Kedves Nénik és Bácsik! Engedtessék
meg, hogy bemutatkozzunk! Mi vagyunk a gajdári magyarház legkisebb
növendékei. Minden délben, az iskolai óvoda után versenyt futunk a
magyarházig, és aki legelőbb ér oda, az kiabálja be, hogy "tanító bácsi".
Igaz, a tanító néni mindig elmondja, hogy ő nem bácsi, hanem néni, de mi
így szoktuk meg tavalyról. Persze azért igyekszünk megtanulni, néha onnan
tudja a tanító néni, hogy megjöttünk, hogy a kapu előtt arról vitázunk,
hogy mit kell rikoltani: tanító néni vagy tanító bácsi? Miután bementünk
az udvarra, kifújjuk magunkat, mert a fél falut átsprintelni azért nem
olyan könnyű ám. Lerakjuk a lócára a "dzsántánkat", ami általában
valamilyen plüssállatot formáz, és felmérjük a terepet, hogy milyen
játékot ragadhatnánk magunkhoz hirtelen. Ha szép idő van, akkor kint
maradunk, de most, hogy itt a tél, inkább bemegyünk a terembe. A legjobban
deszenálni (rajzolni) szeretünk, de néha heves vita alakul ki közöttünk,
hogy inkább szeretünk-e kolorálni (színezni), piktálni (festeni) vagy
dekupálni (kivágni). Az biztos, hogy gyöngyöt fűzni nagyon szeretünk, még
a fiúk is. Szeretünk sokat, sokat csacsogni, igaz, inkább románul megy
jobban, de azért nagyjából megértjük magyarul is, amit a tanító néni mond.
A foglalkozás után hazamegyünk, és mindig megkérdezzük, hogy mikor kell
legközelebb jönni, ugyanis nagyon nehezen tudjuk csak eltalálni a
megfelelő időpontot. Ugyan csak hétfőn, szerdán és csütörtökön kell
jönnünk "ungurra", de mi azért a biztonság kedvéért minden nap eljövünk,
és berikoltunk, sőt van, hogy naponta többször is, a lehető legmeglepőbb
időpontokban. Aki teheti, az eljön a nagyobb testvérével is órára, sőt,
van, hogy a testvére helyett jön a nagyokkal, hogy biztos ne maradjon le
semmi jóról. Hát így telnek a mi óvodás napjaink Gajdárban.
Szeretettel,
Adelin, Bianca, Denisa, Daria, Cosmina, Lorut, Sebi, Stefanut, Leo, Daria,
Petronela, Celi
|
