|
|
|
|
Repülővel MoldvábaA Malév májusban hétköznapokon mindennap, júniustól hétköznapokon és vasárnapokon is indítja jászvásári járatait. Jászvásár nemzetközi repülőterétől mindössze 150 kilométernyire fekszik Csángóföld, ami vonattal, kisbusszal és autóval egyaránt könnyen elérhető.
Egyszer volt, hol nem volt, még a Kárpátokon is túl, valahol a messzi Moldvában, volt egyszer egy kis nép, amely minden logikus magyarázat ellenére úgy döntött, hogy életben marad. Őseiket több mint ezer évvel ezelőtt, még a honfoglalás idején hagyták ott, hogy vigyázzanak a határokra. Úgyhogy maradtak. Közben surrogott körülöttük a történelem, a határokat, amelyekre vigyázniuk kellett, ide-oda taszigálták, országok jöttek létre és tűntek el körülöttük, de ők maradtak. És máig őrzik azt, amit rájuk hagytak az ősök: szokásaikat, hagyományaikat és a nyelvet, amit ebben a formában már csak ők beszélnek. Ők a csángó magyarok. „Nem magyarul beszélünk, hanem csángósul” – mondják az itteniek, és magyar létünkre egy darabig tényleg kérdőn nézünk rájuk. Mint ahogy ők is ránk – nem nagyon értjük egymást. Aztán lassanként hozzászokik a fülünk, egyre gyakrabban ismerjük fel a népmesék nyelvét, ahol az anyák bubáikat ringatták és ünnepi gúnyát vettek fel vasárnap regvel. A csángó a magyar nyelv egyetlen önálló regionális dialektusa, bármit jelent is ez a tudományos meghatározás. Amikor az anyaországban zajlott a nyelvújítás és a fogalmak követték a világ változásait, addig a Kárpátok árnyékában a csángók tovább őrizték a magyar nyelvet abban a formájában, amire már csak ők emlékeznek. Megőrizték azokat a szokásokat, amelyeket mindig is tartottak vagy amelyeket a veszedelmektől hozzájuk menekülő magyar rokonaik, a székelyek hoztak magukkal.
A templom a csángó élet központja – minden vasárnap és ünnepnap összezsúfolódva imádkoznak itt az emberek. Ha aztán valakit kiprédikál a pap, azt az egész család megszenvedi. „Még jó, hogy van a mise, másképp mit csinálnánk egész vasárnap?” – kérdik a helyiek, és nem értik, hogy templombajárás híján mivel telnek a mi vasárnapjaink otthon. Miután „kifolyt a sok világ” – vagyis kijött a sok ember – a templomból, mindenki megáll a kútnál, körbeállnak a családok, beszélgetnek a „véreikkel”, nyüzsög a falu, kicsi és nagy ezen a pár négyzetméteren gyülekezik. Régen ezekre az alkalmakra a nők karincát vettek – díszesen kivarrt ünneplőt –, a férfiak pedig fehér inget és gatyát, díszesen hímzett övvel. Ma már csak az idős asszonyok vesznek karincát a templomba, a férfiak közül pedig senki nem visel népviseletet. A szekrények aljában azért még van karinca is, öv is, meg gyöngy is, amivel díszítették magukat a lányok. És van a magyar tantermekben is, már amelyik iskolában sikerült ilyent létrehozni. 19 faluban több mint 50 tanító dolgozik évek óta azon, hogy a legfiatalabbak is újra megtanulják azt a nyelvet, ami sokuknál anyanyelvként kerül be a bizonyítványba. Lészpeden a falu 400 gyereke közül 150 tanul magyarul, 74-en anyanyelvként. Szépen feldíszített iskolai füzetükben rajzok, mondókák, kedvesen tapogatózó ismerkedés a nyelvvel, amit mindannyian saját örömükre tanulnak, hiszen egyiküknek sem kötelező. Verset is úgy tanulnak – a furcsán csengő magyar szavakat áthajlítják az ismerős csángó szavakra, hogy értelme legyen, hogy az övék legyen. De vannak falvak, ahol feladták a küzdelmet: Szabófalván például a hosszú évtizedek alatt összegyűjtött ruhákat, szőtteseket, tarisznyákat már nincs kinek átadni. Perka Mihály nyugalmazott tanító nemzedékével, akik összeszedték és mostanáig megőrizték az emlékeket, lezárult a szabófalvi csángóság története. A csángó falvakban nincsenek szállodák, nincs kiporciózott falusi turizmus sem. Vendéglátás van, vendégszeretet, amikor a látogató része lesz a családnak, főhelyre ültetik az asztalnál, ő szed először és ő ülhet a cserépkályha sutjára, ha fázik, mert ott van a legmelegebb. Ezt is megőrizték a csángó magyarok még azokból a régi időkből, nemcsak a határokat vagy a nyelvet. A szeretetet és az emberséget, amiért érdemes elmenni egészen a Kárpátokon túlra.
|
Észervételeit, javaslatait várjuk az
info_kukac_keresztszulok.hu e-mail
címen.
|
A
csángó falvak alacsony, földszintes kis házai közül könnyű felismerni a
régieket: a drappok közül kitűnnek gyönyörű élénk színeikkel, kékkel, zölddel,
néha lilával. Egyik oldalukon majdnem földig ér a tető, alatta kis kuckó, a
kilér, ahol gyakran teleltek az emberek, hiszen olyan kicsi volt, hogy
kinyújtott karral is átérték, így könnyen fel lehetett fűteni. Voltak híres
kilérek, mint a lészpedi Fazekas Jóska bácsié, ahol akkor is tanították magyarra
a gyerekeket, amikor az ilyesmit se nem támogatta, se nem tűrte a hatalom. A
kiléres kis házak között magasodnak a templomok – az ortodox a románoknak, a
katolikus a csángóknak –, bár Moldvában mindkettőben csak románul prédikálnak a
papok. A hívek is elfelejtették már a magyar imádságokat, csak az öregek
emlékeznek arra, amikor Gyergyina páter az ötvenes években még magyarul mondta a
Miatyánkot.
