|
Szavazás!
| |
Guzsalyas Budán
Az egyik nap eljött
hozzánk az édesanyám és elbeszélte, hogy volna neki valami fonnivalója. Akkor
támadott az ötlet, hogy milyen volna, hogy milyen volna, ha ő, meg egy-két idős
asszony eljönnének a kézművesség órára a gyerekek közé, hogy ott fonjanak, mert
manapság nem biztos, hogy a gyermekek még látnak ilyet.
Eljöttek a nénik, eljöttek a gyermekek, eljöttek még a furulyások is, úgyhogy
igazi guzsalyas alakult ki. Még süttünk pitánt, megcsináltuk a kásás galuskát és
délután három órára beültünk az osztályba. Hihetetlenül hamar bejött az igazi
guzsalyas hangulat. Mikor a gyapjút a guzsalyra felkötték és az orsót
elperdítték, akkor az ének is jött természetesen egyszer a fonó néniktől, utána
a gyermekektől. Igazi öröm volt látni, hogy milyen jól megelevenednek a régi
szép énekek és mennyire egy hang van az idősek és a gyerekek között. A
gyerekeket is érdekelte a fonás, a fiúkat, a lányokat egyaránt. Mindenki
kipróbálta az orsót, mindenki mosolygott, énekelt. Mikor aztán a furulya is
bekapcsolódott, olyan volt, mint a mesében és a képeslapokban, mindenki jól
érezte magát.
Két csoportban jöttek a gyermekek, mert egyszerre nem fértek volna be a terembe.
A gyermekek egytől-egyig élvezték és örvendték. Az idős nénik is azt mondták,
hogy rég nem érezték ilyen jól magukat, őjraélték a régi jó időket, mikor a
nyelvet nem kellett magyarról románra fordítani, hanem minden beszéd, ének,
tréfa szép magyarul van és itthon érzi magát.
Nagyon gyorsan elmúlt az idő, lejárt az öt óra, este lett és a guzsalyasok haza
kellett menjenek, de mielőtt elmentek azt fogadtuk, hogy nem ez lesz az egyetlen
ilyen nap, hanem minél hamarabb összehozzuk a következő guzsalyast. Érdemes
volna minden faluban megpróbálni, mert azt éreztük, hogy nagyon közel vagyunk
egymáshoz és ez egy szép része életünknek, nem szabad ezekről a szép dolgokról
megfeledkezni!
Botezatu Viktória - Buda
2008.11.27.
Guzsalyas Budán
Régi idők hangulata köszöntött
a budai magyariskola falai közé. Történt ugyanis, hogy az itt mindenki által
"Néne Viktorinak" ismert, helyi illetőségű - magyar-, ének- és tánctanító -
Botezatu Victoria, egyik este, otthon beszélgetett leányaival, és arra lett
figyelmes, hogy a cinkák a fonás rejtelmeiről kérdezik őt. Először nem is
értette, hogy egy ennyire "nyilvánvaló dolgot" miért kérdezgetnek tőle, de hamar
rá kellett döbbenni arra, hogy lányai még soha nem látták nevezett mesterség
fortélyait "élőben".
Bizony az ember néha maga sem érzékeli, miként változik az élete a
mindennapokban. És bizony észre kell venni, hogy ma már nem csak a városiak, de
a vidéki gyermekek sem találkoznak sok, régen teljesen természetesnek számító
falusi jelenséggel, legyen az szokás, mesterség, vagy éppen közösségi alkalom.
Változnak az idők, s a modernitás itt, a nem is olyan rég még messzinek,
elhagyatottnak, archaikusnak tartott/mondott moldvai csángó falvakban is egyre
jobban érezteti hatását.
Ezt felismerve Néne Viktori "mozgósította" Budán és Klézsén élő nyámjait
(rokonait), édesanyját, testvérét és egy komaasszonyát, hogy gyűljenek essze, s
tartsanak fonó-bemutatót a budai gyermekeknek.
A fonót itt - akárcsak Erdélyben - guzsalyasnak nevezik. Nevét az egész magyar
nyelvterületen ismert guzsaly nevű eszközről vette. Az itt Budán is használt
változat a székely guzsalyokkal rokon ún. rúdguzsaly. Hossza körülbelül 2-2,5
méter, rendszerint ülve, a térdek közé szorítva fonnak róla. Felső harmadát a
szösz tartására gyakran ágcsonkosnak hagyják vagy egyéb módon megfaragják. A
magyarországi változatoktól leginkább abban különbözik, hogy nem található rajta
talp.
 Az interaktív
bemutatón az itt használt három guzsaly közül kettő egyszerűbb darab: előző nap
vágta Néne Viktori a kertjében lévő berekenye bokorról. A harmadik, édesanyának
guzsalya azonban, sokkal érdekesebb. Ez ugyanis egy olyan díszes guzsaly, melyet
a felső harmadán található felirat szerint 1956. január 30-án, szerelmi
ajándékként készítette az akkori udvarló legény a lánynak. Az évszám mellett, a
leánykori név monogramját olvashatjuk le - E. F. B., azaz, Benke Ferencz
Erzsébet. A guzsalyt teljes hosszán, az aljától a tetejéig különböző rovátkolt
motívumsorok tarkítják.
A hagyományos guzsalyasok elengedhetetlen tartozéka volt mindenkoron az éneklés.
Arról, hogy ez mennyire így van, Néne Viktori ezt mesélte: "mikor megkértem
mámámat, hogy énekeljen nekünk valamit, nem énekelt. Szégyellte. Azt mondta,
elfelejtette ő már azokat. Amikor azonban nekikezdte fonni a szöszt, egyből
reákezdett egyre."
Miközben a gyermekek ismerkedtek a szösz fonásával, orsóra sirítésével
(tekerésével), ők is megmutatták mit tanultak az évek során tanítójuktól: sok
már éppen feledésbe merült budai dal zengett a magyariskolában, sőt estefelé a
nagypataki tanító segítségével sültün (furulyán) is megszólaltattak ének és
táncdallamokat a gyermekek.
A fonás az őszi betakarítástól farsang végéig tartó foglalkozás volt mindig is.
Olyan katolikus vidékeken, mint amilyen Moldva is, ez azt jelentette, hogy az
adventi időszakban csendesebb, ahogy itt mondják gyászosabb, egyébkor vidámabb,
akár a legényeket vendégül látó, tánccal végződő társas munka volt a guzsalyas.
Farsangig még hosszú idő van, kerülhet még sor hasonló eseményre itt, a
Szeret-menti Budán, a magyariskolában.
Szöveg: Varga Máté
Fotók: Tatár Enikő, 9. osztályos, Nagypatak
2008.12.04.
Budán tanítok
 Buda település egy
falu a Szeret folyó mellett, Klézse községnek a keleti része. Mi, a falusiak
nevezzük Budának ezt falurészt, de hivatalosan csak Klézse van. Még a helyi
egyház hat évvel ezelőtt elhatározta, hogy nem Buda, hanem Klézse II (második
Klézse), nem tudjuk mi okból.
Az idősebb lakosság magyarul beszél a faluban kb. negyven éveseken felül, a
fiatalság pedig nagyon el van már románosodva, mert sokan járnak Bákóba tanulni
a városi iskolákba. A faluban nincs középiskola (líceum), hanem csak egy
szakiskola, és miután a fiatalok kitanulják a VIII. osztályt a faluban, a
legtöbben mennek Bákóba középiskolába, román iskolákba.
Vannak olyan családok, kik nem tartják egyáltalán fontosnak, hogy a gyermekeik
tanuljanak magyarul, viszont vannak olyan családok is, kik még szeretnék, hogy a
magyar nyelv ne vesszen el tőlünk. Ezek azok, akik ragaszkodnak, hogy az
iskolában legyen az órarendben magyar nyelv is. Még a 90-es évek óta voltak
kérvények az iskolai magyarórákra, egy pár évig nem engedték meg, utána a
2002-2003-as tanévben legelőször elfogadtak hét kérvényt tizenegy gyermekre a
budai iskolában. Azóta is nőtt lassan a szám, most 42 gyerek van beiratkozva
iskolába, és iskolán kívül jár kb. 60 gyermek. Biztos többen is beíratták volna
a gyermekeiket, de alattomban még most is próbálják a hatóság és a tanárok nagy
része kézzel-lábbal akadályozni, és lebeszélni a gyermekeket és a szülőket a
magyaróráról.
A gyermekek magyar nyelvtudása elég rossz, a legtöbbel még ott állunk, hogy
szavakat rakunk mondatba, vagy a toldalékokkal dolgozunk.
Az iskolán kívüli órákon úgy láttam, hogy az óvodásokkal érdemes foglalkozni,
mert játékkal, mondókákkal hamar felfognak sok mindent, és van is egy ilyen 15
fős csoport, utána vannak a kisiskolások, meg két csoport, az V-VI. és a
VII-VIII. osztályosokból.
A saját lakásomban tartom az iskolán kívüli magyarórákat, a magyar nyelv mellett
tartok kézügyesség órákat, meg csángó néptánc és népdaltanítást is vállaltam.
Az iskola keretében Istók Angéla tanítja az I-IV-eseket, és Fülei Mária az
V-VIII-osokat.
Nem nagyon van felszerelve a tanterem az iskolánál meg a lakásnál sem, egy CD
lejátszó, meg egy videó lejátszó van, ami segít rajzfilmet nézni és zenét
lejátszani a táncosoknak, ezen kívül három asztal és hat pad, meg pótoljuk,
ahogy tudjuk. Ami viszont a legfontosabb, hogy a gyerekek jönnek és ez biztató a
további munkára nézve.
A keresztszülő programban is nem minden budai gyermeknek van keresztszülője,
csak kb. felének, egyrészt, hogy vannak nagyon kicsik, de vannak olyan
gyermekek, kikkel egyelőre nehezkén lehet kommunikálni magyarul.
A megmaradás reményében próbáljuk visszatanítani az énekeket, a táncokat, ápolni
a megmaradott nyelvet, művelni ezt az iskolában. Amit tudunk, megteszünk, és
hála Istennek még vannak olyanok, kik mellénk állnak, nem csak bátorítanak, de
még segítnek is. Köszönjük, és reméljük, nem lesz hiába.
Botezatu Viktori
Buda, 2008. május 13.
|
