Lina

2012.03.26. | B. Drabek Andrea
Budó Lina (Gajcsána, 1969 - Magyarfalu, 2012)
Tavasz van, friss idő, ragyogó, simogató napsütés, ünnepi forgatag a Várban, vidámság, élmények – ünneplünk, hiszen március 15-e van.

Épp így volt egy évvel ezelőtt is, mikor ünnepélyes keretek közt magyar állampolgárságot kaptak az első csángók: magyarfalusiak egy csoportban, ragyogtak, boldog volt kicsi és nagy, koccantak a pezsgős poharak, megcsörrentek a lányok nyakában a gyünygyök … Régi és új élményekkel telve érünk haza, a gyermekek szinte ájultan zuhannak az ágyba, van egy kis időm, no, lássuk, kivel, mi történt ma, mit írnak az ismerősök – kíváncsian lépek fel az üzenőfalamra.  Nemzetiszín lobogók, családi képek, reklámok, pörgetem egymás után a képeket – végre egy ismerős, régen látott arc: magyarfalusi barátném, Budau Lina senkiével össze nem téveszthető mosolya ragyog egy felvételen, Egerben készült, a lassan hagyománnyá váló csángó esten, pillanatok alatt sorjáznak az emlékek, vigyorgok én is, de nem sokáig, mert elolvasva a kép alá írtakat szinte letaglóz az értelmük: „Március 15-én eltemették Budau Linát”.

Bambán bámulom a lassan elhomályosuló monitort … Szólni sem tudok, mert bár betegsége miatt már régóta várható volt ez a szomorú eset, erre felkészülni képtelenség … Lina, Linácska … hát vége a kínoknak … könnyebb már neked, gondolom, s aztán rögtön utána: Jaj, ne! … mi lesz most a fiukkal? Sorra villannak fel előttem a kerek, csupa mosoly arcok – olyan vidámak és szeretetteljesek, kerek egészek voltak így együtt, négyen. Mostanáig.

Jönnek az emlékek, peregnek, mint egy szakadt nyaklánc gyöngyszemei. Kapok utánuk, szedegetem őket, gyűjtöm, amit tudok. Több nem lesz.

Hogy is volt?

2005-ben együtt vittük táborozni a falubeli gyerekeket. Liechtensteinig hosszú a vonatút, volt időnk beszélgetni. Hamar megtaláltuk a közös hangot, mindketten vittük a saját fiainkat is – három hét hosszú idő, egy kicsi mellől ennyi időre mégsem maradhat el az anyja -, felváltva csitítottuk, gyámolítottuk a 16 gyermeket a másik két kísérővel. Lina először volt ilyen távol a falutól, hát ráfért a bátorítás. A három hét alatt aztán elmúlt a félénksége, kiderült, hogy nem csak nagyszerű édesanya, jó háziasszony, de nagyon vidám, derűlátó, beszédes, és hát kevés emberrel lehet ilyen jókat együtt nevetni.

Mert nekem ez a legfőbb emlékem róla: a vidám életszeretet. Sugárzóan ragyogott tőle. Főztünk vagy épp a gyerekek álmát őrizve csipkehorgolásra tanított? Nevettünk! Kirándultunk vagy épp próbáltuk a temérdek ajándékot, amit kaptunk, begyömöszölni a táskákba? Nevettünk – soha ki nem fogyva belőle.

Persze sokat, nagyon sokat beszélgettünk, meséltünk egymásnak az életünkről. Nehéz vagy szomorú emlékek is felbukkantak, no, nem lehet mindig fenékig tejfel … De mindig mosolyogva fejeztük be a beszélgetést. Terveket szőttünk, ötleteket cseréltünk.

Tele volt tettvággyal, s csak egy kis biztatás kellett hozzá, és 2006-ban már - remegő hangon elkezdve, de a szereplésben egyre kiteljesedve – a Magyarfalusi Napok egész vendégserege elé állva énekelte: „Komámasszony jöjjön ki a dombtetőre …”

Fergeteges siker, elismerő tapsvihar, Sebestyén Márta személyes dicsérete! Aztán már nem volt megállás: tevékenyen részt vett a falu kulturális életének szervezésében, a hagyományőrző csoport munkájában, a gyermekek oktatásában, táboroztatásában. Egyre fesztelenebb nyilatkozatok a helyi televízió csatornáknak, rádió riportereknek, tetőtől-talpig népviseletben. Lina ragyogott, hiszen a hagyományőrző csoporthoz nem csak ő csatlakozott, hanem a családtagjai is: fiai, férje, sógora, sógorasszonya - mind együtt ropták s énekeltek.

Boldog, összetartó család, ritkaság.

Magyarfalu és Budapest közt nagy a távolság, épp 1000 km. Ritkák a találkozások, intenzívek a beszélgetések, nagy volt az öröm, ha végre láthattuk egymást.

Legfőképpen azért, mert megtudtuk: beteg. A kezelést megkezdték, mindenki reménykedik, fiatal még, helyrejön. Én is ebben bízom, hittel biztatom. A barátok is támogatják, az egriek helyben gyógyíttatják, minden költséget állnak – jó az Isten, jót ád, a család, a barátok, a falu: bizakodik, remél.

Csalóka remény, a javulás ideig-óráig tart csupán, Linácska egyre fogy, már lassan csak árnyéka egykori önmagának – a szeme még huncutul ragyog, de néha már fátyolos kissé.

Tudja? Érzi? Vagy ennyire fáj?

Nem mondja - de küzd, hiszen a családja a mindene, a legfőbb kincse.

S ők mellette vannak, ápolják, segítik – éjjel-nappal, szünet nélkül.

Az akarat már nem elég. A szeretet sem segíthet. A csoda most nem történt meg ...

Legyen meg a Te akaratod!

Lina emléke nem csak azokban él tovább, akik szerették, ismerték őt, hanem egy rózsa is viseli a nevét: szép és szerény. Akárcsak Ő.

„Budau Lina emléke” – Győry Szilveszter nyugalmazott hajógépész, rózsanemesítő ajándéka

B. Drabek Andrea

http://www.youtube.com/watch?v=2aYEEzmMg0w

http://www.habislaszlo.hu/?oldal=hirOlvas&hir=2011-03-08+08%3A37%3A07

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók