Élet túl a Hargitán, túl Gyimesen

– Halajsszanak abból a búzából egy kicsit nekünk is, ne csak a susabelieknek! – kérlelte Anna néni a megyéből érkezett gazdákat szeptember közepén a moldvai Lészpeden. Az ajándékozók ugyan előző este végigjárták a falut a búzaosztás hírével – a kocsmára külön gondot fordítottak –, a helyiek tudatába azonban csak reggelre fészkelte be magát a gondolat: a legszegényebbek kimaradhatnak.

Csángóul a susa széles főutcát jelent, és mint kiderült, a helyi önkormányzatnak a máltaiak közreműködésével összeállított listáján jobbára a susa házainak lakói szerepeltek.
A gazdák már előző nap Bákón, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége irodáján egyeztettek a máltaiakkal: amennyiben az előre elkészített listáról a leginkább rászorulók hiányoznának, a névsort ki kell egészíteni, akár kisebb diplomáciai bonyodalom árán is. A forgatókönyv szerint ugyanis a jóváhagyott listától eltérni nem volt tanácsos...
– Még jó, hogy én mondom meg, kinek adom a búzámat! – háborgott a mezőörsi Zsédely Rudolf, s a diplomáciára mégoly kényes Kozma Imre atya is kénytelen-kelletlen meghajolt érvei előtt.

Riasztó híresztelések

Túl a Hargitán, túl Csíkon, Gyimesen, a csángóknak szánt gabonasegély kiosztására Moldvába autózó megyei gazdákhoz útközben Győrből érkezett a hír: állítólag az egyik faluban a román ajkú pap kiprédikálta, hogy nem kaphat a búzából – nem jár annak „élet" –, aki magyar iskolába íratja a gyerekét. A lehetőség, de különösképpen a gondolat aljassága, hogy a magyar gazdák által küldött magyar segélyből éppen a magyar gyerekek szüleit hagyják ki, felbőszítette az utazókat.
– Inkább ott, a szemük láttára öntjük az összes búzát a Szeretbe! – fogadkoztak az adományozók. Jó előre megnézték a térképen: az augusztusi árvíz idején folyammá szélesedett Szeret és Tatros patakok mentén húzódó falvak lakóinak juttatnak a gabonából. A társaság Győrtől 1200 kilométerre, túl a Kárpátokon, a székhelyéről elnevezett Bákó (Bacau) megyében először is a csángó magyarok szövetségének elnökével, Róka Szilviával tárgyalt, majd a szövetséghez érkező máltaiakkal.

Csángó–magyar kisszótár árzár = kajszi cencár = szúnyog borkan = befőttesüveg halajsszon = juttasson herbuc = dinnye (csak a görög) hiu = padlás keldar = vödör krák = gally nyám = rokon susa = széles utca, fő utca tetszik = látszik

Megszállók a parkolóban

A kisebb diplomáciai bonyodalom azonban a legnagyobb óvatosság ellenére sem maradhatott el. A romániai illetékesek délre hirdették meg a sajtótájékoztatót, bejelentendő a segélyszállítmány érkezését, aztán halasztották egy órát, majd még egy órát váratták a magyarokat a prefektúra előtt. Több, helyét feltűnően kereső hatalmas Audi érkezett időközben a parkolóba. A mieink autói – valószínűleg ebédidőben érkezvén – valósággal megszállták a bejárat környékét. A szemlélődőnek kellemetlen emlékei támadhattak még 1990 előttről, ahogy a bejárat előtt kvaterkázó elöljárók kissé leereszkedő modorban mondogatták egymásnak: „Ah, magyári, magyári..."
Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője és Jakab István, a Magyarországi Gazdakörök és Gazdaszervezetek (Magosz) elnöke – a magyar küldöttség vezetői – eközben a kocsijukból előszedett szendvicseket fogyasztották, a győri Oláh Ferenc kovászos uborkát, más a maga termelte körtét kínálta körbe. Szemetet senki nem hagyott maga után.

Kollaboránsok a prefektúrán

Két óra tájban megjelent a várakozók között a prefektúra csinos PR-felelőse, s közölte, hogy befáradhatunk a sajtótájékoztatóra előkészített tárgyalóba. Félórás ott-tartózkodást követően a PR-es hölgy ismét megjelent, s sajnálattal közölte, hogy a prefektus úr, egyéb elfoglaltsága lévén, sajnos nem tud időt szakítani a találkozóra.
– Mégiscsak jobban jártunk volna, ha nem állunk a parkolóhelyére – sóhajtott föl valaki. Mások szerint előző nap a román miniszterelnököt fogadták Bákón, ezért érthető, ha a prefektusnak még mindig sürgős teendői voltak.

Alig vonult ki szemlesütve a prefektúráról a magyar betolakodók hada, a PR-es kisasszony ismét előtűnt – a csángók „elétűntet" mondanának –, s kissé restelkedve közölte, hogy a prefektus helyettese készen áll a sajtótájékoztatóra.
A delegáció visszaindult, s jóleső érzéssel tapasztalhatta, hogy az alprefektus európai udvariassággal köszöni meg az árvízkárosultaknak juttatott adományt, sőt, további „kollaborációra" biztatja a magyarországiakat, szintúgy a csángó magyar romániai állampolgárokat. 

 szó: „kollaboráció" többször is elhangzott a továbbiakban. Kérdés, vajon a románban nincs-e ugyanolyan felhangja, mint a magyarban: a nácikkal kollaboráló francia vichyi kormány juthat róla az eszünkbe, meg az a beteg, amelyik jellemző tünetekkel igazolja az orvos diagnózisát. A bákói prefektúrán elhangzott szövegek összefüggéseiben a „kooperáció" szó talán mégiscsak megfelelőbben fejezte volna ki a kívánatos együttműködést, amely nem idegen az Európai Uniótól, sőt, még a KGST-ben is előszeretettel emlegették.

A csángókról ... Úgy érzem, hogy jelenleg a csángó testvéreink folytatnak legelkeseredettebb harcot a megmaradásukért. Álljunk ki melléjük, vállaljunk szolidaritást velük! Osszuk meg velük mindazt a szellemi, anyagi értéket, melyet Isten nekünk adott, de ugyanakkor alázatos szívvel tanuljunk is tőlük, hisz csendes elzártságukban, a megmaradásért vívott névtelen harcukban olyan értékeket birtokolnak, mely az egész magyar nép újjászületésének alapja. Ők szeretik az Istent, sokszor naponta kétszer is elmennek a templomba imádkozni. Szeretik egymást, szeretik a gyermekeket, így nem ritka a 8–10 gyerekes család sem ott. Vidámak, táncra, dalra szívesen perdülnek. Életigenlésük és életerejük engem mélységesen megindít. Azt javaslom, hogy egy-egy város, település, iskola vállaljon fel testvértelepülésként, testvériskolának egy-egy moldvai falut, települést. Menjünk el közéjük, vásároljunk, építsünk nekik iskolákat, kollégiumokat. Fogjunk össze, és alapítsunk egy komoly iskolahálózatot a moldvai csángó testvéreink számára... Böjte Csaba ferences szerzetes

Kiknek jut a segély?

A helyi lap román tudósítója megkérdezte: miért éppen erre a hét falura – Luizi Kalagorra (Luizi Calugara), Pusztinára (Pustiana), Diószegre (Tuta), Gyimesbükkre (Ghimes-Palanka), Lészpedre (Lespezi), Csíkfalura (Ciucani) és Vizántára (Vizantea) – esett az adományozók választása? Jakab István diplomatikus válaszában – dacára, hogy a jelenlévők tökéletesen tisztában voltak a felsorolt községek etnikai összetételével – elmondta, hogy a segélyt azokra a helyekre igyekeztek irányítani, ahol információik szerint a legnagyobb kárt okozta az ár.
Hogy diplomáciailag ez volt-e a legmegfelelőbb válasz, vagy jobb lett volna, ha őszintén bevalljuk, hogy az adományt elsősorban azon csángó testvéreinknek szánjuk, akik az anyanemzettől messze, a Kárpátokon túlra szakadtan, minden megpróbáltatás ellenére is hűen őrzik ajkukon a magyar nyelvet, azt döntsék el a képzett diplomaták. A szív szavának elvileg még Romániában is  érthetőbben kellene hangoznia a legbarokkosabb diplomáciai cirkalmaknál is.

Megdöbbentő esetek

Igaz, a szívtelenség megdöbbentő eseteiről hallottunk. Az Onesti melletti Diószegen a román ajkú pap kiprédikálta a magyartanárnőt, hogy ellehetetlenítse a faluban. Kovásznán arról panaszkodtak, hogy a magyart a román közvélekedés a holt nyelvek közé sorolja, s haszontalannak hirdeti a tanulását. Csíkfaluban a pap (római katolikus!) úgy állította össze a magyar búzasegélyben részesülők listáját, hogy éppen a magyarságukat megőrizni vágyókat hagyta le róla. Sokan kijöttek a szentmiséről a névsor hallatán. Lészpeden a listán a jobbára román ajkú „susabeliek" szerepeltek: a kis utcákba, 300 négyzetméteres telkekre összezsúfolt csángók a magyar gazdáktól értesültek az akcióról.

A legjobbkor érkezett

Zsédely Rudolf tehát Lészpednek, Oláh Ferenc és Tuboly Ferenc Csíkfalunak vette az irányt a bákói prefektúráról. Az elhúzódó diplomáciai találkozót követően késő estébe nyúlt, mire a kamiononkénti 20 tonna búzát kiosztották. A tehénkékkel, egy, esetleg két lóval érkezett, türelmesen várakozó  segélyezettek arca arról árulkodott, hogy csak akkor hisznek a szemüknek, ha már otthon, a kamrában látják a gabonát. A tervezett négy zsák helyett először mindenki csak kettővel kapott, aztán a maradékból még azoknak adtak, akik szépen beszéltek magyarul, illetve akik gyermekeiket magyarra járatják. A magyariskolának nyári konyhájában helyet adó Anna nénit dupla porcióval illették.

A csángóföldi magyariskola ugyanis – a magyartanár mintájára – így, egybeírandó. A családonként 4–8 csángó gyerek mindenütt román iskolába jár. A magyariskola azt a heti három magyarórát jelenti, amikor a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége szervezésében magyar nyelvet és irodalmat tanulhatnak. Néhány helyen a román óvodát is megszervezték, így nem véletlen, hogy az egészen kicsik még épphogy értenek, de már alig beszélnek magyarul. Nagyapáik románul nem tudtak, apáik kétnyelvűek, de a gyerekekkel jobbára románul beszélnek – ha egyáltalán otthon vannak. A férfiak tízezrei dolgoznak külföldön, a bákói repülőtérre emiatt két menetrendszerű gép jár Itáliából. Odahaza vagy nincs, vagy nagyon kevés a kereset: az átlagfizetés havi húszezer forintnak felel meg. A megélhetés románul könnyebb. Nem kell hozzá sok, hogy a csángók kis idő múltán emlékeikben se őrizzék őseik beszédét. A megmaradásukért hősiesen kiálló csángó magyar szövetség figyelmezteti az anyaországban élőket: az utolsó órában vagyunk, hogy megmenthessük őket nemzetünknek.