Nem magyarázom, csak leírom a jelenségeket

2015.09.15. | Keresztszülők

Egy bátor magyar történelem szakos tanár, Fekete Zoltán, aki a keresztszülő-programban szinte a kezdetektől részt vesz, de még nem volt eddig alkalma kijutni Moldvába, most nyáron látta elérkezettnek az időt, hogy egy régi tervét megvalósítsa. Kalandos úton, vonaton, buszon elindult Lábnyikba, hogy egymaga megtartson július 16-22 között egy nyári napközis tábort a falu gyerekeinek.  Tapasztalatait, élményeit élményszerűen naplóba foglalta. Érdekfeszítő, őszinte és tanulságos olvasmány. Minden keresztszülőnek és tanárnak a figyelmébe ajánljuk.

Az első nap benyomásai

2015. július 15-én indultam az Ister Euronight EN 473 nemzetközi gyorsvonattal 19.10-kor Budapestről, és másnap 12.00-kor érkeztem Bukarestbe. Bukarestből 13.50-kor indultam tovább az R1651 gyorsvonattal, amely 18.32-kor érkezett Bákóba. A vonatok rendben, gyakorlatilag késés nélkül közlekedtek.

Az előkészületeknél sokat segítettek a tanító nénik, Tímea és Katalin, valamint Attila, ők szervezték meg, hogy a bákói vasútállomáson várjon engem Izidor, akinek Lábnyikban vegyesboltja és kocsmája van. Izidor vitt engem Lábnyikba kocsival, egyenesen a magyar házhoz, ahol épp egy magyarországi csoportot találtunk, egy nyolcfős baráti társaságot, középpontjában a tatai Fehér családdal, akik már évek óta járnak Csángóföldre segíteni a magyar oktatási helyszínek építkezési munkálataiban. Most a lábnyiki magyar ház mögötti kertben sorakozó faházak vizesblokkjához ástak derítőt. Péntekre ki volt ásva a gödör, szombat délelőttre készen lettek az emésztő oldalának betontégla-kibélelésével. A társaság szombat este távozott. Találkoztunk a MCsMSz elnökével, a magyarfalui Polgár Lászlóval  is, és Bákóból Ferencz Évával, akik a munkálatok irányítására épp a helyszínen tartózkodtak.

Mivel a munkálatok miatt a magyar házban és annak udvarán veszélyes lett volna tartózkodnunk, azt javasolták, hogy a gyermekekkel menjünk a rendes állami iskola udvarára. Katalinnal, akivel kint-tartózkodásom alatt állandó telefon-kapcsolatban álltam, megbeszéltük, hogy a kereksztgyermekeimet másnap, pénteken délelőttre hívja fél tízre a „magyar iskolához”, onnan majd átmegyünk közösen a „román iskola” udvarára. Én felköltöztem a magyar iskola padlására, ahol sok ágy áll rendelkezésre. Egy egész jelentős kis könyvtár is van, főleg magyarországi tankönyvekből. Én is gyarapítottam néhány tankönyvvel az itteni gyűjteményt. (Csak néhány könyvről van szó, amennyi a kézicsomagomban elfért.) Az első estébe még annyi fért bele, hogy meglátogattam Izidort a boltjában. Elsétáltam az egyik irányban a falu végéig, egészen annak az utcának a túlsó végéig, ahol Izidor boltja áll. Izidor boltja és kocsmája a templommal szemben, a „Főtéren” található, és reggel hattól este tízig tart nyitva, szükség szerint esetleg még tovább is. A boltot a feleségével együtt vezetik. Nevezetessége, hogy gyakorlatilag náluk mindig kapható friss kenyér, még szombaton és vasárnap is. A harmincdekás kis kenyerek ropogósak, ízletesek, és Izidor büszkén mondta, hogy a kenyeret is magyarok csinálják. Rekecsinből hozatja minden reggel 8 és 9 óra között. Izidortól egyébként nem nagyon lehet olyat kérni vagy kérdezni, amire ő ne tudná a megoldást. Elmondása szerint 1995-1999 között Párincsa község polgármestere is volt. Ehhez a községhez tartozik Lábnyik is. Lábnyik az egyetlen magyar falu a község területén, a többi mind „oláh” falu, noha van közöttük katolikus is. (Romániában nem minden falunak van külön polgármestere, hanem több falu alkot egy községet. Hivatalosan Lábnyiknak nincs még külön részönkormányzata vagy elöljárója sem. Közigazgatásilag Párincsa községhez tartozik.)

Még az első este tettem tehát egy kis sétát a falu végéig. találkoztam egy csapat eleven kisfiúval, akik próbáltak velem mindenféle nyelven szót érteni, az egyik mondta, hogy My name is Matei. Volt, aki olaszul próbálkozott, bár olyan is volt, hogy én először azt hittem, hogy olaszul mondja, de valójában románul mondta, hiszen néhány kifejezés nagyon hasonlít a két nyelvben. Azért egy-kettővel tudtam néhány szót érteni magyarul is, de a legeredményesebb kommunikáció akkor jött létre, mikor egy nagyobb, tizenhárom-tizennégy éves-forma gyerek jött oda, és kiderült, hogy egészen jól beszél franciául, sokkal jobban, mint magyarul. Aztán, ahogy tovább mentem, csak jött még szembe olyan gyermek is, aki azért értette is, amit kérdezek magyarul, s tudott is rendesen válaszolni. Ezen az úton még egy asszonnyal is elbeszélgettem. Felnőtt lánya huszonhárom éves, a legkisebb hét hónapos. A felnőtt lány nagyon szeretett a magyar iskolába járni, Csíkszeredában szerzett szakmát és most Magyarországon él a férjével. A középső lány is szeretett volna Csíkba menni, csak nem voltak elég jók az eredményei. Az asszony szabadkozott, hogy ő nem tud jól "igaz magyarul", csak olyan "csángusul". A lányának mindig mondja, hogy beszéljen hozzá magyarul, de ő, ha hazajön Magyarországról Lábnyikba, akkor csak románul akar beszélni. Ahogyan mentem az úton, mindenütt magyarul fogadták a köszönésemet. Az volt a benyomásom, hogy a felnőttek valamennyire mind tudnak magyarul. Az idősebbek szebben beszélik, és jobban tudják a csángó nyelvet. A középkorosztályból sokan beszélik a magyarországi magyart, vagy egy csángó és magyarországi kevert változatot, hiszen sokan dolgoztak Magyarországon. A gyerekek tudásában óriásiak a különbségek: vannak, akik gyakorlatilag egy szót sem tudnak, vannak, akiknek egészen használható nyelvtudásuk van. És itt tetten érhető a magyar iskola hatása. Gyakorlatilag azok a gyermekek tudnak magyarul valamennyire, akik jártak-járnak a magyar iskolába. Még egy-egy családon belül is: a nagyobbak, akik évek óta járnak magyar órákra, egész szépen meg tudnak szólalni, míg kisebb testvéreik sokszor szinte nem is értik, amit mondanak nekik. Ez néha még olyan családoknál is így van, ahol a szülők egészen kitűnően beszélnek magyarul.

Most nem akarom ezeket a jelenségeket magyarázni, csak leírom, úgy, ahogyan én láttam-tapasztaltam. Lehet, hogy az első benyomások felületesek, nem is tudják feltárni a teljes igazságot. Mindenképp úgy tűnik, hogy a magyar nyelv fennmaradásában a magyar oktatási programnak igenis van, lehet szerepe. Mindenesetre az biztató, hogy a tekintetekből inkább rokonszenvet, megértést olvastam ki. Bármerre mentem , nem tapasztaltam a falu lakói részéről sem ellenségességet, sem ellenszenvet, sem gúnyt. Nyilván létezik valamilyen szinten ilyen is, hiszen Izidor mondta, hogy bizonyos szülők kifejezetten megtiltják a gyermekeiknek, hogy járjanak a magyar órákra , de ezt így konkrétan nem tapasztaltam. Igaz, a másnap kezdődő magyar foglalkozásokra sem jött el az első este látott gyermekek közül egy sem, inkább az a kis "kemény mag", akik év közben is rendszeresen járnak magyar órákra.

A „nyári napközi”menete

2015. július 17-én, pénteken délelőtt fél tízkor kezdődött végre a nyári napközi. A gyerekek a magyar iskolához jöttek. Átmentünk az állami iskolához, ami a templomtól és a bolttól kb. száz méterre, a falu központjában van- Elmentünk először az Izidor boltjába, venni kenyeret, vajat, paprikát, paradicsomot, s aztán az iskola bejáratánál letelepedtünk az árnyékba, és elkezdtük az első foglalkozást. A délelőtti foglalkozások menetrendje pénteken, szombaton, hétfőn és kedden azonos volt: először elénekeltük a "Jó reggelt, megjöttünk" kezdetű éneket, aztán a Miatyánkot magyarul. Azután reggeli torna volt az iskola futballpályáján, majd labda-adogatás körben. Első nap csak 29-ig jutottunk, de később egyszer sikerült kétszázig eljutnunk. Ezután kis népi játékok voltak: pl. "Adj király, katonát", "Gyertek haza, ludaim", "Mit keresel, vén boszorka", "Béka, béka, brekeke", "Szegény ember"... Aztán, amikor már igen meleg volt, ismét bevonultunk az árnyékba és énekeltünk. Aztán ettünk. Az "asztalunk" a lépcső volt. Én vágtam a kenyeret, a nagyobbak kenték vajjal, a paprikát, paradicsomot megint én osztottam hozzá. Kb. délig- fél egyig maradtunk. Délután kettőtől vagy fél háromtól gyülekeztünk, a melegben általában énekléssel kezdtünk, volt olyan is, hogy számkitalálóst is játszottunk, aztán egy-két népi játék jött, s utána foci. Utána uzsonnáztunk, kb. négy-öt óra tájban, ekkor néhányan hazamentek. Akiknek volt kedvük, még maradtak. Pénteken a maradókkal egy kis kirándulást tettünk. Elmentünk a falu szélén túl, ki az erdő szélére, hogy megtekintsük, hol lehet majd esetleg számháborút rendezni. Végül aztán számháborúra már nem volt idő. Ezen az első napon délelőtt 30 gyermek volt, délután 18, a kis kirándulásra 12 gyerek jött.

Július 18-án, szombaton öt órakor bocsátottam el őket, akkor, akinek volt még kedve, elkísért a magyar házhoz, mert akkor kellett átvenni a házat a magyarországi vendégektől, akik mentek haza. Akkor kihoztunk az udvarra papírokat, ceruzákat, tudtak rajzolni a gyermekek. Szombaton délelőtt 14, délután 13, este a rajzoláson 9 gyermek volt.

Július 19-én, vasárnap délelőtt én is elmentem a szentmisére, délután kettőre eredetileg csak három-négy gyermek mondta, hogy jönni fog, végül is húszan jelentek meg hosszabb-rövidebb időre, kilencen négy óra után is maradtak. Ez volt az egyetlen nap, amit a magyar házban és az udvarán tudtunk tölteni, így ez máshogyan folytak a foglalkozások, mint a többi napon. Éneklés és egy-két népi játék most is volt, a főszerep azonban a rajzolásé és a különböző társasjátékok és egyéb játékok felfedezéséé volt.

Július 20-án, hétfőn délelőtt 11, délután 17 gyermek volt, itt a végén focizni is maradtunk, egy kicsit tovább.

Július 21-én, kedden délelőtt tizennyolc, délután 20 gyermek jött a foglalkozásokra, aztán este néhányan elkísértek, hogy körülnézzük a magyar házat és a mögötte levő erdőt-mezőt, hol lenne leginkább érdemes megtartani a záró tábortüzet. Az erdőből hoztunk fát is. Eredetileg csak vagy három-négy gyerekkel indultam, de aztán valahonnan előkerültek többen is, és a végén már kilencen értünk haza. Katalinnal való egyeztetés után hétfő este mondtam meg nekik a lehetőséget, hogy szerdán be lehetne jönni Bákóba uszodába. Kedden reggel kiosztottam a papírokat. Tizennégy gyermek hozta vissza délutánra kitöltve, aláírva. Eredetileg csak nyolc utasra gondoltam, de gondoltam, nem olyan sokkal vannak többen, mondtam, hogy jöhetnek mind. Aztán este még két kisgyermek hozta kitöltve a papírt, de őket már nem mertem elvállalni, mert megtudtam, hogy a menetrend szerinti buszok rendkívül kicsik, amit meg külön tudnánk bérelni a helyi molnártól, az még kisebb, nyolc személyes.

Július 22-én, szerdán reggel 7.30-kor végül sikerült bemennünk Bákóba a Gepex uszodába 14 gyermekkel. Nem szép, nincs parkosítva, ennek ellenére nagyon kellemes hely, pont gyermekes uszodalátogatásra való. Van egy fél méter mély gyermekmedence, s mellette a fokozatosan mélyülő felnőtt medence, de az sem mélyebb másfél méternél. És ami legalább ennyire fontos: a medencék határoló felületei nem élesek, nem balesetveszélyesek, s a körülöttük lévő felületek pedig érdesítettek, nyugodtan lehet akár futni is rajtunk, nem csúszósak. A buszvezető vállalta, hogy ha megfizetjük, visszafelé úgy hoz el minket, hogy egy menetrend szerint a szomszéd faluba érkező, nem különösebben forgalmas járatot a kedvünkért meghosszabbít, így az odafelé való nyomorgás után a visszaúton mindenki szépen, kényelmesen tudott ülni. Miután minden gyermek hazament kicsit pihenni, öt óra tájban találkoztunk a búcsúeste előkészítésére. A tűzgyújtásban és a tábortűznél segített két nagyobb fiú, a csíki bentlakásban jövőre érettségiző Szentes Alex, és a szüleivel Magyarországon élő, csak a nyári szünetre hazalátogató Bakó Klaudiusz is. Velük együtt 24 gyermek vett rész a tábortűzön. A terítés, ételkészítés, asztalok és székek kihordása, elrendezése után elénekeltük az asztali áldást, aztán a közös dalokat, ha nem is az összeset, aztán átadtam az emlékkönyvet annak a két gyermeknek, aki a legtöbb piros pontot gyűjtötte a nyári tábor folyamán. Gyenge Edina Alexandra lett a bajnok, s a fiúk közül meg a kisöccse, a még óvodás Gyenge Máriusz Ráres szerezte a legtöbb pontot, így ők közösen kaptak egy meséskönyvet. Utána megkezdődött a vacsora, aztán még lehetett kenyeret és krumplit sütni hamuban, beszélgetni, hintázni, pingpongozni, labdázni. Kilencig volt együtt a társaság. A székek, asztalok, tányérok berakodását, elmosogatását az éppen felszabaduló, szívesen segítő gyermekekkel már hamarabb elkezdtük. Az összerakodásban a végén Klaudiusz, Alex és a Szentes család más tagjai segítettek legtöbbet, ők még ott maradtak kilenc után is.

Élményeim

Miután a nyári napközi menetét leírtam, röviden említést tennék néhány egyéb élményemről.

1. Maradandó élmény volt a tehenek behajtásán való részvétel. Szombat este Klaudiusz megkérdezte, nincs-e kedvem kimenni behajtani a nagyapja két tehenét. Volt. A faluban három csorda van, mindhárom a határ különböző pontjain legel. Mindhárom egy-egy gazdaközösséghez tartozik, akik közösen gondoskodnak a jószágok őrzéséről. Nincs külön hivatásos csordás, hanem a tehenes gazdák felváltva látják el ezt a feladatot. Először mindenkin végigmegy a sor, utána azok, akinek két tehenük van, még egyszer következnek. A soros csordás alkonyatra behajtja a csordát a falu határában levő dombra, az erdőszélre. A tehenes gazdák vagy gyermekeik kimennek a mezőre, leülnek a domboldalra, s várnak a csorda érkezésére, közben csendben beszélgetnek. Amikor megjön a csorda, kiválasztják a saját teheneiket és bottal terelgetik haza, van, aki kötelet is hoz, s annál fogva vezetgeti haza a jószágot. Erre azért van szükség, mert a réttől hazafelé vezető út mentén kukorica- és lucernaföldek és egyéb kertek vannak, s a csordás nem képes arra, hogy a teheneket ezektől a csábításoktól távol tartsa. Többször láttam, hogy egy-egy tehén megszökött és csak nagy rohanással, botcsapdosással lehetett visszatéríteni a helyes útra. Felnőtt férfiak mellett 7-8 éves forma gyermekek is hadakoztak, főleg fiúk, de még kislány is akadt közöttük. A közösségi élmény mellett látványnak sem utolsó, ahogy a gyönyörű hegyes-erdős határban a falu fölött baktatnak lefelé a szarvas négylábúak a lemenő nap fényében.

2. A következő élmény a vasárnapi templomlátogatás volt. Az első benyomásom az volt, hogy a templom zsúfolásig telve van, még az udvaron is állnak. Ez különösen annak fényében csodálatos, hogy az ember tudja, hogy előző este is volt szentmise, és ráadásul keresztelővel egybekötve, s hogy este hatkor is lesz szentmise, s lesz, aki arra fog elmenni. Az emberek szépen tudják és éneklik a dalokat, s ez akkor is felemelő, ha nekem egy kicsit furcsa volt, hogy a kántor az orgonakíséretet kissé "modernizálta", a nálunk szokásosnál könnyedebb ritmusokat játszva a hagyományos dallamok alá. Ezzel kapcsolatosan kisebb riadalmam is volt: a szentmise végén a tisztelendő atya egyszer csak elég haragosan kezdett el beszélni, többször említve a magyar és az Ungaria szót. A végén megkérdeztem a mellettem álló szülők egyikét, hogy rám haragudott-e a pap bácsi, hogy ott voltam, de azt mondta, nem, hanem a gyermekeket szidta, hogy a templomban nem énekeltek elég hangosan, bezzeg a magyar iskolában tudtak hangosan énekelni. Ezután aztán mikor hétfőn éneklésre került a sor az iskolaudvaron, ami nincs messze a plébániától, a gyerekek mindig szóltak, hogy vigyázzunk, hogy egész halkan énekeljünk, ne legyen belőle baj. Terveztem, hogy meglátogatom majd a tisztelendő atyát, hiszen hallottam, hogy Magyarországon végezte a teológiát, tehát elvileg tudtam volna vele magyarul is beszélni, de végül egyszerűen az időbe nem fért bele.

3. Szombaton lagzi is volt a faluban, illetve innen mentek át az esküvőre lovas szekerekkel és autókkal Magyarfaluba. Azt hiszem, a menyasszony volt lábnyiki. A menyasszony házánál már csütörtök este szólt a zene, nyitva a felvirágozott kapu a házasulandók nevével a homlokán, jártak ki-be a vendégek. Az esküvő után aztán jöttek vissza a szekerekkel és hajnalig mulattak az állami iskola egyik épületében. A násznép nem viseletben volt, hanem városi ruhákban, zenélni sem bandát fogadtak, hanem gépről ment végig, és ugyan nem mernék rá megesküdni, de úgy tűnt, hogy románul. A magyarfalui násznépből odajött hozzánk egy idősebb férfiember, meghallgatni, hogyan énekelünk a gyerekekkel. Kifogástalan magyarsággal beszélt, kérdezgetett minket, majd azt is említette, hogy korábban sokszor volt vőfély. Nem ezt a szót használta, de mikor lefordítottam a magam nyelvére, jóváhagyta.

Keresztgyerekeim

Utazásom egyik célja az volt, hogy meglátogassam keresztgyerekeimet. Azért beszélek többes számban, mert először olyan keresztgyermekeket kaptam, akik már az általános iskola befejezése előtt álltak, s hamarosan kikerültek a magyar oktatási rendszerből. Első lábnyiki keresztgyerekem Lukács Alois volt, vele találkoztam is, mikor a velencei táborban meglátogattam. Akkor olyan 15 éves lehetett, csendes, szerény, befelé forduló fiú volt. Szépen beszélt magyarul, de csak a csángós változatot, ezért nehezen vette rá magát, hogy megszóljon, tartott tőle, hogy nem érti meg a magyarországi ember vagy esetleg kineveti. Tőle hallottam a viharra azt a szófordulatot, hogy „nagy üdő volt”, és még néhány más, szép, erős kifejezést, amikre már nem emlékszem. Nem akart továbbtanulni, otthon maradt a faluban gazdálkodni. Rövid kis leveleket írt, legtöbbször megkérdezte bennük, hogy mikor fogok már egyszer elmenni Moldvába. Aztán évekig nem írt. Mikor a tanító néniket kérdezgettem tavaly tájt, nem tudtak mondani róla semmit. Nem is csoda, ők már nem ismerhették. Most tudtam meg, hogy körülbelül másfél éve, húsz évesen felkötötte magát. Izidor szerint az ital is belejátszott. Többen is mondták, hogy ez súlyos gond. Bizony, az a tizenhárom-tizennégy éves fiúgyermek, akit a beszámoló elején dicsértem, hogy milyen jól beszél franciául, szintén iszogathatott aznap: ha nem is volt kimondottan részeg, dőlt belőle a pálinkaszag.

A következő keresztgyermekem Lakatos Anka volt, őt még soha nem láttam, mert magyarországi kirándulásokra soha nem engedték, de több barátnőjét megismertem, mikor meglátogattam a szepezdi táborban a lábnyiki csapatot. Ő most Bákóban tanul, most sem sikerült találkoznom vele, mert valószínűleg szakmai gyakorlaton Bákóban volt. Múlt szeptembertől az ő kisöccse, Eduárd lett a keresztgyerekem. Vele sikerült végre találkoznom. Értelmes, intelligens kis gyermek, ő ministrált a szentmisén is, szépen, nagy szakértelemmel. Tavaly nyáron meghalt az édesanyjuk, a család gyakorlatilag széthullott, őt eddig a nagymamája nevelte, de most szeptembertől a nagyobb nővérei beviszik Bákóba, ahol élnek. Ott fog iskolába járni is. Ezt először Katalin tanító néni mondta el telefonon most pénteken, mondván, hogy mivel ő kikerül a magyar oktatásból, jó lenne, ha tudnék választani egy másik keresztgyermeket helyette, aztán, mikor rákérdeztem, Eduárd is megerősítette. Most úgy látom, őt magát sem nagyon érdekli ez a magyar ügy. Kedvesen, udvariasan mosolyogva válaszol mindenre, amit kérdezek, de igazában az utolsó néhány év történései nagyon megviselték, erre most egyszerűen nincs energiája. Kívülről csodálatosan tartja magát, de belül még nem múlt el belőle a kétségbeesés. Én megpróbálok továbbra is a keresztapja maradni, hátha egyszer mégiscsak újra felveszi életében a „magyar szálat”. Remek kis gyerek, kár lenne elveszítenünk.

Azért meghallgattam a tanító nénik szavát is, annál is inkább, mert Katalin tanító néni Tímeával egyeztetve egy másik remek kis legénykét javasolt új keresztgyereknek, Laczkó István Emmánuelt, aki okos, találékony és ügyes, és láthatólag elkötelezett is a magyar tanulás mellett. Azon kevés gyermek egyike, aki nem legyint egy-két mondat után, hanem hajlandó erőfeszítéseket tenni azért, hogy valamit jól el tudjon magyarázni magyarul. Az édesapja meg is hívott engem utolsó este egy koccintásra. Gondolkodó, jó magyar ember, s jól beszéli a magyarországi magyar nyelvet is, hiszen három évig Székelyföldön dolgozott, aztán évekig Magyarországon. Annak ellenére szeretné, ha a gyermekei jól tudnának magyarul, hogy sem a magyarországi munkáltatókkal, sem a határőrökkel kapcsolatban nem őriz különösebben szívmelengető emlékeket.

Értékelés

Első alkalommal a látogatásom többé-kevésbé elég volt. Hat napot tudtam a gyerekekkel lenni. Amit most tudtam nyújtani, legalább arra elég volt, hogy azok a gyermekek, akiknek ez fontos, nyáron is halljanak egy kis magyar szót, ne essenek ki a gyakorlatból. Ez nem kevés eredmény, hiszen egyébként a gyerekekhez szinte mindenki románul beszél, még azoknak a szülőknek a többsége is, akik hozzám tökéletes magyarsággal szóltak. Sőt egymáshoz még azok a gyerekek is románul szólnak, még a magyar órákon is, akik hozzám egészen szépen beszélnek magyarul. Érdekes, hogy még a nyolc osztályt Magyarországon kijárt Klaudiu és a magyarul érettségizendő, több magyar nyelvi versenyt megnyert Szentes Alex is legtöbbször románul szól a gyerekekhez, még a saját édes testvéreihez is, még magyar órán is. Ez most valami törvénynek látszik itt, a közösség ítélete így látja helyesnek. Hogy ez életfogytig tartó ítélet-e, azt még nem tudnám megmondani. Mindenesetre, ha tovább maradtam volna, ezeket tettem volna:

1.) Mindenképpen kicsit differenciálni kellett volna a foglalkozásokat, különválasztani a kisebbeket és a nagyobbakat és a legnagyobbakat, hogy minden korosztály tudjon valamit tanulni, hasznosítani, és hogy a nagyobbak se unják halálra magukat.

2.) A másik, amit mindenképp meg kell tenni, ha még egyszer módom lesz rá, hogy eljöjjek, rászánni az időt és többet beszélgetni azokkal az idősebb emberekkel, akik még a csángó nyelvjárást szépen beszélik, hogy az ember magába igya ezt a nagyon érdekes és erőteljes fordulatokban gazdag szólásmódot, mert egy gyereknek, aki megpróbál esetleg csángó magyarul hozzánk szólni, a legkiábrándítóbb élménye az, ha mi azt nem értjük, és, bizony, ha nem szoktatjuk hozzá a fülünket, könnyen megeshet, hogy nem értjük, vagy nem tökéletesen értjük. 

3.) És még egy dolog, amit megfigyeltem: egy 8-10 éves csángó fiúgyermek lelkileg már kész férfiember. Erő vagy bátorság dolgában számítani lehet rá, de hogy olyan leánykáknak való dolgokkal vesztegesse az idejét, mint rajzolgatás vagy énekelgetés, az már nehezen fér össze az „emberi méltósággal”. Lehet, hogy a korosztályos tagolás mellett érdemes lenne megfontolni a külön fiúknak és külön lányoknak tartott foglalkozásokat is, ha nem is az összes magyar óra, de legalábbis a magyar órák egy része tekintetében. A csángóoktatásról, a csángó táborokról, csángó versenyekről szóló beszámolókból ugyanis sokszor úgy tűnik, hogy a fiúkat sokszor sokkal nehezebb bevonni a magyar oktatásba, talán azért mert a magyar oktatásban felkínált tevékenységek és szerepek sokkal jobban megfelelnek a női szerepeknek. Nem hallottam még a csángó magyar oktatásban szereplő gyermekeknek rendezett labdarúgó bajnokságról, pedig biztos lenne keletje, és talán akadna az én Emánuelemen kívül más gyermek is, aki hajlandó lenne megtanulni, hogy a cornert magyarul szögletnek hívják, a penaltyt pedig tizenegyesnek.

4.) Ennyit tudtam megörökíteni az első csángóföldi utam tapasztalatairól. Hallgattam Csongor Attilára, hogy írjam le az egészet úgy, ahogyan láttam, s ahogy jelenleg gondolom, s küldjem el a közös címre a keresztszülőknek. Lehet, hogy valaki ostobaságnak tartja mindazt, amit leírtam, de hiszek benne, hogy a keresztszülők csapata olyan emberekből áll, akik más emberek ostobaságából is képesek tanulni és a tanulságot a közös cél érdekében jól felhasználni.

 

Fekete Zoltán
keresztszülő

 

 

 

 

 

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók