Nem elfogulatlan beszámoló a klézsei táborról

2014.12.03. | Keresztszülők
ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskola és Gyakorló Gimnázium tanárai és diákjai 2005-ben felvették a kapcsolatot a moldvai csángó-magyarokkal, pontosabban a klézsei „Szeret Klézse”Alapítvánnyal, majd azóta minden évben anyanyelvi tábort rendeznek számukra a környező falvak csángó iskolásainak.

Nem tudok a klézsei táborról elfogulatlanul írni. Többek között azért nem, mert első tizenhárom évemet román környezetben töltöttem és bár szüleim és szűkebb családom magyarul beszélt, a boltban románul kértem a csokit, a főtéren román himnuszt énekeltek és a közösségi terekben románul szóltak rám, hogy ne beszéljek magyarul. A magyar beszédért, a magyar kultúráért való harc számomra születési ügy, nem piedesztálra emelt fogalom.

Nem tudok azért sem, mert amikor mi átköltözésünkkor ezt a harcot részben feladtuk és Magyarországra jöttünk, sosem gondoltam volna, hogy tanárként visszatérek hozzá. Hogy valamikor huszonhét évesen Juliát, Larisát, Bogdánt, Mariust és Denisát magyarra fogom tanítani. Román környezetben élő gyerekeket, akik akarnak magyarul tanulni, mert talán valahol érzik, hogy ez nekik is egy harc, mert azt mondták nekik, hogy ők magyarok. Vagy lehet, hogy nem is érzik, nem is mondták, csak ott vannak, ott várnak minden reggel fél vagy akár egy órával is a kezdés előtt, hogy tanulhassanak, hogy velünk lehessenek, hogy végre kinyissuk a magyar ház ajtaját. Jelenlétükkel jelzik, hogy szükség van ránk.

Nem tudok a klézsei táborról elfogulatlanul írni azért sem, mert arról nem lehet elfogulatlanul írni, amikor Tomcsányi tanár úrral átkocsizunk Forrófalvára, hogy összeszedjük a szemetes, leharcolt játszótérről a legszebb ruhájukba öltözött forrófalvi gyerekeket vagy amikor papucs nélkül szalad Tónika a busz után, hogy győzzük meg a szüleit, hadd jöhessen ő is a klézsei magyar házba. És Tónika jön, a Tónikák jönnek, Erzsi néni és Zsófi csapatában rajzolnak, játékosan szavakat tanulnak az ebédlőben, Éva néni és Fanni épp a belső teremben énekli az „Előre a jobb kezedet...” című dalt, Péter bácsi és Katica szókártyákkal játszik, állatneveket és tárgyakat tanít a fenti kis óvoda terében, a liliputi székeken, a rózsaszín Barbie-ház mellett, mi pedig az udvaron a színpadon a bemutatkozást gyakoroljuk Bencével és csapatunkkal. És már ott is vagyok. Az idő perzselő, a táj magasztos, az állatok bekapcsolódnak az együttlétbe. A kutya beleugat, a legyek beállnak a körtáncokba, a nyúl előkerül Bogdán táskájából. „Hoztam pároztatni!” Mondja büszkén, miközben előhúzza fülénél fogva a legalább hét kilós nyulat.

Nem tudok Csángóföldről elfogulatlanul beszélni, mert az ottani emberek hatással vannak rám. A tartásuk, a hetyke megszólalásaik, a vendégszeretetük, a lelkük. Tudom, nem divatos a lélek szóval élni, de a csángó emberek valahogy mégis egyfajta reneszánszát teremtik meg e számunkra néha elfelejtett kifejezéseknek, mint például annak, hogy nagy lelke van. Klézsei és forrófalvi vendéglátóink nagylelkűsége például az általunk elfogyasztott galuska (töltött lapulevél vagy szőlőlevél) számában vagy a nekünk elénekelt népdalok számában mérhető és a történetekben, amelyeket maguk számára is oly kedvesen elevenítenek fel.

És azért sem lehetek elfogulatlan, mert Csángóföldön élni nehéz, Csángóföldön magyarnak lenni nehezebb. Csángóföldön magyar gyereknek lenni talán a legnehezebb. És ha tudom, hogy mi jelenlétünkkel, játékokkal, tanítással, kézműves foglalkozással egy picit is segíthetünk, már-már elfogódom, és elfogultságomban nem is veszem észre, hogy ők mennyit segítenek nekünk. Talán Zsófit, Katicát, Fannit és Bencét kellene megkérdezni arról, hogy ők mit tanultak a gyerekektől, hogy ők mit tanultak magukról a nyolc nap alatt. Hogy mit éreztek például akkor, amikor az utolsó találkozásunk után, délután Bogdán nem egyedül jelent meg, hogy felkísérjen minket a Táltos-hegyre, hanem tizenvalahányad magával és három kutyával. Hogy milyen lehetett az, amikor a Táltos-hegyről beláttuk a környéket és láttuk Klézsét, ezt a hatalmas falut, ahol az egyik végén a patakban mosnak a nénik, a másik végén facebook és kábel tévé. Talán Erzsi nénit, Éva nénit és Péter bácsit kellene megkérdezni arról, hogy milyen érzés volt az éppen a mezőgazdasági munka után lévő idősebb forrófalvi asszonyok ízes beszédét és megjegyzéseiket hallani, látni a gondosan kivasalt népviseletüket, a precízen megigazított kendőt, a fáradtságtól elbóbiskoló fejeket.

Talán ők majd elfogulatlanul is tudnak minderről beszélni, én nem. Bár ez előzőt is kétlem. Klézse, 2014 július.

Szabó Emese
középiskolai tanár

 

Klézsei Anyanyelvi Tábor

A Radnóti Miklós anyanyelvi tábor munkájában három tanár (Etédi Emőke, Dr. Lenkovics Barnabásné, Laukonidesz József), valamint öt diák- köztük egy régitanítványunk- (Bódi Ágnes, Imre Zsófia, Pálnik Réka, Szilléry Mirjam, Deli Zsófia) vett részt. A foglalkozásokat a klézsei Magyar Házban tartottuk.  Tanítványaink 5 és 16 év közöttiek voltak, az órákon általában 25-30-an vettek részt. Délelőttönként magyart és történelmet tanultak, az órák témájául Mátyás király alakját választottuk. A tanulást sok játék, éneklés és kézműves foglalkozás egészítette ki. A tábor utolsó napján a tanítványainkból alakult két kis színtársulat egy-egy vidám Mátyás-mesét rögtönzött. Az órákat, a foglalkozásokat tanárok és diákok felváltva tartották.

Délutánonként lehetőségünk nyílt arra, hogy rövid kirándulásokat tegyünk a közeli csángó falvakba, ahol szinte csak magyar szót hallottunk. Így jutottunk el Pusztinára, Külsőrekecsinbe, Csíkba, Magyarfaluba. Sokat beszélgettünk a helybéliekkel, megismerhettük az újonnan megnyílt Magyar Házak munkáját, a hétköznapok nehézségeit.

Különleges élményt jelentett Legedi István László népzenei előadása, s az is, hogy lányaink beöltözhettek csángó népviseletbe.

Tanítani mentünk Moldvába, és mi is tanultunk Tőlük és egymástól. Számunkra ismeretlen világba mentünk, és kiderült, hogy hazaérkeztünk.

 

A tanárok beszámolói
Lenkovics Marika néni

„Qui prodest...

ha az ember a szünet utolsó hetében két kollégával és öt diákkal egy nagyon hosszú útra indul;

hogy történelemtanárként Etelközben járva egymást űzzék gondolatai Árpád vezérről, a vérelegyítésről, a kezdetekről,

hogy láthassa a már levetett, de féltve őrzött népviseletet,

hogy meghallgathassa a szőttesekről szóló mitikus meséket,

hogy gyönyörködhessen a régi beszédben,

hogy István királyról taníthasson, bár őt az ottani gyerekek csak a miseének hőseként ismerték,

hogy a Szent király ünnepén a templomba be tudjon menni,

hogy a legkeletebbre lévő magyar település, Magyarfalu utcáján a köszönés után a karját simogassák meg, és ebben a mozdulatban az együvétartozás örömét érhesse tetten.  

Kinek használt?

Nekem.   Nekik.  Nekünk. „

 

Laukonidesz Jóska bácsi

Hajózni, utazni szükségszerű"- tartja a mondás. Nekem különösen izgalmas, ha napkelet felé visz az út, mert úgy érzem, a szokásos élményeken túlmenően, hogy ezen a vidéken találkozhatok igazán őseim szellemével. Az úticélból és az előkészületekből következik, hogy ez az utazás nem csak egy földrajzi területre: a moldvai csángók földjére vezet, hanem néhány százévet visszaléphetünk a múltba, ha igazán nyitott szemmel és füllel járunk.

Habár „a fejlődés" utolérte ezt a vidéket is. A nagyváros, Bákó városi forgatagával, szocreálpanel rengetegével, gombamód szaporodó bevásárló központjaival harsányan figyelmeztet az új idők, új birtokosainak kérlelhetetlen nyomulására. A közeli völgyekben meghúzódó falvak azonban őriznek még valamit a korábbi évszázadok hangulatából. A házak, az utcák egy része, az épületek tájolása, a kapukon, a kerítéseken látható vasalatok, díszítések, jelképek, a kutak elhelyezése szinte mindent elárulnak a tulajdonos származásáról, vallásáról. És a beszéd, a nyelv:„a terhes mivoltában is kovász-természetű anyanyelv" (Sütő András), melyet ott először alig értettünk. Néhány nap elteltével azonban egyre inkább gyönyörködtünk annak sajátos, archaikus ízében. És a táj, az etelközi fennsík, ahonnét eleink is csodálhatták a szálas erdőket, a hullámzó mezőket, mielőtt elindultak volna a Kárpátokon túlra. Innen szemlélve a természet érintetlen szépségét, az jut az ember eszébe, hogy a Jóisten is erről a helyről tekintett szét először, miután megteremtette a világot, hogy gyönyörködjék alkotásában.

Visszatérve a realitásokhoz: azért jöttünk, hogy a csángó gyerekeknek játékokkal, énekekkel fűszerezett magyar nyelvű, történelmi témájú foglalkozásokat tartsunk. Élmény volt látni nagylányaink kedvességét, nyitottságát, fogékonyságát, amilyen szeretettel kezelték ezeket a sokszor bizonytalan identitású gyerekeket. Jöttek is a kis csángók lelkesen, pedig fújt ám az ellenszél leginkább a román nyelven prédikáló katolikus pap szájából. Azt nem tudhatjuk, hogy a nagy román tenger közepén néhány csángó szigetecske meddig képes megőrizni nyelvét, hagyományait, kultúráját. Talán mi is hozzájárultunk küldetésünkkel a beolvadási folyamat lassításához. Viszont saját diáklányainkat olyan mélyen megérintették az ott tapasztaltak- beszámolóikból is ez derül ki-, hogy ebben a témakörben jelentősen gazdagodott érzelem- és gondolatviláguk. Már csak ezért sem jártunk ott hiába.

Befejezésül egy amerikai kutatásra szeretnék utalni, mert hol másutt jutna ilyenre pénz. Vizsgálták az Ázsiából betelepült lakosság életminőségének alakulását. Megállapították, hogy a hagyományaikat, identitásukat megőrző emberek hosszabb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb életet éltek asszimilálódó társaiknál."

 

A diákok beszámolói
Ági 

„Nagyon sokat kellett utaznunk Budapestről, hogy átlépjük a román határt, de ekkor még nem sok minden változott: a falunevek románul voltak kiírva, de még magyarul beszéltek körülöttünk. Aztán még többet kellett utaznunk, hogy eltűnjön a magyar szó, és románul kelljen útbaigazítást kérnünk. Szerencsére szívesen segítettek, úgyhogy végül eljutottunk oda, ahol először románul beszéltek, de hamarosan kiderült az, amit mi is sejtettünk. Ők csángóul beszélnek, és nem tudják, hogy az ő csángó nyelvük tulajdonképpen magyar. Lassan rájöttünk, hogy értjük mi egymást, csak kicsit nehezen. És a foglalkozásokon az is kiderült, hogy a klézsei gyerekek - hozzánk hasonlóan- szeretnek gyöngyöt fűzni, fonni, kirakósozni, énekelni, színezni, gyurmázni. Viszont az is kiderült, hogy az ő életükben más dolgok a meghatározóak. Például a gyurmázásnál a fiúk egy kutat készítettek: volt benne víz, tekerő kar, „vödör" (kupakból)...

Végül már nem éreztük furcsának a földutakat, a reggeli kakasszót, a patakon való kilencszeri átkelést, a cefréket és szóbákat, a kendezőket..."

 

Mimi

„ Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nyár. (Talán nagyapáink mesélhették, mert olyan régen volt, hogy már senki sem emlékszik rá.) Ezen a nyáron egyszerre csak világgá indult egy Tanár úr, két Tanárnő és öt Diák. Még hamuban sült pogácsájuk se volt, mégis útra keltek egy olyan helyre, ahol talán még a madár se jár, mert minden ismerősük elámult a hely neve hallatára. A csodabusz elindult...

8 nap múlva már egy táltos, két asszonyság és öt cefre tért haza. Fejükben emlékek kavarogtak a helyről, ahol bizony sok madár jár. Klézséről, ahol minden olyan más és mégis ismerős volt. Ahol „törpék" tették őket minden nap boldoggá, „törpék", akiket közben elvarázsoltak, mert az elején még idegen nyelven beszéltek, de a végére már mindenki értette a másikat.

A helyről, ahol a múlt együtt él a jelennel, és ahol a jövő még oly bizonytalan. De hitték, hogy a mese folytatásához, a jövő történetéhez ők is hozzárakhatnak egy-egy szót. Hogy van olyan értékes a múlt, hogy tovább éljen a jövőben. És életre kelt Mátyás király...

Most ősz van. És újra Tanár úr és Tanárnők és diákok vannak. Talán azt gondolhatjátok, hogy meg se történt. De aki nem hiszi, járjon csak utána!"

 

Zsófi

„Augusztus vége, a szokásos hőség. Idén mégis más volt: hasznosabb elfoglaltságot találtam a végeláthatatlan, leégést elkerülendő menekülésnél a tűző nap elől, hiszen lehetőségem nyílt ellátogatni a moldvai Csángóföldre.

Mindenki furcsán nézett rám, amikor a tervezett útról meséltem, és még furcsábban, amikor hazatérve elmondtam, hogy jól éreztem magam. Aki ismer, tudja, hogy gátlásokkal viszonyulok a gyerekek társaságához, de valószínűleg számomra volt a legmeglepőbb fordulata a Moldvában töltött hétnek, hogy elindultam (és véleményem szerint elég nagy távot meg is tettem) azon az úton, amelyen ezeket a gátlásokat levetkőzhettem.

Az értetlenkedők meg szokták kérdezni, hogy miért vállalkoztam az útra. Nos, a válasz egyrészt azért nem egyszerű, mert ők nem láthatták a gyönyörű tájat, nem érezhették a csángófalvakat-a szegénység ellenére- átjáró életörömöt és a ma is élő népi kultúrát, másrészt pedig mert magam sem tudom.

Talán mert már régóta érdekel a különböző tájnyelvek megismerése.

Mert tavaly nyáron is volt alkalmam csángómagyar és kárpátaljai gyerekekkel foglalkozni.

Mert sejtettem, hogy ott megtanulom értékelni, amim van. A felsorolás hosszú is lehetne.

Mindenesetre az út önismereti leckének is jó volt és tudom, hogy nem csak mi lehettünk gazdagabbak egy sor pozitív élménnyel és a tudattal, hogy segíthettünk, hanem azok az emberek is, akik ott, a Kárpátokon túl élnek, és betekintést engedtek a mindennapjaikba."

 

Réka

„Hol is kezdjem...egy biztos, nem tudtuk, mire vállalkoztunk. Hallottuk, hogy nehéz lesz, hosszú az út, kevés a szabadidő, de erre senki sem készített fel.

Nem készültünk fel arra, hogy az utazás alatt, ha alszunk, kihagyjuk a látványt, viszont ha nem alszunk, elmosódik minden. Hogy a többi táborozóval való együttélés teljes, összpontosított toleranciát igényel. És senki sem mondta, hogy hirtelen mindannyian figyelmesek leszünk, hogy reggel kakasszóra ébredhetünk; és le lesz főzve a kávé; hogy esténként heten kívánnak őszintén szép álmokat...és ez meg is valósul. Mert megvalósult minden nap, amikor 25-50 törpe zsongott minket körbe, és bújt oda, vagy hívott minket játszani, és csillogó szemekkel éreztették, hogy szeretnek. Megvalósult, amikor kézzel-lábbal magyaráztuk, hogy mit is szeretnénk, és „törpiék" egyszer csak azt mondták:"Értjük ám!".

Hogy dolgozni mentünk oda? Lehet. Hiszen minden délben hullafáradtan dőltünk le egy fél órára, teljes fizikai-lelki kimerültségben. De megérte, mert a második napon már magyarul beszélő gyerekhad fogadott minket, és örömmel, kitörő energiával fogtak bele a munkába, hogy új dalokat, tanulhassanak és irodalmat, történelmet, hogy magyarul olvashassanak.

2007 nyarán megtanultam adni és kapni.

Igen, erre senki sem készített fel: minden percben, amit a gyerekekkel vagy „a csapattal" töltöttem, és minden pillanatban, amikor a táj varázsolt el... egy csodát kaptam. Egy csodát, amitől sosem tudnék megválni.

De nem is akarok." 

 

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók