Példaképekről és Moldva XIX. századi történetéről

2013.10.18. | Keresztszülők
Tudósítás a 2013. évi októberi klubdélutánról
Az októberi klubdélutánunk vendégeit először három szép diószéni kislány köszöntötte énekkel. Tanáraikkal érkeztek hozzánk, és a szentendrei jótékonysági koncertre. A klub vendége ezúttal dr. Iancu Laura költő és néprajzkutató volt, aki Petrás Incze Jánosról és a moldvai történelemről tartott érdekfeszítő előadást.

Örültünk, hogy az előadást a diószéni gyerekek is halhatták, így módjuk lehetett példaképeket is választani, hiszen Iancu Laura nagy elődjükről, Petrás Incze János életútjáról és jelentőségéről, valamint Moldva XIX. századi történetéről beszélt részletesen. Különösen fontos volt a számunkra, hogy megtudhattuk, hogy a moldvai gyermekek magyarországi oktatásának elintítása is Petrás nevéhez kapcsolódik, aki 1846-tól küldött több gyereket Budapestre tanulni. (Alább közöljük teljes terjedelmében a szöveget, amelyet először 2013. szeptember 21-én adott elő Egerben, Petrás Incze János születésének két évszázados évfordulójára rendezett emlékülésen.)

Laura a családjával együtt érkezett: férjével, Máté Gáborral és az alig négy hónapos Mártonka fiukkal, aki a papa karjaiban okosan és türelmesen figyelte édesanyja szavait, de a végére már ő is kicsit hozzászólt. Laura röviden bemutatta a Petrás Incze Jánosról írt, frissen megjelent drámáját is, amelyet szívesen dedikált is nekünk.

Nagy tapssal köszöntük meg Laurának az előadást, és Mártonka számára átadtunk egy „Naputánjáró”-társasjátékot, amelynek a létrehozását a szüleinek is köszönhetjük, valamint egy „Mi falunkban csángók laknak” című könyvet is, amelyet majd lapozgathat, olvasgathat, ha felcseperedik.

Rövid szünet után a diószéni gyerekek tanárai, Boros Rezső és Orbán Attila szívesen válaszoltak a keresztszülők kérdéseire. Jó a kapcsolat a keresztszülőkkel Willemse Jolanda alenöknek és falugazdának köszönhetően, aki két nagyszerű tábort is szervezett a gyerekeknek. A beszélgetés után együtt elutazhattak a jelenlévők Szentendrére a jótékonysági estünkre, ahol neves szereplők mellett a diószéni gyerekek is nagy sikerrel léptek fel. Erről Willemse Jolanda alelnök, a jótékonysági est szervezője hamarosan cikkben is beszámol.

Lejegyezte:

Albertné Révay Rita
vallási és hagyományőrzési felelős,
Lázár Mihály keresztszülő fotóival

Moldva a 19. században

Iancu Laura

A 19. században, Moldvában zajló történelmi és politikai események nagy hatással voltak az itt élő etnikumok életére. A magyar népcsoport történetében ekkor kezdődtek el azok a visszafordíthatatlan(nak tűnő) folyamatok, amelyek néhány évtized leforgása alatt a népcsoport elszigetelődéséhez (majd asszimilációjához) vezettek.

A 19. században Moldva lakosságának 82%-a vidéken, falvakban élt. Lükő Gábor 488 moldvai helységről mutatta ki, hogy ebben az időszakban katolikusok (is) lakták.1 A magyarok tekintélyes része részes birtokosságban élt, és ez, a termékeny földeken viszonylagos jólétet biztosított számukra. A katolikusok között nem volt sem arisztokrata, sem polgár, sem más, a társadalom vezető osztályához tartozó réteg, az analfabetizmus pedig egészen a 20. század második feléig általános volt.

Történelem. A 19. század az orosz-török háborúk (1802–1812; 1877) árnyékában telt, és ezekben a háborúkban jelentős számú moldvai magyar is áldozatul esett. A török portáról való függés valamint az orosz befolyás az 1856-os Párizsi Kongresszusig fennállt. A század eleji háborúban, az 1810-es éveket követően belső migráció vette kezdetét, emellett különféle járványok és éhínség tizedelte a népet. A háborúk idején több templom és plébánia megrongálódott, elpusztult. A kaotikus körülmények között megszaporodtak a tolvajok, katolikus parókiákat fosztottak ki, papokat gyilkoltak meg, a bogdánfalvi misszionárius is ekkor és így veszítette el az életét. A körülmények megrémisztették a misszionáriusokat, akik különféle ürüggyel visszahelyezésüket kérték Olaszországba.2 Amikor 1821-ben Törökország megtámadta Moldvát, az állami és az egyházi vezetők fejvesztve menekültek Besszarábiába. Moldvában egyedül a katolikus misszió vezetője, Paroni Fülöp János, valamint a katolikus misszionáriusok maradtak. Az ortodox lakosság és a török vezetés a katolikus klérusról hívei iránt viselt felelőssége miatt ekkor elismerően nyilatkozott.3

1829-ben Moldvát megszállja Oroszország. A megszálló nyomására 1830-ban Bukarest rendeletet adott ki a nemzeti hadsereg megalakítására melynek értemében 80 családnak szolgáltatnia kellett egy katonát a román hadsereg számára, három esztendőre. A rendelkezés lázadást váltott ki a moldvai katolikusok körében. A kormány egy bizonyos Angeloni pátert bízott meg azzal, hogy bírja rá a katolikusokat az állami rendeletek betartására. A katolikusok a településeiken megjelenő papot elzavarták, a parancs teljesítésének a feltételéül pedig azt kérték a hatóságoktól: „mutassák (…) a német császár és a magyar király parancsát”.4 A lázadók Szabófalván tömörültek, ahol rövidesen orosz katonák jelentek meg. Az ütközetben elhunytak, ill. megsérültek számáról eltérő becslések maradtak fenn, a halottak száma 96–300 között volt, a sebesülteké pedig több tíz lehetett.5

A moldvai magyarokról szóló történeti írásokban kevés szó esik az 1848-as eseményekről, pedig, „amikor 1848 tavaszán az európai forradalmi áradat elborította a Habsburg-birodalmat s így Magyarországot is, Magyarország ill. Erdély határaink kívül magyarok nagyobb számban egyedül Moldva földjén éltek”.6 Magyarországon Batthyány Lajos gróf elnökletével hosszú idők óta első ízben alakult olyan kormány, amely a magyar érdekeket nem rendelte alá a közbirodalom (Monarchia) érdekeinek, szívügyének tekintve a távolba szakadt, mintegy 40.000 csángó sorsát.7 A kormány első, s tk. egyetlen terve a moldvai magyar lakosság áttelepítése volt, kettős indíttatásból. Egyrészt a magyarokat sújtó körülmények miatt, másrészt a férfiak hadra foghatósága céljából. A magyar kormány értesülései szerint Moldvában olyan állapotok uralkodtak, ahol a magyarok „nem pusztán ’rabszolgai alázottságban’” sínylődnek, „hanem egyenesen életveszélyben” forognak.8 A kormány az ügyet Perényi Zsigmond báró Ugocsa megyei főispánra bízza, aki június 3-án át is adja az áttelepítésről szóló tervet Kossuth Lajos pénzügyminiszternek. Kossuth azonnal felszólítja Trangous Lajost, hogy „a határszélek biztosítása egyrészről, másrészről a nemzetiség érdeké”-ben „a túlnépesedett székely vidékek, nem különben a moldvai csángó magyarok Magyar országba s különösen a Bánátba telepítessenek oly tömegekben, melyek szükség esetében az ellenségnek ellenállani, minden esetre pedig nemzetiségüket fenntartani képesek legyenek”.9 Kossuth arra kéri Trangous-t, sürgősen készítsen számvetést arra nézve, hogy hány családot lehetne áttelepíteni. A pénzügyminiszter által megfogalmazott és benyújtott törvényjavaslat heves vitákat váltott ki, és végül szentesítetlen maradt. Egy évvel később, 1849 júniusában, az ország kormányzó-elnökévé választott Kossuth újból felveti az áttelepítés gondolatát, s bár a fogadtatás kedvező volt, a Győr alatt sorakozó Haynau báró főerői valamint a támogatásukra érkező, Kassa és Miskolc közelében állomásozó orosz segélyhad hírére, Kossuth és kormánya elmenekül Budapestről, s ezzel – a második világháborúig – felfüggesztődik a moldvai magyarok áttelepítésének a gondolata, ill. szándéka.

Arról is ritkán hallunk, hogy a ’48-49-es szabadságharc idején Bem József kísérletet tett a moldvai lakosság harcba való bevonására. Amikor ’49 júliusában Bem számára világossá vált, hogy az erdélyi hadsereg helyzete kilátástalan az orosz-osztrák túlverővel szemben, életbe léptette a havasalföldi-moldvai betörés tervét, amihez Kossuth Lajos július 16-án keltezett levelében beleegyezését adta.10 Mivel a magyarországi seregekről segítséget nem várhatott, a túlerővel szembefordulva, Bem Moldva lakóitól remélte az erősítést.11 Molnár Lajos honvédtiszt feljegyzi, hogy „a ruszkabányai vasgyárban negyvenezer lándzsa készült az oláhországi felkeléshez”. Bem mintegy 2200–2300 főnyi seregtesttel tört be 1849. július 22-én Ojtóznál. Ezen a napon fordult első kiáltványával Moldva lakosaihoz.

Mólduva Lakóssai! Az Oroszok minden had izenet nélkül magyar országba és Erdélybe ujra bérontottak. Európa halgat ezen Nemzeti jogsértéshez a Magyarok elég erősek arra, hogy ellenségüket le győzzék (…) Ezen czélból Seregemnek egy része Országtokba bé is lépett. Molduvaiak! Ha szabadok lenni, és a magas porta oltalma alatt alkotmányos kormányzatnak előnyeget ? hasznát élvezni akarjátok, kelyetek fel, azon barbár csordák ki irtására, melyek honotokat posztitják. Mindazok, ki fegyver fogásra képesek, rohany? közös ellenségünkre, gátolyák meg minden útjokat, akkor aztán nem lészen nehéz a Magyar had sereg és a harczias olá segítségével mely utóbbi is egyszerre fel lépend az ellenség hadseregét le győzni. (…) Az ojtozi Szorosnál Erdélyben Július 22. Az erdélyi had fő vezére Bem altábornagy.12

A szétforgácsolt moldvai orosz erőket meglepte Bem váratlan támadása. A betörés másnapján az Ojtóz és a Tatros völgye a birtokukba került, július 24-én, Oknán, Bem kiadja a második proklamációját. Időközben azonban a román bojárok elmenekültek Moldva területéről, a demokraták és a forradalmárok bár elégedetlenek voltak a fennálló uralommal, a kilátásba helyezett „török protektorság” nem csábította őket, a román parasztság pedig megadta magát. A katolikus lakosság sokkal kisebb lélekszámú volt, hogysem a felkelést sikerre vihette volna. Bem felismerte, hogy tartós sikerre nincsen remény, másnap, júl. 25-én egy kisseb egységet maga mögött hagyva, visszatért Erdélybe.

Az 1856-os Párizsi Kongresszuson a két román fejedelemség engedélyt kapott a fejedelemválasztó Ideiglenes Országgyűlés összehívására. 1857-ben minden megyében megtartották a jelölő gyűléseket. Az akkori Román megyében a lakosság a szabófalvi, római katolikus vallású Rab Jánost jelölte a parasztság képviselőjének az Ideiglenes Országgyűlésbe. Rab jelölését a megye prefektusa és az ortodox püspök az érvényben lévő Szervezeti Szabályzatra hivatkozva, miszerint Moldvában politikai joggal csak ortodox románok rendelkezhetnek, ellenezte, ill. meggátolta.13 A kisebbségi jogok biztosítása terén egyébként csak az 1866-os Alkotmány hozott változást, amikor – elméleti szinten – a politikai és a polgári jogokat kiterjesztették a nem-ortodox lakosságra is. 1859-ben a két román fejedelemségben (Moldva, Havasalföld) Alexandru Cuzát választották fejedelemnek és ezzel, személyében, egyesült a két vajdaság, amit az európai nagyhatalmak is elismertek. Cuza fontos intézkedései közé tartozott a jobbágyfelszabadítás, a földosztás, a polgári törvénykönyv és az általános iskolai oktatás bevezetése, a rabszolga sorban élő cigányok felszabadítása, továbbá az állami monopólium általános kiterjesztése, az egyház állami irányítás alá történő helyezése, a kolostorok birtokainak az államosítása stb. Cuza modernizációs intézkedései politikai karrierjének a végét eredményezték, 1866-ban lemondásra kényszerítették, az ország élére pedig Hohenzollern Sigmaringen Károlyt állították, akit – az 1877-es függetlenségi háborút követően – 1881-ben királlyá koronáztak.14

Az előbb említett, 1866-os alaptörvény jelentős változásokat hozott a parasztság életében is. A községekben megalakultak a néptanácsok, melyek élén a községhez tartozó falvak által választott polgármester és jegyző állt, akik átvették a közösségi élet koordinálását. Ekkor került állami kézbe az addig egyházi vezetés alatt álló anyakönyvezetés is, és ettől fogva megszűnt a katolikus papok korábbi kiváltsága és jogköre, már nem a pap volt a falu bírája, tanítója és vezetője. A papság és az egyház tekintélye és társadalmi szerepvállalása jelentős mértékben csökkent.15 1878-ban páter Marangoni arról panaszkodik, hogy az 1864-es rendeletek értelmében földhöz jutott, a földesuraktól való függőség alól szabadult parasztok emancipálódni kezdtek, már a papnak sem fogadtak szót, aki korábban valóságos bírói szerepet töltött be a falvakban.16

Művelődés, modernizáció, asszimiláció. Havasalföld és Moldva 1859-ben történt egyesülését követően kiépült az állami iskolahálózat, ahol az oktatás nyelve természetszerűleg az állam nyelve, azaz a román volt.17 Ezzel szinte egy időben (1861) alakult meg Magyarországon a Szent László Társulat, amely – egyebek mellett – a moldvai katolikusok anyanyelvi oktatásáért is fáradozott – mint utóbb kiderül, nem sok sikerrel. Az újonnan alakult román állam nemzetiségpolitikáját vizsgáló magyar történészek szerint a 19. századi romániai nemzetiségi politika legfontosabb jegye a nem-román etnikumú népesség beolvasztása. Foki Ibolya szerint az „újonnan létrehozott Romániában az ország vegyes nemzetiségű összetétele miatt egyfajta félelem alakult ki a nemzetiségekkel szemben, akikben az ország egységének potenciális veszélyeztetőit látták. Ez a félelem később általános idegengyűlöletté változott”.18 Ebben a politikai légkörben az állami igazgatás alatt álló községi népiskolákban folyó oktatást a nemzeti ideológia szolgálatába állították.

Andre Vizanti a román közoktatási törvényjavaslat előadója 1886-ban többek között a következőket nyilatkozta a javaslat indoklásakor: „Nagyon sok és igen fontos körülmény követeli azt, hogy az összes nyilvános és magániskolákban a román nyelvet fel kell emelnünk a tannyelv rangjára. (…) Hogyan tűrhetjük továbbra is azt a szomorú látványosságot, mit az ország községeiben és eléggé jelentékeny területeken tapasztalhatunk, hol a lakosok – dacára annak, hogy szintén román állampolgárok – hazájuk nyelvét még nem is ismerik, nem hogy értenék, s így a nemzet más polgáraival meg sem értethetik magukat, de nem érezhetik azt a szent tüzet, azt az összetartozást sem, melyet egyes-egyedül csak az azonos és közös nyelv és nemzeti érzés adhat meg”.19

A korszakkal és a kérdéssel foglalkozó Raffay Ernő történész szerint a román állampolgárságú nemzetiségek közül a legerőszakosabb asszimiláló politikát a magyarság ellen alkalmazták. Példaként éppen a moldvai magyarok esetét idézi, akik számára egyetlen egy anyanyelvű iskolát sem létesítettek, létszámúkat a statisztikákban általában valós számú felére becsülték. Korabeli feljegyzésekre hivatkozva említi azt is, hogy a csángó gyermekeknek „addig kellett az első osztályt járniuk, amíg meg nem tanulták a román nyelvet”.20 A 19. századi magyar utazók (nyelvészek, történészek, papok) arról számolnak be, hogy a magyar szülők között volt olyan, aki azért nem íratta román iskolába gyermekeit, mert nem akarta, hogy azok a román nyelvet megtanulják.21

Migráció, népességi adatok. A háborús körülmények ellenére a folyamatos, sőt az ebben a században felerősödő székely kivándorlás következtében a magyarság száma fokozatosan nőtt Moldvában.22 A székely kivándorlás okai között a gazdasági tényező voltak a meghatározóak. Az éhség elől menekülő, a túlnépesedés következtében felapródozott (egyébként is) sovány földeket felhagyó székelyeket a rossz igazságszolgáltatási viszonyok is migrációra kényszerítettek, de szép számmal voltak olyanok is, akik zsoldért katonáskodtak. A kivándorlók többsége a magyar falvakban telepedett le, és paraszti életmódot folytatott.23 A spontán migráció mellett az is gyakorlat volt, hogy a moldvai uradalmi ispánok Székelyföldön toboroztak „mezei”/fölműves munkásokat, jó bért és átkelési munkásigazolványt biztosítva számukra.24

A moldvai magyarok/katolikusok számadatai a 19. században:

Évszám

A katolikus lakosság (magyarság?) száma

Adatközlő Forrás
1800 kb. 18.000 Gatti Vince Domokos P. P. 2001. 99.
1807 21.307 Hammer osztrák konzul Auner 1908. 65.
1814 23.331 Berardi Bonaventura Auner 1908. 67.
1814 25.000 Berardi Bonaventura Domokos P. P. 2001. 101.
1822 kb. 40.000 Raab osztrák konzul Auner 1908. 72.; Domokos P. P. 2001. 101.
1824, 1830 kb. 50.000 Lippa osztrák konzul Auner 1908. 72.; Domokos P. P. 2001. 101.
1839 57.300 Petrás Incze János Domokos P. P. 2001.104.
1842 kb. 57.000 Petrás Incze János Mikecs 1989. 248.
1851 45.752 Jászvásári püspökség schematismusa Domokos P. P. 2001. 101.
1859 31.912 katolikus, 37.869 magyar Népszámlálás Lucaciu – Teodorescu 1998. 40.; Seres 2004. 1.
1875 58.809 Jászvásári püspökség schematismusa Domokos P. P. 2001. 111.
1894-1902 60.100 Weigand Gusztáv Domokos P. P. 2001. 116.
1899 88.803 katolikus Lucaciu – Teodorescu 1998. 40.

A 19. század végére (1890) Moldva lakossága 2.000.0000 volt, ebből 300.000 zsidó, 65.000 katolikus, 40.000 protestáns, a többi pedig ortodox vallású volt. Ebben az időszakban 26 katolikus plébánia létezett, ahol összesen 23, többségben idős, beteg pap szolgált.

Egyház. Egyes történészi vélekedések szerint a nyugati kereszténység keleti perifériáján fekvő, ortodox többségbe ágyazott, hitéhez ragaszkodó moldvai katolikus közösség a Vatikán szemében „erőd-helyzet” látszatát keltette, aminél fogva elviekben elősegíthette a katolicizmus pozícióinak keleti irányba történő megerősítését, és az esetleges egyházi unió megvalósítását. Seres Attila úgy vélekedik, hogy a román nyelv latin rokonsága lehetőséget adott a Moldvában tevékenykedő olasz szerzeteseknek arra, hogy a csángók romanizálása által hidat építsenek az ortodox román többség felé, aminek az egyesült román nemzetállam létrejöttéig (1859) – a korra jellemző zavaros hatalmi viszonyok miatt – lehetett is némi realitása, ám az államalakulást követően államvallássá emelkedett ortodox egyház erős és stabil pozíciója meghiúsította az ortodox hívők tömeges áttérítésének a tervét.25

A 19. századi Moldvában orosz fennhatóság érvényesült, ám az ortodox egyház hegemóniája felett a török udvar viselt felelősséget, aki (azaz a török) nem engedélyezte a katolikus püspök megtelepedését Moldvában, általában ideiglenes tartózkodási engedélyt bocsátottak ki az adminisztrátorok számára, arra az időre, amíg a szentségek kiszolgálását és az ún. egyházlátogatást elvégezték. A korabeli egyházi források szerint az ortodoxok úgy ítélték, a katolikus püspök jelenléte nem jelent egyebet, mint azt, hogy Ausztria felügyeli és beavatkozik a moldvai katolicizmus belügyeibe. Másrészről azonban létezett egy olyan félelem is, hogy az osztrák protektorátus alatt álló katolikusok vonzó kiutat kínáltak az ortodoxoknak, lévén, hogy a katolikusokra nem vonatkoztak az ország adói, megszorító intézkedései, fennállt tehát a veszélye annak, hogy a kedvezőbb életkörülmények reményében, az ortodoxok áttérnek a katolikus hitre.26

A 19. század közepétől vannak adataink arra vonatkozóan, hogy az olasz misszionáriusok moldvai gyermekeket küldenek a római noviciátusba, ahonnan a képzést és a szentelést követően sokan visszatérnek Moldvába.27 Igen tanulságos a kiküldött növendékek neve, feltűnően sok a német nemzetiségű, (legalábbis nevű), fiatal, és kevés a magyar. Néhány név: Ioan Botezatorul Barcuta; Valentin Barcuta; Dominic Capra; Petru Wolff; Iacob Capra, Gheorghe Grossul, Grigore Grossul, Petru Grossul, Ioachim Wolff, Francisc Cagno, Carol Andro, Ioan-Eugen Zapolski, Gheorghe Bauer. A feljegyzések szerint a növendékek gazdag családok sarjai, akik gazdasági nyerészkedés célból választották a papi pályát, amelyet, kedvezőtlen jövedelmezés esetén azonnal otthagytak, és Lengyelországba vagy Erdélybe menekültek.28

Az 1881-ben megalakult román királyság jelentős változásokat eredményezett a moldvai katolikus egyház szervezetében is, aminek egyik következménye az volt, hogy az egyház szervesen beépült az új állam hatalmi struktúrájában. A katolicizmus modernizálása céljából előbb Szabófalván (1832–1838), majd Jászvásáron (1843; 1886), végül pedig Halasfalván (1897–1948) és Lujzikalagorban (1932) létesítettek különféle oktatási intézményeket (szeminárium, kántorképző, gimnázium),29 amelyek egyszersmind a román nemzeti szellemiség terjesztésének a fellegvárai voltak.30 A román kormány és a jászvásári római katolikus püspökség közös szándékából létrehozott intézményhálózat megszilárdulását komoly tényezők hátráltatták. A moldvai ortodox egyház például a romániai és a nemzetközi sajtóban, továbbá a moszkvai metropolitánál tiltakozott az autonóm moldvai katolikus püspökség és intézményei megalakulása ellen.31 Nemcsak az ortodox egyház, hanem – egynémely történész kivételével – a románság egésze „idegen elemként” kezelte még a jászvásári román katolikusokat is, lévén, hogy a közvélekedés szerint igazi román csak ortodox vallású lehet.32 Mindeme körülmények a román nacionalista eszmék betartását és betarttatását követelte meg az 1883-ban megalapított autonóm bukaresti érsekségtől, és az egy esztendővel később, 1884-ben felállított jászvásári püspökségtől.33 A bukaresti püspököt, Franz Xaver von Hornstein-t a román kormány azonnal lemondatta hivatalából, amint kiderült, hogy a román fővárosban magyar iskolát létesített a katolikusok számára azért, hogy elejét vegye a magyarok protestáns hitre való áttérésének.34

Erkölcsi jegyek. Egy egyházi feljegyzés szerint erkölcsi szempontból a moldvai katolikusok két, egymástól markánsan különböző csoportot alkottak. A feljegyzés szerzője az egyik csoportot pozitív, a másikat negatív jelzőkkel illeti. A jelentés szerint az őshonos katolikusok jók, szófogadók, engedelmesek, ájtatosak, tisztelettel vannak az egyház iránt és megbecsülik a misszionáriusokat. Vannak azonban „rossz keresztények” is, ők a 19. században Erdélyből érkeztek Moldva területére, többségben szökevények, elítéltek, akik vadházasságban élnek, és akik főként városokban telepedtek le, így kevéssé bolygatva a falvak egészséges erkölcsét.35

A korból fennmaradt beszámolók alapján az ortodoxok környezetében vagy azokkal együtt élő katolikusok határozottan elkülönültek egymástól, „még akkor is, ha öltözetben és hagyományaikat tekintve sok pontban hasonlítanak is” egymásra.36 Ezt a kérdést másképp látják az egyház vezetői, akik nehezményezték, hogy a keresztszülők között – feltehetően városi környezetben – gyakoriak az ortodox és az evangélikus vallású tanúk, akik a családi barátságokat ilyen módon is erősíteni kívánták.37 A társadalomi elkülönülésnek, ill. együttélésnek a másik területe a házasság,38 amiről ismét csak egymásnak ellenmondó adatokkal rendelkezünk. Míg a világi utazók a vegyes házasság teljes hiányáról számolnak be, az egyházi személyek a katolicizmus nagy veszélyének látják a főként városokban és többnyire protestáns felekezetűekkel kötött vegyes házasságokat.39 A vallási konverzió asszimiláló (identitásmódosító) hatásairól és okairól Gegő Elek is szót ejt, rámutatva arra is, hogy az áttérést meghatározó tényezők egyike a katolikus jobbágyok és az ortodox földesurak közötti (alárendelt) viszony.40 Ugyanilyen jelentőséggel bír az a tény is, hogy a saját hazájukból menekülő székelyek „a[z ortodox] vallás leple alatt” találnak biztos menedéket Moldvában.41 Szabó Lajos arra hívja fel a figyelmet, hogy a Moldvai Vajdaságban érvényes jogi viszonyok közepette az itt megtelepülni kívánó magyaroknak gyakran szakítania kellett a „régi hazával”, hogy román állampolgárok lehessenek, aminek hiányában nem szerezhettek ingatlant és nem lehettek birtokosok sem, a konzulátuson nem jártak sikerrel ügyeik intézése során.42

A 19. századi moldvai magyarok történetéről, további jellemzőiről a magyar közvélemény előtt jobban ismert szerzők (Gegő Elek, Petrás Ince János stb.), történészek (Mikecs László, Lükő Gábor, Domokos Pál Péter, Benda Kálmán stb.) szolgáltatnak további adatokat, ezek összegzésére itt most nem kerítettem sort. Írásomban néhány olyan adalékkal kívántam hozzájárulni a moldvai katolikusok 19. századi történetéről szóló diskurzushoz, amely ismeretek a magyar (néprajzi) szakirodalomban s főképp a publicisztikában nem igazán kaptak visszhangot.

1Lükő 1936.

2Bişoc é. n. II. 278–279.

3Bişoc é. n. III. 22.

4Domokos P. P. 2001. 102.

5Bişoc szerint 2 orosz tiszt, 30 szabófalvi katolikus, 4 pildesti katolikus, 3 gherejesti és egy barticsesti, egy prezsesti és 5 ortodox vesztette életét, továbbá 35-en súlyosan megsérültek. Bisoc é. n. III. 40. L. Mikecs 1989. 219. A felkelésről Jerney János is tudósít, adatai alapján Domokos Pál Péter 96 halottról és 72 sebesültről ír. A szabófalvi Erdős Szászka Péter szerint pedig 300 elesettel és számos sebesülttel kell számolni. Domokos P. P. 2001. 102. L. még Pozsony 2005. 40.

6Spira 1993. 305.

7Spira 1993. 305.

8Spira 1993. 308.

9Spira 1993. 310.

10Június közepe táján, a határ mentén betörésre készen állt Bukovinában, Moldva- és Oláhországban 52.795 fő, kevés híján kétszer több harcos, mint amennyit Bem szétszórt serege alkotott.

11Gracza György feljegyzi, hogy Bem „többször hallotta, hogy Bukovinában, a Tatros és Szeret közén néhány ezer csángó-magyar lakik… hátha fegyvert fognának”. A hadnagy Moldva román lakosait is meg akarta nyerni az akcióhoz. Foki – Solymár – Szőts é. n. 51.

12Foki – Solymár – Szőts é. n. 51.

13Vö. Barszczewska 2009. 119.

14Pozsony 2005. 40–42.

15Moraru é. n.

16Bisoc é. n. III. 115.

17A kérdésről l. Varga 2006. 71–76.

18Foki 1996. 1298.

19Barna Endre közlését idézi Foki Ibolya. Foki 1996. 1298.

20Raffay 1989. 95.

21Kovács Ferencz például a következőket jegyzi fel Klézséről: „Oláh tanitót tettek a faluba, ki egy szót sem tud magyarul; azért az emberek nem igen küldik iskolába gyermekeiket; nem igen akarják, hogy oláhul tanuljanak; azt mondják a faluban: mi magyarok vagyunk; ugy illik, hogy a gyermekek is magyarul tanuljanak”. In Veszely – Imets – Kovács 1870. 21.

22Ferro 2006. 173.

23Mikecs László szerint ez azt mutatja, hogy a kiáramlás esetén számolni kell a magyar identitással, mint a kontinuitást meghatározó és erősítő tényezők egyikével. Mikecs 1989. 143–144.

24Mikecs 1989. 147. A 19. századi székely migrációt Magyarország „nem igazi” kivándorlásnak, hanem „múló munkakeresés”-nek értékelte, s bár a korabeli sajtó közvetítette a figyelmeztető hangoktól nem mentes társadalmi diskurzust, a magyar politika nem foglalkozott a folyamatok megváltoztatásával.

25Seres 2003b. 324–325.

26Bisoc é. n. III. 14.

27Ld. Dumitrescu 2008. 169–175. Vö. Domokos P. P. 2001. 107.; Gabor 1967. 51. 55.

28Az első világháborúig Jászvásáron felszentelt papok névsora: Pal Albert Petru, Ulivi Matei Diomede, Borowetz Iosif, Letange Iosif, Poglut Ioan, Rist Carol, Swirschi Emil, Abeska Iulius, Begej Emil, Hellon Mihai, Swirschi Iulius, Weber Iulius, Istoceanu Gheorghe, Jasinscki Alexandru, Anton Gheorghe, Clofanda Iosif, Clofanda Wilhelm, Enariu Grigore, Bogles Ioan, Dumea Mihai, Margit Anton, Romila Anton, Szubinscki Francisc, Robu Mihai, Gabor Anton, Ferenc Ioan. Dumitrescu 2008. 174–175.

29Az intézmények alapításának körülményeiről részletesebben l. Bişoc é. n. 63. 101. 107.; Doboş 2002. 93–94. 98. 100. 201.; 2004a. 191. 198–199.; 2004b. 217–254.; Seres 2004. 85–118.; 2003a. 129–152.; 2003b. 321–349.; 2002. 17–47. L. még Domokos 2001. 120.; Tánczos 1995. 83.

30Jakab 2012. 66.

31Ebben az időszakban Bukarestben, a Dǎmboviţa újságban (D. Bolintineanu kultuszminiszter támogatásával) egy anti-katolikus kampány folyt, ahol az ellenzők nemtetszésüket fejezték ki a román kormány katolikusok érdekeit támogató politikája ellen. Nicolae Rosetti Roznovanu herceg levélben fordul a moszkvai metropolitához, melyben arról panaszkodik, hogy a román kormány, Alexandru Ioan Cuza-val az élén, kedvező lehetőségeket kíván nyújtani a katolikusoknak, elárulva ezáltal az ortodox egyház érdekeit. Levelében Roznovanu közli: a kormány szemináriumot alapított Jászvásáron, abból a célból, hogy a katolikus falvakat újratölthesse katolikus papokkal, akiket „román propagandistáknak” nevez. Aki a szeminárium megalapítását végül megakadályozta, az Salandari püspök volt, aki belátta: a román állam támogatásában megalakuló szeminárium magával vonta volna az állami befolyást is, amit viszont a Kongregáció sem támogatott (Doboş 2002. 97; lásd még Bişoc é. n. 4. 6. 10. 14. 32. 85.).

32Barszczewska 2009. 119. A levéltári források a jászvásári római katolikus templomot következetesen „biserica ungurească” azaz „magyar templom” néven említik.

33A jászvásári püspökség kiadásában megjelenő egyháztörténeti kiadványok álláspontja szerint a püspökség megalapítására vonatkozó, a Vatikán és a Román Állam között megkötött egyezmények pontos tartalma nem ismert, a tárgyalásokra a nyilvánosság teljes kizárásával került sor. Bernard Bişoc szerint ezt az eljárást az ortodox egyház ambivalens viszonyulása és politikai érdekeltsége tette indokolttá. Bişoc é. n.: 131., 138., 159. A kérdésről lásd még Pozsony 1996. 82., 85.

34Jakab 2012. 71.

35Bisoc III. 16.

36Barszczewska 2009. 117. „A csángók a katolikus valláshoz és ennek képviselőhez való ellenséges hozzáállással, illetve erkölcstelenséggel vádolták a románokat: „az oláhok magyar katholikus leányokat meg besttelenítették, gyermekeket csináltak, emberek oláhok katholikus asszonyokat megfertőztették, urukat elhagyassák” – idéz Agnieszka Barszczewska egy 19. századi olasz jelentésből. Barszczewska 2009. 118.

37Bisoc é. n. II. 279.

38Barszczewska 2009. 117.

39Bisoc é. n. II. 280. III. 18.

40„A’ moldvai magyar plébániák’ messze kiterjedő filiáit a’ misszionáriusok gyéren látogatván meg, körüljárják most az oláh pópák; ’s igéret, szép szó és kecsegtetés által az őrnélküli nyájból igen sokat átvisznek egy más akolba, hol szőr és nyelv változtatva mekegniök kell. Ez akkor történik leginkább, midőn a’ földes úr keresztatyának ajánlkozik. Illy esetekben a’ kat. keresztség elégtelennek tartatván, a’ szegény áttérő egy nagy kád vizbe hároszor bedöböcsköltetik (batiso); ’s miután előbbeni vallását és rokonit megátkozta, felöltöztetik. Ezzel meg van a’ vallás, meg – habár néha egy szüt sem tud is oláhul – a’ nyelv-változtatás”. Gegő 1838. 59. Vö. Tánczos 2006. 35.

41„Sok, büntetés vagy fegyver elől menekvő székelyeket pedig az oláhok közt vallás’ leple rejt el. Magam is láttam illyetén személyt, ki beillantása óta haját megnöveszteni ’s az oláh nyelvet megtanulni nem vala képes; mégis moldvánnak nyilatkozék”. Gegő 1838. 60. Erről l. még a Petrás Incze János tudósításaiban olvasható adatokat. In Domokos P. 1979. 1333.

42Szabó 1940. 7.

Irodalom

Auner Károly
1908 A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár.

Barna Endre
1908 Románia nemzetiségi politikája és az oláh ajkú magyar polgárok. Kolozsvár, K. n.

Barszczewska, Agnieszka
2009 A moldvai csángók identitása (1860-1916). In Diószegi László (szerk.): Moldvai csángók és a változó világ. Budapest, Teleki László Alapítvány, 103–122.

Domokos Pál Péter
1979 „…édes Hazámnak akartam szolgálni…”. Budapest, Szent István Társulat.

2001 A moldvai magyarság. Budapest, Fekete Sas Kiadó.

Dumitrescu, Andrei
2008 Preotii catolici originari din Moldova pana la primul razboi mondial. Buletin Istoric, nr. 9. 169–175.

2001 A moldvai magyarság. Budapest, Fekete Sas Kiadó.

Ferro, Teresa
2006 Misionarii catolici in Moldova. Cluj Napoca, IDC Press.

Foki Ibolya
1996 Magyar katolikusok Moldva-Oláhországban a 19. század közepén. Századok, 130. évf. 5. sz. 1287–1295.

Foki Iboly – Solymár Imre – Szőts Zoltán
é. n. Források a bukovinai székelyekről. Szekszárd, Babits Kiadó.

Gegő Elek
1838 A’ moldvai magyar telepekről. Buda

Jakab Attila
2102 Mivél lettél, mivé leszel, csángó magyar. A katolikus egyház szerepvállalása a moldvai csángók elrománosításában. Budapest, Kairosz Kiadó.

Lucaciu, Cosmin –Teodorescu, Aurelian
1998 Despre ceangaii din Moldova si originea lor. Bucuresti, K. n.

Lükő Gábor
1936 (2002) A moldvai csángók I. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal. Karcag, Kertész Ny.

Mikecs László
1989 Csángók. Kolozsvár, Bolyai Akadémia.

Moraru, Alois
é. n. Catolicii din Moldova la sfârşitul secolului al XIX-lea. http://www.ercis.ro/biblioteca/istorie.asp Letöltés: 2013. június 19.

Pozsony Ferenc
2005 A moldvai csángó magyarok. Budapest, Gondaolat Kiadó – Európai Folklór Intézet.

Raffay Ernő
1989 A vajdaságtól a birodalomig. Az újkori Románia története. Szeged, JATE Kiadó.

Szabó Lajos
1940 Czelder Márton működése a Moldva-Oláhországi első magyar református misszióban. Debrecen, Sz. Kir. Város és a Tiszántúli Református Egyház.

Seres Attila
2002 „Csángómentés” Moldvában a XIX–XX. század fordulóján. Pro Minoritate, IV. évf., 4. sz., 17–47.

2003 „A magyar nyelv annyi lélek üdvösségére eredménnyel tanítható.” Források a moldvai magyarság anyanyelvi egyházi oktatási lehetőségeinek tanulmányozásához a papi képzésben, a XIX. század végén. In Újvári Gábor (főszerk.): Lymbus 2003. Magyarságtudományi Forrásközlemények. Budapest, Balassi Bálint Intézet – Magyar Országos Levéltár – Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság – Országos Széchényi Könyvtár, 321–349.

2004 A magyarországi segélyezés szerepe a moldvai csángók egyházi oktatásában a XIX. század végén. Székelyföld, VIII. évf. 6. sz., 85–118.

Spira György
1993 A magyar negyvennyolc és a csángók. In Glatz Ferenc (szerk.): A tudomány szolgálatában. Emlékkönyv Benda Kálmán 80. születésnapjára. Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 305–317.

Tánczos Vilmos
2006 A moldvai csángók asszimilációja történeti perspektívában (szempontok, források, kutatási feladatok). In Diószegi László (szerk.): A moldvai csángók. Budapest, Teleki László Alapítvány, 27-46.

Varga Andrea
2006 A moldvai magyar római katolikusok oktatásának kérdései és a helyi közigazgatás 1859-1920 között. In Diószegi László (szerk.): A moldvai csángók. Budapest, Teleki László Alapítvány, 71–76.

Veszely Károly – Imets Fülöp Jákó – Kovács Ferencz
1870 Veszely, Imets és Kovács utazása Moldva-Oláhhonban. Maros-Vásárhely

Levéltári források

Bişoc, Bernard
é. n. Ierarhia catolică a Moldovei I–III. Archivele Naţionale ale Statului, filiala Bacău Colecţia de Manuscrise. [A katolikus hierarchia Moldvában I–III. Állami Nemzeti Levéltár, Bákó megyei fiók, Kézirattár]

Gabor, Iosif
1967 Clerul indigen catolic din Moldova. Contributii istorice. Archivele Naţionale ale Statului, filiala Bacău Colecţia de Manuscrise. [A moldvai papság. Történeti adalékok. Állami Nemzeti Levéltár, Bákó megyei fiók, Kézirattár]

Iancu Laura:
Petrás Ince János (1813-1886)

Petrás Ince János 1813-ban született Forrófalván, kántorcsaládban. Születésének a napját tudtommal még senkinek nem sikerült kideríteni. Gyermekkoráról, családjáról keveset, szinte semmit sem tudunk. Faluja, Forrófalva már a XV. századi összeírásokban szerepel, egyes történészi vélekedések szerint magyar husziták alapították a század elején. Édesapja, Petrás Ferenc feljegyzése szerint a család Baranya megyéből költözött Moldvába a XVII-XVIII. század fordulóján. Édesapjához hasonlóan Petrás János is a Kézdivásárhely melletti Kantán, a minoriták gimnáziumában tanult. Innen került az egri hittudományi főiskolára, ám hogy pontosan mikor és milyen körülmények között, továbbá milyen indíttatásból, arról nincsenek pontos adataink.

Barna Gábor friss kutatásaiból annyi bizonyos, hogy 1836-ban szentelték pappá, ekkor vette fel az Inocencius, magyarul Incze nevet. Elő szentmiséjét 1836. október 9-én mutatta be az egri minorita templomban. Egy bő hónappal később, 1836. november 24-én a rend háztörténetben az olvasható, hogy R. P. Innocentius Petrás „jászladányi (plébániai) meghatalmazott elfoglalja állomáshelyét”. Jászladányban azonban nincsen nyoma Petrásnak, és arról sincsenek adataink, hogy kinek a döntésére és milyen megfontolásból került vissza Moldvában. Az is különös, hogy erről maga sem jegyez fel semmit. 1939-ben a több mint húsz filiával rendelkező Pusztinán találjuk, ahol négy esztendőt szolgált, helyettes plébánosként.

1841-ben Borszék gyógyfürdőibe kíséri Moldva akkori apostoli adminisztrátorát, Petrus Raphael Ardoini-t, akivel egyébiránt baráti viszonyban állt. Itt találkozik és ismerkedik meg a Magyar Tudományos Akadémia titkárával, Döbrentei Gáborral, aki összeállít számára egy 38 kérdésből álló, „a moldvai csángómagyarok múltjáról, helyzetéről, sorsuk kilátásairól” szóló kérdőívet, amire Petrás megírja az ún. feleleteket – amelyeket aztán később Döbrentei nyilvánosan is ismertté tesz a Tudós Akadémián majd közreadja a budapesti Tudománytárban.

Ez a találkozás meghatározó volt Petrás számára, ekkor és ennek hatására köteleződik el a moldvai magyarok néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti örökségének a feltárására, gyűjtésére és közlésére. A Döbrenteivel folytatott, Borszéken megkezdett társalgás levelezés formájában folytatódott még egy ideig, Döbrentei haláláig. 1943-ban Petrást áthelyezik Klézsére, ahol élete végéig, 1886-ig teljesíti papi hivatását. A budapesti Tudománytárban megjelent tudósításai, nyelvészeti közlései Petrást ismertté tették a magyar értelmiség előtt, ennek köszönhető az is, hogy vonzotta a Magyarországról Moldvába látogató utazókat, kutatókat/akadémikusokat, egyházi méltóságokat, akik rendre felkeresték őt klézsei lakhelyén. Mindezt, kivált a Román állam megalakulását követően nem nézte jó szemmel sem a román állam, sem az állami politika szolgálatában álló egyház – bizonyosra vehető, hogy megfigyelés alatt állt.

A lelkészi hivatása mellett végzett szellemi, néprajzi, nyelvészeti munkásságának értékelésével a magyar tudományosság adós, ez alól kivétel a zenefolklór terén végzett munkássága, amit Domokos Mária értékelt. Petrás nevéhez kapcsolódik a magyar népdalgyűjtés (1841, 2842-ben 22 db-ot közölt) kezdete, öt esztendővel megelőzte Erdélyi János (1846-48) híres népköltési közlését (Kriza még későbbi: 1863). Nevéhez kapcsolódik az első néprajzi kérdőív is, és elsők között közölt nyelvészeti írásokat a moldvai nyelvjárásokról stb. Tudósításaiból hiteles leírásokat olvashatunk a moldvai katolikusok történetéről, a földművelésről és az állattenyésztésről, a viseletről és a szokásokról, és a már említett egyedülálló népköltészeti és nyelvészeti jellegzetességeikről. Tudományos és honismereti szempontból munkásságának ezen szelete voltaképpen felbecsületlen.

Petrás életében önálló fejezet a Szent László Társulattal való együttműködés, közös munkálkodás, mely kezdetben az anyanyelvű oktatás moldvai kiterjesztésére irányult, majd ennek akadályoztatása után a katolikus templomok renoválására, építésére koncentráltak.

A moldvai gyermekek magyarországi oktatása is Petrás nevéhez kapcsolódik. 1845-ben négy fiút küld Budapestre, akikről Bugát Pál (orvos, MTA tagja) gondoskodik. 1846-ban Bugát a következőket írja a Nemzeti Újság XL. évf. 397. számában: „Az ifjai tiszták, igaz kezűek, jótevőjükhöz ragaszkodók, iránta háládatosak, kevéssel beérők, a nélkülözés nehéz mesterségét igen jól értők, munkásak, érzékeny szívűek”. Az egyik, Petrás Ferenc jeles tanuló, amit megtanul, azt örökre tudja, kiváló nyelvérzékkel rendelkezik, kiváló ember és tudóspalánta. Bugát azt kívánja, bárha megadatna neki az a lehetőség, hogy népét az osztrák konzulátuson, vagy a moldvai fejedelem mellett, vagy valamelyik törvényhatóságnál képviselhetné. „Az ifjuban (Petrás Ferenc) a legnagyobb – szinte csaknem nevetséges piczinségekre menő igazságszeretetnek csirái lappangván, ugy hogy az igazság nem csak a „ne bánts a másét” egyik felét, hanem annak a „ne hagyd a magadét” másik felét is a legszigorubban gyakorolván, egyszersmind a historiai tudományok iránt különösen vonzalommal viseltetvén, azokra a legnagyobb hajlammal bírván, legalább a hogy most mutatja magát az ifjú, a politico-juridicai pályára van szánva”. Végül felszólítja az olvasókat, hogy aki támogatni szeretné ezt az ügyet – ti. újabb diákok érkezését, taníttatását – az levélben keresse meg Bugát Pál-t. Bugát annak örülne igazán, ha nem csak tanítók, de művészek és meseterek is kikerülnének Moldvából.

Petrás írásaiban kevés utalást találunk saját személyére, gondolataira, életkörülményeire vonatkozóan. Leveleiből kitűnik, igencsak egyedül érezte magát Klézsén, ahová egy idő után már a postája sem érkezett meg. Több alkalommal kifosztották. Amikor 1886. szeptember 6-án újból rátörtek már nem csak a holmiját vették el, hanem az életét is. Teste a Klézsei temetőben nyugszik.

 

 

 

 

 

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók