|
Szavazás!
| |
A csángó zenei kultúra követeként Nyisztor Ilona népdalénekest tartják számon a
rangos rendezvényeken, fesztiválokon. Legutóbb, február 2-án a Széchenyi-bálon
is meghívottként énekelt, s bár már öt megjelent CD-t tud maga mögött, számára
tanítványainak sikere nyújtja a legnagyobb elégtételt. A Szatmárnémetiben január
26–27-én megtartott 17. Hajnal akar lenni Kárpát-medencei népdaléneklési
versenyen a hatvannégy benevezett között tizenegy csángóföldi is megmutatta
népdaléneklési képességét, közülük nyolcan jutottak tovább a döntőbe, és a díjak
sem maradtak el. Arany páva díjjal tért haza a kósteleki Vaszi Levente (első
helyezett), a pusztinai Kovács Gábor (III. helyezett), a külsőrekecsini Kertész
Madalina (VI. helyezett), valamint a pusztinai Tamás Júlia Roxana (VII.
helyezett), de a minimális pontszámkülönbségek, a soron következők arany és
ezüst fokozatú helyezései, valamint a számos, nekik ítélt különdíj mind azt
bizonyítja, rendkívül szoros volt a verseny és mindannyian kiválóan énekeltek.
Dicséret a diáknak, dicsőség a tanárnak, aki természetesen elkísérte őket a
vetélkedőre és velük együtt drukkolt. A népdaléneklési versenyt követő napokban
kérdeztük Nyisztor Ilonát népdalgyűjtői és tanítói tevékenységéről.
– Minek hatására, hogyan kezdte el gyűjteni a moldvai csángó énekeket?
– Egy karácsonyi ünnepségen voltam ’88-ban Magyarországon, és erősen
megrestellettem magam. Akkor találkoztam Jáki Teodóz győri bencés atyával és a
tanítványaival, akik a csángó dalokat es énekelték. Még a Szent István énekét es,
amit ’32-ben Domokos Pál Péter eppe Pusztinában gyűjtött. És ez akkor tüzet
ütött bennem, hogy ha Magyarországon ismerik és énekelik a mi énekeinket, akkor
nekünk kötelességünk azokat visszatanulni. Én Bákóban végeztem a tanyittóképzőt
‘77-ben, és Onesti-hez nem messze, Dumbravan kezdtem el dolgozni mint óvónő. A
férjem, Mihály es pusztinai. Ő Onesti-en dolgozott a finomítóban, aztán én es
békerültem a városba. Majd elkezdtem esszegyüttögetni az énekeket. Hamarébb is a
falumban, Pusztinában, és leghamarébb édesanyámtól. Három kazettát gyüttöttem
tőle, olyan sokat tudott. Igaz, sok székely népdal is van közöttük, mert münk a
madéfalvi veszedelem óta vagyunk itt.
– Az édesanyjához, László Erzsike nénihez mint adatközlő énekeshez még sokan
jártak gyűjteni.
– Sokan. Tánczos Vilmos Kolozsvárról a néprajz szakos diákokkal, Pozsony Ferenc
is, és még sokan.
– Hol folytatta a gyűjtést Ilona?
– Nem voltam aztán ennyivel megelégedve, jártam más asszonyokhoz es, hamarébb
csak a falumban, aztán sorra jött Magyarfalu, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped,
Kalagor. És mind más és másabb énekek kerültek elő. Csak az öregekhez mehettem,
mert az én korombeliek nem tudhatták. Nekünk az iskolában mind csak román éneket
tanítottak, és folyton égett bennem a tűz, hogy ezeket az énekeket, a saját
kultúrámat kell jobban ápoljam, mint a másét. Gyütteni egyedül mentem. Akkor még
azok a nagy magnók voltak, s vittem magammal a bőröndben. Kérdezgették is, vajon
ki az az asszon a bőröndvel. S osztán, amikor kitettem az asztalra, az asszon is
ideges volt, és nem ment egyből az éneklés. Vaj valamit kifelejtett, vaj nem
jutott eszibe. Nem olvastam meg, hogy hány népdal gyűlt össze, de sok. Osztán
vannak eltérések es, a Molnár Anna-balladát például Klézsén, Pusztinában,
Rekecsinben másféleképp énekelik, de alapjában csak ugyanaz az ének.
– Ha csak az öt megjelent lemeznyi anyagot tekintjük is, látványos eredménye
lett a gyűjtésnek, külön a szentes énekek, a balladák és a népdalok…
– Hamarébb gyüttöttem, de osztán énekelgettem is, és ‘90 után kezdtek hívogatni
ide-oda fellépni. Mert azelőtt szemmel tartották még azt is, ha idegen járt a
faluban, de utána már nem kellett bejelenteni, ha vendég volt a házadnál. Ekkor
kerültem kapcsolatba a Tatros együttessel, Sára Ferenc néptánc koreográfussal,
aki most Gyimesben lakik. Ők ösztönöztek, mikor itt jártak, hogy a táncot is
gyüttsem és tanítsam. A táncoknál es mind csak kicsikként jutott eszikbe a
lépés. Az esszes szép tánc, de van, amelyik nagyon nehez. És így. Egyik hójzta a
másikot, osztán kezdték kérdezni, miért nincsen lemezem, CD-m? S egycör kérdés,
másszor kérdés, és gondolkodni fogtam: miért ne rögzítenénk az énekeket. Az első
lett a Moldvai szentes énekek, legtöbb Mária-ének, de van közötte gregoriánének
is. Teodóz atyával konzultáltam, hogy mit javasol, mert ő zenét tanitt. A
második lett a Földnek e zsírjával, napnak e húgával, mert gondoltam, hogy
legyenek meg külön a népdalok es, de van ezen ballada es, tőlünk való
zenekísérettel – koboz, tilinkó. Osztán mind csak nem voltam megelégedve, és
gondoltam, mi lenne, hogyha csak a pusztinai énekekből is válogatnék egy CD-re
valót, így lett meg a Pusztinai nagy hegy alatt, ezen csak a Csángó Himnusz van
pluszban, ami nem csak pusztinai ének, de ide fölkerült, mert sokan kérték,
keresték. Az Elment a madárka címűn csak balladák vannak, és aztán a Moldvai
csángó karácsonyi énekek lett az ötödik, ebben ajánlások es vannak, de a hatvan
perces összeállításokhoz sokat kellett keresgélni. De a pusztinai asszonyokkal,
a dalkörrel es sokféle fesztiválon, táborban énekeltünk, sok helyen felléptünk,
csak az öregekből már csak ketten élnek, és én őket osztán hagytam es, hogy a
gyermekekkel foglalkozzam. Pusztinában és Frumószában, két faluban tanyittom
őket. Lészpeden Anna nénit fogadták meg, de meghalt szegény, s immán nem tudom,
ott es hogyan lesz tovább.
– Mit jelent a pusztinai és frumószai gyermekeknek magyar éneket és mesét
hallani?
– Én népdalra, néptáncra, népmesére tanyittom őket, mindenre, ami a
magyarságukhoz szükséges, a magyarságot jelenti nekik. Most már 19 faluban
indult be a magyaroktatás, hamarébb csak Pusztinában és Klézsében sikerült. De
hetente három óra nagyon kevés, igaz, ahhoz képest, hogy sokáig ennyit sem
szabadott, még jó, hogy ez is van. Az Unióval volt szerencsénk. De most es
vannak problémák, Gajdáron és Lujzikalagorban aláírásokat gyűjtöttek most es,
hogy ne engedjék meg. Abban az üdőben, még eleinte házakhoz jártunk, hol itt,
hol ott ültünk össze. Tavalyelőtt ősszel épült fel a ház, és most ott folyhatnak
ezek az órák.
– A Pusztinai Magyar Házra utal. Ott hogyan zajlanak a programok?
– Van egy tanár házaspárunk, Vajda Éva és Szabó László. Én péntek délutánonként
4 és 7 között tanyittok ott, szombaton pedig 9 és 12 között, ezután délután 1 és
5 óra között Frumószában. Éneket és a hagyományos moldvai táncokat. A házba
sokan járnak. Összesen több mint nyolcvan gyerek van Pusztinából, és Frumószából
is több mint kilencven. Szervezünk programokat is. Decemberben háromnapos
rendezvény volt, táncházzal. Kobzos Kis Tamástól kaptunk két kobzot és azon es
tanulgattak a gyermekek, előkerült a furulya, a dob is, mert a táncházban tanul
leginkább a gyermek. Osztán volt nemezelés, gyöngyfűzés, festés, rajzolás. Ekkor
voltak egyszerre a legtöbben, mert lehoztuk a frumószaiakat is.
Most, hogy van ez a magyar ház, kicsit könnyebb a fiatalok tanyittása, de míg a
gyermekeim kicsik voltak, gyakran hagytam őket otthon, s az én költésemen mentem
autóbusszal, hogy tanítsam a táncot, az éneket.
Volt úgy, hogy már gimnazisták voltak, akik tanítványaim lettek, és be kellett
volna mutitsák valahol, mit tudnak. És nem tudtak magyar éneket, táncot. Vissza
kellett tanuljuk együtt. Sok szép emlékünk lett. Udvarhelyen az egyik
fesztiválon a televíziósok szalagra vették a táncunkat, és a Román Televízióban
eppe húsvétkor mutatták a mü gyermekeinket. Mostanában már nem ritka az ilyen,
de abban az üdőben, ‘93 körül ez még nagy öröm volt. S hogy eppe húsvétkor
adták, különösen, mert nálunk az emberek nyárban már nem nezik a televíziót,
mennek ki dolgozni.
– Az onesti-i óvodában, a mindennapos munkahelyén van-e magyar gyermek?
– Van, de még az apjuk, vaj az anyjuk se tud magyarul, csak a nagyanyjuk. A
katolikus faluból, például Ónfalváról valók mind magyarok, de már nem tudnak.
– A csíksomlyói búcsúra a gyermekekkel hogyan szoktak készülni?
– Szentes énekekkel. Minden évben elmegyünk a búcsúra. Hajnalban 3 óra 30
perckor indulunk a keresztútjával a Kálvária hegyen. Az első esztendőkben még
hirdettem, toboroztam az embereket, tavalyelőtt már nem. Úgy gondoltam, külön
megyünk a gyermekekkel, de mind csak ott állt a sok ember. Néztem, miért nem
indulnak, és kiderült, ránk vártak. Hagyomány lett immár az es, hogy mi vezetjük
a csapatot. S aztán napfeljövetelkor énekeljük az egész szentes éneket, amit
tanultunk, az Arany Miatyánkot, a Nem vagyunk árvákot.
– A Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyen tanítványai szépen
szerepeltek. Ilona hogyan értékelné őket?
– Mind ügyesek voltak és jó helyeket kaptak. Annyi esztendő után olyan boldog
vagyok! Tizenegyen voltak összesen csángók, mű moldvait énekeltünk. Van már
olyan tanyítványom, Mátyás Mónika, aki Egerben zene főiskolán tanul. Vannak még
sokan ügyesek, nagyon fáj a szívem, hogy két ügyes, jó hangú tanyítványom Bákóba
ment továbbtanulni. De nehez nekik az esszes tantárgy magyarul, mert hetente
csak három órát tanultak, s akkor es csak írni-olvasni.
Kérdezett: Antal Ildikó, Hargita Népe
|
