Az egyesület céljai

A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület szoros együttműködésben dolgozik a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével és A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvánnyal. Alapvető célunknak tekintjük a „Legyen Ön is keresztapa, keresztanya” program népszerűsítését, a támogatók körének bővítését.

Segítséget kívánunk nyújtani a keresztszülők egymás közti kapcsolattartásában, célunk erősíteni a csángómagyar gyerekek és a keresztszülők közötti kapcsolatokat. A keresztgyerekek és családjuk szociális és egészségügyi támogatása mellett kiemelt fontosságúnak tartuk, hogy segítséget nyújtsunk a moldvai magyar nyelvoktatás feltételeinek javításához, valamint, hogy minél szélesebb körben megismertessük a moldvai csángómagyar kultúrát a bel- és külhoni magyarsággal.

KEMCSE logó Logónk

A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület logója

Tervezte és készítette: Albert Zoltán Máté (19 éves diák)
Időpontja: 2006. november 8.

Az egyesület elnöksége

Jolanda Willemse elnök
Toroczkay Katalin alelnök
Büttner Sarolta programkoordinátor
László Ildikó falugazda-koordinátor
Bathó Éva moldvai kapcsolatok koordinátora

Pákozdi Judittiszteletbeli elnök

Az alábbiakban bemutatkoznak a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület 2016-ban választott elnökségének tagjai
Pákozdi Judit Jolanda Willemse | elnök, diószéni falugazda willemse.jolanda@keresztszulok.hu 2007 óta dolgozom az Egyesületben, kezdetben diószéni keresztszülőként; majd 2017-ig alelnökként és szociális felelősként. Ekkor egy rendkívüli közgyűlésen az elnökség engem választott elnöknek, és ezt a tisztemet a 2018-as választáson megerősítette. E tisztségem a következő tisztújításig vállaltam. Ezúttal szeretnék bemutatkozni azoknak, akik még nem ismernek közelről.

A nevem, tudom, nem hangzik magyarnak, de holland férjem van, s attól kaptam ezt a nehezen megjegyezhető nevet, bár a környezetemben egyszerűen mindenki csak Jolandának hív. Egészségügyi Főiskolát végeztem, majd intenzív koraszülött osztályon dolgoztam.

1975 végén mentem el Líbiába dolgozni az ottani magyar kórházba. Ott ismertem meg a férjemet, s a gyermekem is ott született. Soha nem gondoltam volna, hogy minden fontos dolog az életemben Afrikában és Ázsiában fog történni. 30 évet töltöttem külföldön, miután a férjemet a Siemens cég vezetőjeként 3 évente más országba helyezték. Mellette megengedhettem magamnak, hogy a fizetésem nagy részét karitatív munkára költsem. Szinte a megszállottságig elköteleztem magam a szegény afrikai és ázsiai gyerekek megsegítéséért. Sok szenvedést és szomorúságot láttam, de ez még jobban ösztönzött, hogy többet és jobban dolgozzak.

Tagja voltam s vagyok több karitatív szervezetnek. Szerveztem bazárokat a Vöröskereszt Kenyai Kirendeltségén, s az általunk elkészített termékeket az Angol Követségen adtuk el. Az így megszerzett pénzt szintén a rászorult és éhező gyermekekre fordítottuk. Ugandában és Nairobiban úszóbajnokságokat rendeztünk iskoláknak, lehetőséget adva a kevésbé tehetséges gyerekek számára is. Ezzel a munkámmal elnyertem a Brisbane trófeát, amely annak jár, aki a legtöbbet tesz a fiatalok sportéletéért. Mauritiuson az angol Corona Society karitatív szervezetén belül gyermekeiket egyedül nevelő anyáknak nyújtottunk segítséget. Nyolc évet töltöttem Kuwaitban, s még az ilyen gazdag országban is vannak rászorultak. Kitört a háború, s menekülni kellett a családommal. Ez a szomorú tapasztalat arra is jó volt, hogy jobban értékeljem a békét és a szeretetet. Az utolsó állomás Bangladesh volt, ahol nagyon nehéz az élet. Sok szegény ember él a világ e részén, s nagyon nehéz támogatókat találni. A vándorló élet lehetőséget adott arra, hogy elsajátítsam a több évszázados múltra visszatekintő angolszász civil karitatív munkát. Beszélek tökéletesen angolul, felsőfokon németül s arabul, és hollandul is megértetem magam.

Tíz éve költöztünk vissza Magyarországra, s a felnőtt fiam is itt él. Bár ő sohasem járt magyar iskolába, mégis tökéletesen beszél magyarul. Hazatérésem után szerettem volna itthon is folytatni ezt a munkát, s így kerültem kapcsolatban fogyatékos és speciális nevelési igényű gyerekekkel Jászberényben. Külföldi adományokból sikerült belülről az egész iskolát felújítani. Látogatóba elvittem ide a diószéni gyerekeket is. Elindítottam Magyarországon az Esélyteremtő Születésnap Programot is, amely segítette a csángó gyerekek táboroztatását.

Kilenc éve vagyok keresztszülő, s két keresztgyermekem van Diószénben. Többször jártam Moldvában, s próbáltam megismeri az ottani kultúrát, az emberek gondolkodását. Szerveztem táborokat Nyíregyházán, s a Dunakanyarban, Csángó Advent estét Szentendrén. A Balatonnál immár öt alkalommal táboroztatok diószéni gyerekeket a XII. kerületi önkormányzat közreműködésével.

Szeretném ezt a munkát tovább folytatni. Ehhez szeretném a segítségüket kérni. Kérem, jelezzék felém ötleteiket, amivel hozzá tudnának járulni ehhez a nemes ügyhöz, de azt is, ha valakinek segítségre lenne szüksége. Azt is szeretném tudni, ki, mit, hogyan és hol tett a csángó gyerekekért, hogy egyetlen jótett se maradjon köszönet nélkül. Kedves Keresztszülők! Bármikor bárki rendelkezésére állok, s erőm és tehetségemtől telhetően megpróbálok segíteni. Köszönöm a bizalmukat, s munkámmal próbálom önöknek meghálálni.

Toroczkay Katalin Toroczkay Katalin | alelnök, a továbbtanulókat támogató csoport vezetője, gajdári falugazda torockay.katalin@kardco.hu Toroczkay Katalin vagyok, ezt a szép leánykori nevemet házasságomban is megőriztem, azért is, mivel családom mindkét ágon erdélyi származású. A Budapesti Műszaki Egyetemen szereztem diplomát, műanyagszakos vegyész üzemmérnökként és a mai napig ebben a szakmában dolgozom, most már nyugdíjasként, a férjemmel közösen alapított cégünk keretein belül.

Az évek során egyre jobban megismertem a KEMCSE keretei között folyó munkát és a gajdári falugazdai teendők mellett elvállaltam a Magyarországon tanuló csángó egyetemisták patronálását, egyebek között kulturális programjaik szervezését a magyar örökség megismertetése érdekében.

Ha egy-egy tehetséges gyermek eljuthat magyar egyetemekre és diplomát szerezhet a magyar felsőoktatásban, mi is gazdagabbak leszünk általuk akár Magyarországon maradnak, akár visszatérnek szülőföldjükre.

Meggyőződésem, hogy a magyar oktatási és keresztszülő program még akkor is sikeres vállalkozás, ha a magyar iskolában eltöltött nyolc év után a gyermekek nem magyar nyelven folytatják tanulmányaikat és kikerülnek a látókörünkből, mert olyan felnőttekké válnak, akik ellenséges indulat nélkül romániai barátaink lesznek, lelkükben tisztelettel őrzik a megismert magyar kulturális értékeket.

Pákozdi Judit Büttner Sarolta | magyarországi program koordinátor buttner.sarolta@gmail.com 12 éve a KEMCSE elnökségének tagja vagyok ebből öt éve a klubdélutánok programjainak szervezői feladatát látom el, a jövőben igyekszem megőrizni a szombati keresztszülő összejöveteleink eddigi változatosságát, színvonalát. Remélem, munkám eredményeként tovább bővülnek majd ismereteink a moldvai csángók életéről.

Kémia–biológia szakos középiskolai tanár vagyok, férjem geofizikus. Két fiunk és két lány unokánk van. Gödöllőn, családi házban élünk immár huszonöt éve.

A moldvai csángók nehéz helyzetéről a szégyenletes december 5-ei népszavazás után hallottunk Böjte Csaba és Hegyeli Attila gödöllői látogatása alkalmával. Férjemmel rögtön elhatároztuk, hogy megpróbálunk tenni valamit a teljesen elhagyatott csángókért a magunk erejéből. Barátok, rokonok segítségével összegyűjtöttünk könyveket, számítógépeket, oktatási segédanyagokat, és kisebbik fiunkkal elindultunk Lészpedre, ahol Márton Attila vendégszeretetében részesültünk. Megismerkedtünk Puskás Anna nénivel, élveztük szép énekét. Sajnos ezt már soha többé nem tehetjük.

Hazatérve, biztosak voltunk abban, hogy ezt a munkát folytatni kell, de szervezettebb körülmények között. Felkerestem Szűcs Józsefné, Zsókát, a Damjanich Általános iskola igazgatóját, és ő felajánlotta, hogy az éppen alakuló Gödöllői Értékvédő Közhasznú Egyesület keretén belül végezzük ezt a valóban értékvédő és -mentő munkát, a moldvai csángók magyar oktatásának támogatását. Az első nyári jutalomtábort követően eddig hét további nyári tábort szerveztem, melyeken 20-25 lészpedi kisdiák vett részt kísérőjükkel, Márton Attilával. A gödöllői programot balatoni nyaralás is kiegészítette. A táborok költségeit országosan meghirdetett pályázatokból, önkormányzati és egyéni támogatásokból fedezzük.

Több alkalommal szerveztem magyarországi továbbképzést a moldvai pedagógusoknak Évek óta szervezem a gödöllői iskolák karácsonyi csomagküldését a moldvai gyerekek számára. Ezeket a feladataimat továbbra is vállalom.

Pákozdi Judit László Ildikó | falugazda-koordinátor laszloildiko@hdsnet.hu A KEMCSE-ben eddig eltöltött évek alatt sokat megtudtam a moldvai csángómagyarokról, az ottani magyar oktatás helyzetéről, nagyon szerettem a színvonalas klubdélutánjaikra járni, ámulattal töltött el az egész csángó ügy iránti elkötelezett emberek hozzá állása, főleg a vezetőség áldozatos munkája, az adományok szervezése, az egész működési rendszer. Először csak énekelgettem náluk, később néhány könnyebb éneket meg is tanultunk együtt. Aztán eljött számomra az a megtisztelő felkérés, hogy kapcsolódjak be a vezetőség munkájába, amit nagy örömmel teszek.

Felnőtt fejjel, már köztisztviselőként engem az éneklés szeretete és a székely származású férjem vezetett el a moldvai csángómagyarokhoz. Tőle hallottam először róluk. Ha arra gondoltam, hogy a Kárpátokon túl is, a régi Etelközben élnek még magyarok, egyenesen kirázott a hideg. 2007-ben jártam először Moldvában, Klézsén Duma András házában volt a szállásunk, ezáltal megismerhettem őt és az egész kedves családját. András az általa létrehozott alapítványi házában, ahol a tanítás folyik, fogadott minket, büszkén szerepeltette tanítványait, akik egy komplett kis műsorral szórakoztattak minket, énekeltek, táncoltak, szavaltak. Útitársaink között sok nyugatra került magyar volt, a műsor nézése közben nekem elszorult a szívem, hirtelen sírhatnékom támadt, de visszatartottam, gondoltam, talán engem túlzottan felkavart a régi etelközi fiatalok idegen akcentusos szavalása, és egyáltalán az a számomra szinte hihetetlen megtapasztalás, hogy ennyire távol Magyarországtól, a Keleti Kárpátokon túl is még, ha rosszul is, de hallszik magyar szó a fiatal nemzedék szájából. És milyen érdekes! Ezzel a torokszorító érzéssel nem voltam egyedül, hirtelen mindenkiből elementáris erővel kitört a zokogás. Ez az emlék a mai napig annyira bennem van, akárhányszor felidézem magamban ezt a jelenetet, mindig könnybe lábad a szemem.

Nagy élmény volt vele bejárni a környező falvakat, egyáltalán megismerni azt a különös világot, amit mások elbeszélései alapján elképzeltem. Sokszor jártam Erdélyben, hiszen rokonaink voltak ott, de Moldva az más… az már bizony román világ. Az egyik akkori útitársam, aki Székelyudvarhelyről, a 89-90-es években, már viszonylag idősen kiment Svájcba, és aki még ott élte korában sose járt Moldvában, csak, mint svájci állampolgár, csatlakozott hozzánk a moldvai útra, amikor a buszunk átért Gyimesbükkből Moldvába, kinézve az ablakon, fejét rázva, szinte szomorúan mondta, hogy itt olyan össze-visszaság van! Elszomorítja ez a látvány, nem erre számított. Ott már nem láttunk szépen rendbe tartott, gondozott kerteket, a falvak eléggé sivár látványt nyújtottak a rendetlen portákkal, de főleg a szegénység tűnt fel ezen a vidéken. András elvitt minket a környező falvakba, Csíkba, a Csángó Rádiót akkor még csak tervbe vevő Lőrinc Celesztinhez, Somoskára a Benke házaspárhoz, ellátogattunk Külsőrekecsinbe, ahol majdnem megvertek minket a falubeliek, mert fényképeztük a tájat, a patakban mosó asszonyokat, a kezdetleges eszközökkel szántó embereket, megnéztük a forrófalvi több száz éves fatemplomot, átkeltünk a Szeret folyón, benéztünk Diószénbe is. András sokat mesélt a saját történelmükről, szokásaikról. Lujzikalagorban tanúja voltam annak, hogy amikor a templomból kijövő idősebb asszonnyal beszélgettem magyarul, akkor ránk szólt a pap, hogy hagyjuk abba a magyar beszédet. Ott létünk valamivel húsvét előtt volt, éppen búcsút tartottak a faluban. Moldvában ilyenkor az a szokás, hogy a rokonok felkeresik és gazdagon megvendégelik egymást. András elvitt minket a rokonaihoz, akik kedvesen fogadtak minket, ettünk-ittunk, de ami a lényeg, hogy beláthattunk a családok életébe, beszélgethettünk velük, hallgathattuk szép magyar beszédüket, különösen kitűnt a családban élő iskolázott nagymama, aki csodálatos választékos magyarsággal mesélte el érdekes életét, és szomorúan tudatta velünk, hogy a gyerekei már nem beszélnek az unokáival magyarul, ezt bizony ott létünkkor tapasztaltuk is, hogy a fiatal szülők románul beszéltek a gyerekeikkel. Ez is nagyon megdöbbentette a társaságot, ekkor kezdtünk igazán tudatában lenni azzal, hogy bizony ez a nép, ha ez így megy tovább, el fogja veszteni a nyelvét.

Utunk utolsó napján Nyisztor Ilona népdalénekes saját kertjében látott minket vendégül, aki az akkor még élő, csodálatos édesanyjával énekelt is nekünk, akkor én már énekelgettem a dalaikat, szinte a föld felett lebegtem örömömben, amikor én is velük együtt énekelhettem.

Kezdtem keresni azoknak az embereknek a társaságát, akik a moldvai csángók iránt érdeklődtek, kultúrájukkal, történelmükkel, sorsukkal foglalkoztak. Beiratkoztam a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületbe, ezáltal kapcsolatba kerültem sok neves néprajzossal, mint például Halász Péterrel, az egyesület akkori titkárával, néhai elnökünkkel, a csodálatos Jáki Sándor Teodóz atyával, Domokos Pál Páter leányával, a zenetudós Domokos Máriával, Kóka Rozáliával, és sok más, a csángók iránt elkötelezett kitűnő emberel, akiktől rengeteget tanultam. Ezáltal még inkább életem fontos része lett a csángóság iránti elkötelezettség és folklórjuk megismerése, terjesztése. Többször volt szerencsém az Óbudai Népzeneiskolával a pusztinai zenetáborban részt venni, ahol megismertem és életre szóló barátságot kötöttünk egymással a neves csángómagyar hagyományőrző asszonyokkal, zenészekkel, az ottani fiatalokkal, akiknek már jó része itt egyetemista Magyarországon. Azóta már az egyik közülük, Kovács Krisztián, aki már akkor is, többszöri ottlétem alatt kitűnt virtuóz furulyázásával, szép hangjával, nemes külsejével. Azóta KEMCSE-beli keresztanyja támogatásával, mint tudjuk, a budapesti Zeneakadémián szerzett népzenész diplomát. Mindezek közben megismertem a keresztszülők egyesületét is, és tagja lettem. A Lakatos Demeter Egyesülettel is többször volt szerencsém kijutni Moldvába, és mindezek közben megismertem a Magyar Népfőiskolai Collegium vezetőjét, dr. Kis Boáz nyugalmazott református lelkészt, akivel több moldvai missziós úton vettem részt. Ott jártunkkor jó néhány faluban előadásokat tartottunk, ahol is megismertük az akkor ott tanító fiatal tanárokat, hagyományőrzőket, az előadásra látogató családokat, moldvai kifejezéssel élve a „világot”. Egyik pokolpataki előadásunk során a falubeli résztvevők közül egyszer csak hozzám bújt egy tündéri, vékonyka, mosolygós kislány, Istók Roxika, akit rögtön a szívembe zártam és keresztlányommá fogadtam. Azóta évek teltek el, elkötelezettségem a csángómagyarok iránt egyre nőtt, 2018-óta a KEMCSE vezetőségének hivatalosan is tagja vagyok.

Pákozdi Judit Bathó Éva | moldvai kapcsolatok koordinátora, pusztinai falugazda bathoeva1@gmail.com Mintha lelkemben a határon túl élő magyarok iránti vággyal születem volna. Az élet más feladatokat adott nekem, mígnem 2017 áprilisában ez a láthatatlan, kapcsolat, fonál megrezzent, majd rángatni kezdett: Hej! Gyere hát! és ez a fonal egy lendületesebb mozdulattal túl Erdélyen, egészen Moldváig, a moldvai csángókig repített. Egy folyamatban lettem egy láncszem először pusztinai tanító néniként, azután keresztszülőként, majd Pusztina falugazdájaként mára már KEMCSE elnökségi tagként.

Pusztináig értem el, ahol magyar nyelvet tanítottam délutánonként a pusztinai magyar házban. Ottlétem kétségtelenül felfrissülést és lelki megkönnyebbülést okozott, ámde vívódással is járt. Hogyan tudnék még segíteni? Megélhettem személyesen a moldvai lét csodáit és nehézségeit. A csángók, az évszázadokon át tartó, határozott asszimilációs szándék ellenére, megmaradtak. A mai értékválsággal küzdő világunkban szimbólumnak érzem sorsukat, hiszen kitartottak az őket körülvevő ellenszenv, sőt megvetés ellenére. Azt mutatják számomra, hogy a mindennapi élet kellemetlenségei, bánatai olyan kihívások, amelyek megélése a túlélés zálogai. A társadalmi környezet, szerencsére, megváltozott, már nem nehezedik akkora külső nyomás rájuk. Úgy gondolom, hogy ebben a helyzetben változtatni kell az eddig jól bevált, szinte átörökített túlélési stratégián, mert a történelmi meghurcoltatás elevenen él az ott élőkben ma is. Ugyanakkor a lokális közösségekben jelen van az igény és a kezdeményezési készség az önálló, határozott jövőképpel rendelkező közösséggé formálódás iránt. Jelenlétemmel ezt szeretném erősíteni, ha szükséges segíteni, támogatni.

Pákozdi Judit Pákozdi Judit | tiszteletbeli elnök pakozdijudit@gmail.com Nyolcévnyi elnöki munka után 2016-ban elérkezettnek láttam az időt, hogy átadjam ezt a megtisztelő, de roppant felelősségteljes feladatot egy, a csángó ügy iránt elkötelezett, utódnak. Olyannak, aki mindnyájunk bizalmát élvezi. Jómagam szeretettel gondolok arra a hosszú időre, amit az Egyesület munkatársai, a keresztszülők, a csángó emberek, tanárok, gyerekek között tölthettem. Tiszta szívvel igyekeztem tenni értük, s ugyan nem voltak gond nélküliek az elmúlt évek, az örömök mindig felülírták a nehézségeket. Tapasztaltam, hogy lassan, sok-sok buktatón keresztül vezet az út, de mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy a csángók sorsa és moldvai magyar oktatás ügye jó irányban halad.

Több mint 30 éve, mint újságíró, találkoztam a Baranya megyei Egyházaskozáron élő csángókkal, majd bejártam Gyimes és Moldva falvait, ott és akkor érintett meg a csángómagyar lét karizmája, s a felismerés, hogy e népcsoport fogyása, elvándorlása, asszimilációja felgyorsult. Újságíróként, lapszerkesztőként több évtizedig a magyar hagyományok, szokások, többek között konyhánk megőrzéséért, értékeinek elismeréséért, családösszetartó, nemzetmegtartó erejének tudatosításáért dolgoztam. Így amikor közel kerültem a csángókhoz, kötelességemnek éreztem, hogy a magam eszközeivel megmaradásukat, hagyományaik megőrzését segítsem. Alkotótársammal, a pusztinai Nyisztor Tinkával, összegyűjtöttem a még fellelhető moldvai csángó étkezési hagyományokat és recepteket. Ezeket „Csángó galuska” címmel könyv alakban meg is jelentette az a kis kiadó, amelyet magánvállalkozásban működtetek. De hasonló módon bejártam Kárpátalja falvait is, és ezeknek a gyűjtő utaknak az eredményeként látott napvilágot a „Kárpátaljai kóstoló” című receptkötet.

Több évtizedig a Magyar Konyha, Közép- Európa első gasztronómia magazinjának munkatársa, majd főszerkesztője voltam, és három évig részt vettem „A rák ellen, az emberért, a holnapért!” Kiemelkedően közhasznú Társadalmi Alapítvány munkájában, ahol módom volt megismerkedni a civil szervezetek működésével. Okleveles üzemgazdász és újságíró vagyok, tősgyökeres budapesti és katolikus. Két diplomás gyermekem van, egy leány és egy fiú, akik eddig már öt kisunokával ajándékoztak meg. Életemet ők és szerteágazó munkám határozzák meg. Boldog ember vagyok, mert van kikért és mit tennem.

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók