyire valósult meg, nyilván minden résztvevő érzi: szeretném is nekik meghagyni a lehetőséget, hogy maguk fogalmazzák meg saját tapasztalataikat, levonják maguknak saját következtetéseiket. A tanár mindig optimista.

Persze tapasztalatai neki is vannak: érdekes volt például látni, hogy egy moldvai magyar és egy magyarországi magyar diák között bizonyos szempontból legalább akkora különbség van, mint teszem azt egy német és egy magyar diák között. Az egymással való boldogulás nem tűnt sem kevésbé izgalmasnak, sem feltétlen könnyebbnek. Viszont azt gondolom – bár lehet, hogy ezt csak magyar elfogultságom mondatja velem –, hogy az egymásra találás öröme is intenzívebb lehet ebben az esetben.

Nincsen nyelvi akadály olyan értelemben, hogy németül vagy angolul kell beszélni, mindenki anyanyelvén beszélhet, azonban a nyelvváltozatok eltéréseiből is fakad néhány előítélet, félelem, amely megnehezítheti a kommunikációt. Mindenkinek el kell fogadnia, hogy a másik beszédjének vannak olyan jellemzői, amelyek szokatlanok. De nem csak a beszélt nyelv mutatja a különbségeket: a kommunikációs kultúrában is vannak olyan eltérések, amelyek áthidalása figyelmet, szeretetet és alkalmazkodást igényel. Ezeknek a kérdéseknek a megoldása szerintem minden résztvevő számára nagyon tanulságos volt, a fiatalok élesben szembesülhettek azzal, hogyan tudnak toleránsak lenni egymással. Azt láttam, hogy a csoport elsöprő többségének mindezek nem okoztak gondot, de biztos vagyok abban is, hogy akinek mégis, az is rengeteg tapasztalatot levont az átélt élményekből. De a közös nyelv miatt a barátság is erősebb lehet, a barátság élményét nem csak emberként, de magyarul beszélő emberként is megéltük.

Azt is láttam, hogy hasznos ugyan az, ha látják a vendégek egy magyarországi iskola hétköznapjait, de sokkal hasznosabb lehetett volna mind vendégeink, mind a fogadók számára a látogatás, ha határozottabban, ügyesebben bevonjuk a vendégeket mindennapi munkánkba; ha nem csak szemlélhették volna az eseményeket, hanem alakítói is lehettek volna azoknak. Ebből azt szűrtem le a jövőre nézve, hogy érdemes lenne valamiféle közös projektmunkának áldozni a látogatás idejében az órák egy jelentős részét.

Láttam, hogy barátságok szövődtek, hogy fontos élményekkel lettek gazdagabbak a résztvevők. Szinte mindegy is, hogy éppen a 19. századi impresszionista festészetet bemutató múzeumi látogatásba akartak a résztvevők (mentségükre legyen mondva, egy hosszú-hosszú iskolai nap után) „belehalni”, vagy moldvai táncokat lejtettek önmagukról és a hazamenés idejéről tökéletesen elfelejtkezve… Egy-egy program lehetett volna jobb is, másoknál jobbat el se tudunk képzelni, de nem ez a lényeg szerintem: azzal a reménnyel zártam a hetet, hogy legtöbben nem kerültünk nagyon távol előre megfogalmazott elképzeléseinktől, meg sem fogalmazott reményeinktől a programmal kapcsolatban.

Heltai János Imre, magyar-német szakos tanár, szervező

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók