Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus

Az identitástudat változásai

Budapest, 2006

3 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Tartalomjegyzék

Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5

I. Történelmi áttekintés: a kezdetektől a modern

román állam megalakulásáig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8

II. A katolikus egyház román nemzetpolitikai szerepvállalása . . . . . . . . . . . 19

III. Az identitás kérdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27

IV. A magyar nyelv és kultúra szerepe és megítélése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31

V. Böjte Csaba kezdeményezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39

Összefoglalás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42

Javaslat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45

Források . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48

Függelék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50

Bevezetés

A különböző szerzők és kiadványok csángóknak, csángó-magyaroknak, magyar

csángóknak, moldvai magyaroknak nevezik őket. Tulajdonképpen a magyar népi,

nyelvi és kulturális közösség legkeletibb részéről van szó, akik a mai Románia területén,

Moldvában, a Keleti-Kárpátok keleti lejtőin, a Szeret és annak mellékfolyói (Moldva,

Beszterce, Tázló, Tatros) mentén, elsősorban a Bákó és a Románvásár környéki

és részben még nemzeti (magyar) kisebbségnek is mondható – ellenben sem történeti,

amely sokrétűen és változóan ugyan, de mindenképpen őrizni kívánja az önazonosságát

egy többségi román ortodox közegben.

A moldvai csángókat (akikről a tanulmányban szó lesz, és akiken a Moldvában

élő katolikusokat értem, függetlenül a beszélt nyelvtől) a szakemberek három fő csoportra

osztják.

székely betelepüléstől legkevésbé befolyásolt csángó településterületen élnek. Nagyon

sok katolikus pap – és a jászvásári egyházmegye vezetésének túlnyomó többsége

(pl. a jelenlegi püspökök) – innen kerül ki (Szabófalva, Tamásfalva). Eredetüket

tekintve a Szamos-völgyi, illetve a Felső-Tisza vidéki magyarsághoz kapcsolódnak.

2. Déli csángók (pl. Klézse, Lujzikalagor, Bogdánfalva).

3. Székelyes csángók (pl. Lészped, Gorzafalva, Pusztina). Közülük kerül ki a

csángóság a magyar anyanyelvet valamilyen formában még mindig őrző, kevésbé

asszimilált rétegének döntő többsége (80%).

Mivel a csángók soha nem éltek a magyar állam területén, jogilag tehát nem

voltak magyar állampolgárok, így nem is tudnak – az erdélyiekkel ellentétben –

„magyar" felmenőkre hivatkozni. Ennek következtében a magyarországi hatóságok

szemében őket semmi sem különbözteti meg az Európai Unión kívülről érkező bár-

5 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

1 „Siratom ezt a népet, a magyarság legárvább, legszomorúbb sorsú, örök idegenségben, örök kiszolgáltatottságban élő etnikai

csoportját. Siratom sorsáért, árvaságáért, szenvedéseiért, kitaszítottságáért, siratom lelke gazdagságainak elvesztéséért, pusztuló

létéért." Gazda József: Hát én hogyne siratnám. Budapest, 1993, 6. old.

2 Lásd Halász Péter: Bokrétába kötögetem vala. Budapest, 2002, 113–138. old.

mely „idegentől". A velük szemben tanúsított magatartás pedig teljesen személyfüggő

a hivatalokban.

Kétségtelen, hogy az utóbbi közel két évtizedben a csángókutatás fellendült. Tanulmányok,

monográfiák, néprajzi gyűjtemények és forráskiadások egész sora jelent

a magyar nyelvű oktatás formájában ugyanakkor bekerült a politika homlokterébe

is. Mivel a kérdés tudományos megközelítése sokszor átpolitizált, illetve a politikai

diskurzus rendszerint tudományosan megalapozottnak igyekszik magát feltüntetni, a

jelen tanulmány célja alapvetően kettős: 1. egyrészt a csángó identitásra és annak változásaira

összpontosítva a kérdést a tudomány és a politika metszéspontjában vizsgálja;

2. másrészt pedig elemzi és feltárja a Vatikán geopolitikai és a román nemzetpolitikai

érdekek egybeesésének történelmi gyökereit. Hiszen csakis a múltban gyökerező

és máig ható folyamatok ismeretében lehet a jelent értékelni és a jövőt elképzelni.

óta meghatározó egyháztörténeti és egyházpolitikai történések folyamatát igyekszik

áttekinteni és vázolni. Teszi ezt abból a megfontolásból, hogy Románia nehézkes, de

ugyanakkor megkerülhetetlen demokratizálódása és küszöbön álló uniós csatlakozása,

illetve a vatikáni politikában is észlelhető változások és hangsúlyeltolódások (történetesen

az ortodox egyházakkal szemben tanúsított magatartásban) egyértelműen

időszerűvé tennék a csángókérdés magyar részről történő társadalmi, gazdasági és

vallási újragondolását egy teljesen megváltozott európai és román belpolitikai kontextusban.

Ez már csak azért is időszerű lenne, mert „etnikai tudatában és nyelvében erősen

meggyötört népcsoport ez, mely életvitelében és körülményeiben messze elmarad

a kívánatos civilizációs szinttől. Annyira elesettek, értelmiségüktől megfosztottak,

Komoly politikai, társadalmi és egyházi akarat esetén erre az újragondolásra kétségtelenül

lenne lehetőség. Ugyanakkor román részről is minden bizonnyal lehetne

partnereket találni az együtt gondolkodásra. Hiszen volt idő, amikor maga a hivatalos

román álláspont is egyértelműen elfogadta tényként a csángók magyar származását,

magyarságát. A román nyelv értelmező szótára a következőket írta a csángókról:

6 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

4 Lásd Halász Péter (szerk.): A moldvai magyarság bibliográfiája. (Csángó füzetek, 1), A Lakatos Demeter Egyesület kiadványa,

Budapest, 1996.

5 Demény Lajos megítélése szerint: „a csángó történelemnek van több, eddig teljesen elhanyagolt vagy legalábbis kevésbé kutatott

vetülete, mint amilyen az oktatás, az egyházi élet, a román hatóságok és az ortodox egyház viszonya az utolsó másfél

században." Demény Lajos: „A csángó múlt a magyar és a román történetírásban – a politikai szándék és tudományosság válaszútján",

in: Halász Péter (szerk.): Csángó sorskérdések. Budapest, 1997, 9. old. Vincze Gábor szerint pedig „további kutatások

szükségesek ahhoz, hogy tisztán lássuk: az 1920-as és az 1945-ös földosztás és a kollektivizálás miként hatott erre a közösségre,

nem ismerjük az ötvenes években a vidéki falusi társadalom ellen folytatott ‘hadjárat’ (kulákosítás, kollektivizálás, kitelepítések

stb.) hatását, kevés információnk van arról, hogy a békepapi mozgalom és a magyar iskolák szervezése közt milyen

összefüggés van, nem vizsgálta még senki, hogy a magyar iskolába járt csángók milyen mértékben tudták egyáltalán elsajátítani

a magyar kultúrát és azt tovább adták-e a családban". Vincze Gábor (szerk.): Asszimiláció vagy kivándorlás? Budapest

–Kolozsvár, 2004, 13–14. old.

6 Pl. Lükő Gábor: A moldvai csángók. Budapest, 2002; Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Moldvai csángó népművészet.

Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.

7 Pl. Benkő Loránd: A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest,

1990; Ivácsony Zsuzsa: „Mondattani és szövegtani vizsgálat a moldvai csángó nyelvjárásban", in: Kinda István–Pozsony

Ferenc (szerk.): Adaptáció… Kolozsvár, 2005, 308–35. old.

8 Bartha András: Pusztina. Balatonboglár, 1998, 11–12. old.

„(többes számban) a székelyek egyik ága, akik a XV. század táján települtek a Tatros,

az Aranyos-Beszterce és a Szeret völgyébe Románvásártól északig; (és egyes számban)

csángón „a Bákó tartományban a XIII. században megtelepült magyar népességhez

Magyar vonatkozásban semmiképpen sem szabadna megfeledkezni arról, hogy

a XVIII. század közepétől a XX. század legelejéig – éppen a moldvai katolikus egyház

erőteljes magatartásváltó időszakában – az uralkodó vélemény a csángókat a kunok

leszármazottainak tekintette. Kétségtelenül az erre született válaszként is értelmezhető

a honfoglalás kori magyarokra való visszavezetés (az „ősmagyar" eredet) szándéka.

Ebben az összefüggésben tehát jobban érthető a csángók román eredetének

hangoztatása mögött meghúzódó politikai indíttatás is – hiszen Románia területén

leple alatt tulajdonképpen ideológiák küzdelméről van szó, amelyben a történelemre

való hivatkozás ellehetetleníti a szembesülést a valósággal, és háttérbe

szorítja az emberi jogok kérdését – nemcsak a román társadalomban, de magában a

moldvai katolikus egyházban is.

7 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

9 Dicþionarul explicativ al limbii române. Bucureºti, 1975.

10 Dicþionarul limbii române moderne. Bucureºti, 1958.

11 Idézi Antal Imre, Gyimesi krónika. Európa Könyvkiadó, Budapest–Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992, 51. old.

12 A román politikai és társadalmi közgondolkodás mind a mai napig képtelen tudomásul venni, hogy az ország történelme során

a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésben mások is részt vehettek és szerepet játszhattak, mint az „őslakos" románok.

I. Történelmi áttekintés: a kezdetektől

a modern román állam megalakulásáig

Moldva évszázadokon át az Ázsiából nyugat felé haladó lovas nomád népek felvonulási

területe volt. A magyar királyság megalakulása után azonban elakadt a továbbvonulás

lehetősége. A kunok ezért is telepedtek meg Moldvában és Havasalföldön, míg

csak a XIV. század közepére sikerült visszaszorítani a Dnyeszteren túlra, s ekkor alakult

illetve hol az egyik, hol pedig a másik befolyása alatt állott. Ideig-óráig azonban a

függetlenségét is sikerült kivívnia, pl. Nagy István vajda (ªtefan cel Mare,

A katolikus egyházszervezet moldvai megjelenése is a politikai erőviszonyok alakulását

tükrözi. A katolizáló Lackó vajda (1365–1373) – akinek idején létesült a szereti

püspökség (1371–1434) – még Nagy Lajos magyar király (1342–1382) vazallusa,

utódai azonban már a lengyel királynak tettek hűségesküt. A későbbiekben Jó Sándor

(Alexandru cel Bun, 1400–1432) vajda támogatta ugyan a katolicizmust – hiszen

felesége, Losonczy Margit az erdélyi vajda leánya volt –, mégis inkább az ortodox egyházat

erősítette: püspökségeket szervezett és kolostorokat alapított. Kétségtelen,

hogy a katolikus magyar és lengyel királysággal – amely pl. Moldvabányán katolikus

biztosított a moldvai fejedelemségnek. Minden bizonnyal nem véletlen,

hogy a magyar királyságban üldözött husziták 1436-tól folyamatosan Moldvába

amely nevében mind a mai napig őrzi emléküket. Pécsi Tamás és Ujlaki Bálint Moldvában

fordította magyarra a Bibliát, amelynek egyik másolata (Müncheni kódex) pl.

ugyanott készült: „E könyv megvégeztetett Németi Györgynek, Hensel Emre fiának keze

miatt Moldovában, Tathros városában Úr születésének ezer négyszáz hatvan hatod

Egy évszázaddal később még mindig jelentős számban éltek husziták az országban,

jóllehet papjaik nyilvánvalóan már nem voltak. Vásári György (Georgius Vasari

Ungarus), kamenyeci püspöki titkár, 1571-es jelentése szerint a szegedi származású

Thabuk Mihály tatrosi plébános mintegy 2000 huszitát térített vissza a katolikus egyházba.

13 Lásd pl. Ioan Ferenþ: A kunok és püspökségük. Szent István Társulat, Budapest, 1981 (előszó, fordította: Domokos Pál Péter).

14 Lásd V. Spinel: Moldavia in the 11th–14th centuries. Bukarest, 1986.

15 1992-ben a román ortodox egyház szentté avatta.

16 A szereti és moldvabányai püspökségeket magyar és lengyel püspökök váltakozva töltötték be.

17 Lásd Mikecs László: Csángók. Budapest, 1989, 97–102. old.

18 A katolikusok üldözéséről Nyúzó István (1551–1552), Despot (1561–1563) és Rettenetes János vajdák idejéből tudunk. Mindez

tükrözi a térség geopolitikai erőviszonyainak az átrendeződését is, a katolikus hatalmak kárára.

19 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Budapest, 2001, 49. old.

A XVI. század elejétől egészen a XIX. század közepéig Moldva a török birodalom

hatalmába került, adófizető lett. Gyakorlatilag ez az az időszak, amikor a csángó lakosság

máig tartó kálváriája elkezdődött. Az országot pl. a XVII. században gyakran

pusztította háború (Mihály havasalföldi vajda hadjáratai, 1653–1661, 1672–1682),

aminek következtében rendszeresen pusztult a népesség. 1587 és 1696 között a

moldvai (magyar és szász) katolikusok száma 15 000-ről 2799-re csökkent (döntően

jó része török uralom alá került, Erdélyben pedig a protestantizmus lett uralkodóvá.

Maga az erdélyi katolicizmus is kb. 150 éven keresztül püspök nélkül maradt és paphiánnyal

küszködött. „Az 1500-as évek közepére Magyarország lakosságának nagy

többsége a reformációhoz csatlakozott. A kisebbségbe szorult katolikus egyház nem

volt olyan helyzetben, hogy papokat tudott volna Moldvába küldeni, így a moldvai katolikus

magyarság magára maradt. Saját értelmisége, saját uralkodó osztálya addig

sem volt, ettől kezdve papja sincs, aki összefogja a híveket, őrzője és táplálója lenne

megszakadtak a csángók erdélyi és magyarországi kapcsolatai; társadalmi, gazdasági

és politikai szerepük pedig szinte semmivé foszlott.

Eközben pedig a XVI. és a XVIII. század között (különösen 1562 után) a Székelyföldről

politikai) körülmények váltottak ki. A székelyek kezdetben a jobbágysorstól való szabadulás

reményében, az adóterhek elviselhetetlensége, a megélhetési problémák (pl.

rossz termések), a jogtalanságok és a hatalmasok visszaélései és önkényeskedései

miatt, a madéfalvi veszedelem után (1764) pedig az osztrák katonai határőrszolgálat

elől menekültek Moldvába. Elsősorban a termékeny föld és a szabadparaszti élet lehetősége

A politikai és hatalmi tényezők fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a

tény, hogy Moldvában a magyar királyság és katolicizmus szétesésével párhuzamosan

erősödött a lengyel egyházi befolyás. Az 1570-es években már a kamenyeci püspök

küldött papokat Lengyelországból, hogy Thabuk plébános hittérítő munkáját segítsék

az eretneknek minősülő magyar husziták között. Az 1670-es években pedig

azért nem mehettek csíksomlyói ferencesek a csángókhoz (saját egykori kolostorukba),

mert azt a lengyel király ellenezte, s Rómának fontosabb volt a király óhaja, mint

a katolikus hívek egyházi szolgálata.

A vatikáni geopolitikai megfontolások elsődlegességének igen érdekes példája

a moldvai jezsuita missziók története. A jezsuiták mindig is a fejedelmi udvart tekintették

célpontjuknak, és érdemben soha nem foglalkoztak a falusi csángókkal. Először

a lengyel provincia próbálkozott 1588 ősze és 1590 vége között, majd az Erdélyből elűzött

jezsuiták húzódtak meg átmenetileg Jászvásáron (1589 eleje és 1591 között).

Ezt követően a lengyel jezsuiták még időközönként megfordultak Moldvában: 1610,

9 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

20 Lásd Benda Kálmán (szerk.): Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706, I. kötet. Budapest, 1989, 31. old.

21 Benda Kálmán: „A moldvai csángómagyarok története", in: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor kezemtül…".

Budapest, 1993, 42. old.

22 Az 1590-es évektől kezdődően az erdélyi fejedelmek a Moldvába vezető utak őriztetésére kényszerültek, hogy a kiáramlást

akadályozzák. 1588-ban S. Warszewicki jezsuita misszionárius arról ír, hogy a katolikus szászok és magyarok kb. 70 éve érkeztek

23 Lásd Mikecs László: Csángók. Budapest, 1989, 110–153. old.

1640, 1660. 1644-ben az ausztriai rendtartományból Beke Pál magyar jezsuita is meglátogatta

az országot. Jelentésében olyan rendtagok küldését javasolta, akik tudnak

évig latin iskolát tartott fenn, amelyben főként a görögkeleti román előkelők gyermekeit

tanították. Magyar nyelvű prédikációikat a városban élő katolikus magyarok

szívesen hallgatták. Fő törekvésük azonban nem a néppel való törődés volt, hanem az

rendi (és talán a lengyel) érdekek szem előtt tartása az oka, hogy Beke Pál későbbi

magatartását enyhén szólva ellentmondásosan ítélik meg a korabeli moldvai források.

A magyar katolicizmustól való elszakadás Moldvában kétségtelenül az egyházszervezet

és felmerült az egyházjogi fennhatóság kérdése. A középkorban ugyanis a terület, egyházi

tekintetben, Róma fennhatósága alá tartozott ugyan, a gyakorlatban azonban mindig is

a magyar vagy a lengyel befolyás érvényesült. Bákóban működött egy ferences kolostor

(1412 óta), a csíksomlyói rendház leányegyháza, amelyet a magyar szerzetesek 1607-ben

végleg elvesztettek, miután 1580-ban Hieronymus Arsengo olasz konventuális elfoglalta a

tatárok által 1574-ben felégetett rendházat. A XVI. században azonban Moldva és Havasalföld

a szófiai érsekség felügyelete alá került, s ezzel a moldvai katolikusok magyar kötődései

az egyházi fennhatóság tekintetében gyakorlatilag megszűntek.

Mivel püspökségét a tatárok feldúlták, Bernardino Quirini argyesi püspök 1597-

ben átköltözött Bákóba, a ferences kolostorba. Rövid püspöksége alatt igyekezett ellátni

a püspöki feladatokat: meglátogatta a híveket, misézett, bérmált, papokat szentelt.

Ugyanakkor szembesült a zilált állapotokkal és a protestáns (vagy ortodox) befolyással

is, vagyis a házas katolikus papokkal, akiket jobb híján kénytelen volt tisztségükben

meghagyni. A moldvai egyházi állapotokat még bonyolította a lengyelek azon

törekvése, hogy a fennhatóságot megszerezzék. Balthasaris István szucsavai plébános

1604-ben, többek nevében bepanaszolta Quirinit, s arra kérte VIII. Kelemen pápát

Az 1600-as évek elején a püspökséget a lengyel egyháznak sikerült is megszereznie.

Quirini (†1604. nov.) utóda a püspöki székben, a lengyel király jóvoltából, az

addigi apostoli vikárius Arsengo lett (1607-től 1610-ig). Őt követte az a Valerian

Lubieniecki lengyel obszerváns ferences (1611–1618), akinek botrányos életére és viselkedésére

papok nem tartózkodtak székhelyükön, a püspök sem, időnként lejöttek a közeli Galíciából,

hogy beszedjék a tizedet, összegyűjtsék, ami mozgatható, és utána visszatérjenek

10 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

24 Benda Kálmán (szerk.): Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706, I. kötet. Budapest, 1989, 268–279. old.

25 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 45. old.

26 A nélkülözés és megpróbáltatás megelégelése esetenként legyőzte a hivatástudatot. Az 1590-es években pl. Varasdi Mátyás

plébános („Mathia Varasdi preaesbitero ungarico ex Moldauia") arra kéri a pápát, hogy anyagilag támogassa, vagy pedig engedélyezze,

hogy elhagyja Moldvát, mert a hívei képtelenek őt eltartani. Benda Kálmán (szerk.): i. m. 129. old.

27 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 140–142. old.

28 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 133–135. old.

29 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 148–155. old.

30 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 46. old.

rály hódítási szándékaival – az sem változtatott, hogy 1644-ben Róma Moldvát – arra

hivatkozva, hogy Szófiától messze van – a szerbiai marcianopolisi (ma Preševo, Ništől

délre) érsekséghez csatolta. Hiszen Róma mindig elfogadta a lengyel király által javasolt

bákói püspököt; az apostoli küldöttek (vizitátorok) pedig csakis látogatásokat tettek

Az egyházszervezet szétesésének következtében egy kettős folyamat vette kezdetét.

Katolikus pap hiányában elindult az ortodox egyházba való áttérés. Az élet meghatározó

pillanataiban (születés, esküvő, halál, szenvedés, megpróbáltatás) ugyanis még

ma is erős az igény az egyházi szolgálatra és a lelki támaszra. Mennyivel inkább az lehetett

a középkori Moldva egyszerű, magukra hagyott és kiszolgáltatott katolikusai körében.

Az áttéréseket ebben a perspektívában is szükséges tehát vizsgálni. Ugyanakkor

felértékelődött a katolikus vallás közösségmeghatározó és -megtartó ereje a környező

ortodox vallási és román nyelvi környezettel szemben. Ahogy Benda Kálmán fogalmaz:

„A vallás, az egyház volt a közösségek összetartó ereje s csak amíg ez a hagyományőrző

vallási közösség fennállt, addig tudták nyelvüket, szokásaikat, magyarságukat

megőrizni. Ha ez a közösség felbomlott vagy megszűnt, rövidebb vagy hosszabb

idő múlva a vallási és etnikai beolvadás útjára kerültek valamennyien. Öntudatlanul

érezték ezt a moldvai magyarok is, s ha nem volt papjuk, a pópával akkor sem kereszteltették

meg gyermekeiket, vagy temettették el halottaikat. Ahogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem

Tatárországba menő követei, Bay Mihály és Pápai Gáspár följegyezték a

csöbörcsöki magyarokról: ‘Olyan durusok [azaz: kemények] az magok vallásában,

hogy noha oláh [értsd: görögkeleti] pap lakik falujokban, mégis készebbek kereszteletlen

is maradt azonban annyi kezdeményező szellem bennük, hogy az egyházközségekben

a magyarul tudó „deákok" (parasztkántorok) vezetésével megszervezzék

a maguk vallási életét. Ezek kereszteltek, eskettek, temettek, vezették a templomi

énekeket, s amennyiben tudtak olvasni, oktatták a gyermekeket.

és a hitterjesztés volt. Moldvával kapcsolatosan első perctől célként fogalmazódott

meg a fejedelemség megnyerése a katolicizmus számára. Ehhez a rutén

terv kivitelezéséhez. Róma – teljesen figyelmen kívül hagyva a lengyel érdekeltségű

bákói püspökség létét – Havasalföldet és Moldvát missziós területté nyilvánította, és

a kongregáció felügyelete alá helyezte. Az 1622 és 1812 között Moldvában működő

11 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

31 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 204–230. old.

32 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 342–454. old. Magyar fordítása Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Budapest, 2001,

299–435. old.

33 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 41. old.

34 Lásd Bernardino Quirini argyesi püspök VIII. Kelemen pápának írt jelentését. Benda Kálmán (szerk.): i. m. 130-132. old.

35 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 166–169. old.

36 Lásd Tusor Péter: A barokk pápaság (1600–1700). Gondolat Kiadó, Budapest, 2004, 156–166. old.

37 Lásd Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. kötet. Ecclesia, Budapest, 1984, 292–293. old.

54, név szerint is ismert, missziós prefektus között nem találunk egyetlen magyart

sem. Pedig a XVIII. századtól kezdődően erre minden bizonnyal lett volna lehetőség.

A Moldvába küldött misszionáriusok többnyire horvát, bosnyák vagy olasz ferencesek

voltak, akiket a szolgálatuk végére kilátásba helyezett jutalmak (teológiai doktorátus)

és karrierlehetőségek is motiváltak. A moldvai éveket – néhány kivételtől eltekintve

– többnyire szükséges rosszként fogták fel és élték meg. A csángók pedig rákényszerültek

azzal vigasztalni magukat, hogy sokszor méltatlan papjaik – akikkel

többnyire kommunikálni sem tudtak – még mindig „jobbak a semminél".

Az alapvető és hosszú távon komoly következményekkel járó probléma azonban

az volt, hogy főként az olasz misszionáriusok szívesebben tanultak meg románul

(mert anyanyelvük révén, illetve a latin ismeretében könnyebb volt), mint magyarul. Ennek

köszönhetően elindult a román nyelv lassú térnyerése a moldvai katolikus egyházban,

az egyházi élet fokozatosan formálissá vált (előfordult, hogy a papok tolmács révén

gyóntattak), a közösségi jellege elsilányult, a hívek és a papok pedig egyre jobban

eltávolodtak egymástól, jóllehet egy környezetben, mintegy egymásra utalva éltek.

Ily módon az elhagyatott katolikusok hitbeli és kulturális életét az egyház már nem

tudta táplálni, míg a magukra maradt szerzetesek egy része elzüllött. Ezek után nem

kell csodálkozni azon, ha a csángók erkölcsi értékrendje sok tekintetben elmaradt az

egyház által hirdetett követelményektől.

Róma érdemben nem tudott sem segíteni, sem pedig változtatni a helyzeten.

Hagyta tehát a dolgokat a maguk természetes útján haladni, ügyelve azonban arra,

hogy az egyházi jelenlétet, még ha látszólagosan is, de folyamatosan fenntartsa. Ezt

szolgálták az időközönkénti látogatások, ellenben a Rómába küldött rengeteg jelentésnek

alig volt foganatja. Végeredményben a csángók egészen a modern korig állandó

paphiánnyal küzdöttek.

A moldvai helyzetet még tovább súlyosbította a ferencesek belső viszálykodása,

amely nem volt mentes a személyes féltékenykedésektől, ellenségeskedésektől sem.

Az enyhébb szabályzatú olasz és lengyel minoriták ugyanis szembekerültek a szigorúbb

irányzatot követő bolgár és bosnyák obszervánsokkal. Ugyancsak ellenséges volt

a viszony a ferencesek és a jezsuiták, illetve a Róma által küldött misszionáriusok és a

lengyel fennhatóságot megjelenítő bákói püspök között is. Azt lehet mondani, hogy

mindenki harca volt mindenki ellen – a csángók egyházi és lelki szükségleteinek a figyelmen

kívül hagyása mellett –, esetenként pusztán anyagi javakért, jövedelmekért.

12 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

38 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 46. old.

39 Lásd Tánczos Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél: gyimesi és moldvai archaikus népi imádságok. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda,

1995 és 21996; Idem, Csapdosó angyal: moldvai archaikus imádságok és életterük. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda,

1999; Idem, Eleven ostya, szép virág: a moldvai csángó népi imák képei. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000;

Idem, Nyiss kaput, angyal! A moldvai csángó népi imádságok: archetipikus szimbolizáció és élettér. Püski Kiadó, 2001.

40 Peti Lehel megállapítása szerint „az egész Csángóföldre jellemző az egyház azon gyakorlata, hogy fennhatóságát kiterjeszti

a népi vallásosság területeire is, és nem csupán a hivatalos vallásosságot kanonizálja. Ezzel a gyakorlatával elérte azt, hogy

nélkülözhetetlenné váljon ezekben a falvakban az élet minden olyan területén, amikor az emberek olyan problémáikra keresnek

választ, amelyeket saját maguk nem tudnak megoldani. Talán ezzel is magyarázható, hogy számottevő térvesztést máig

sem szenvedett ebben a régióban. Az egyház mediátori szerepével képes lefedni a moldvai csángók világképében élő transzcendencia

szinte egész területét." Peti Lehel: „Vallási mozgalom a Bákó környéki falvakban", in: Kinda István–Pozsony Ferenc

(szerk.): Adaptáció… Kolozsvár, 2005, 179. old.

előtt a vatikáni egyházpolitikát, amely pl. a bákói püspökség tekintetében mindig is a

lengyel érdeket részesítette előnyben. Ráadásul „az 1700-as évekkel Róma magatartásában

is új korszak kezdődik. A Vatikán politikája az új világ, Amerika felé fordul. Míg

korábban abban bizakodtak, hogy Moldvából kiindulva talán sikerül az ortodoxiát is a

római egyház táborába hozni, ekkorra kiderült, hogy ez hiú remény. A jezsuiták teljesen

felhagytak a moldvai misszióval, és [obszerváns magyar] ferences szerzetes is csak hébe-

hóba kerül az országba. A moldvai magyarok magárahagyatottsága a XVIII. századra

Pedig a csángók igyekeztek mindent megtenni, hogy ezt a sorsot elkerüljék. A

bákói katolikusok 1653 áprilisában levelet intéztek a Hitterjesztés Szent Kongregációjához,

hogy a ferences kolostort helyezzék vissza Csíksomlyó fennhatósága alá,

amely tőlük csak kétnapi járóföldre van:

„Alázatos supplicatiónk és könyörgésünk az szentséges római anyaszentegyházban

levő Szent Gyülekezetben levő nagyságos cardinalihoz, kik az igaz hütnek szaporodásában

és kiterjesztésében fáradnak és munkálkodnak. Mü, az Moldoua országban,

Bako várasában lakozó katolikusok, mind az környüllevő magyarsággal eggyütt,

leborult orcával, magunk megalázásával és fiui engedelmességgel az Nagyságtok kegyelmes

lábaihoz ez supplicatiónk által leesvén, könyörgünk, méltóztassék kiáltásunkra

füleiteket lefügeszteni. Jóllehet, nagyságos kegyelmes uraink, sok külömbkülömb

féle nyavalyáktól szorongatatunk, mint olá nemzetség közöt, de azok közöt

legnehezeb és nyavalyásab, hogy lelki pásztorok nélkül szükölködünk sok üdőktől

fogvást. Régi klastromunkot, ki azelőt az Magyarországban levő provincia, mely

Salvatorisnak neveztetik, attól függött, de mivel a püspökök lakóhelihez foglaltatot,

azolta fogvást szenvedtünk sok busulásokot, majd immár hitünkben is némelyek botránkozást

tetenek, látván, hogy az püspékök münköt nem orvosolnak, támogatnak és

erősitenek az igaz hütben, hanem inkáb botránkoztatnak, kiváltképpen az lengyen

püspökök (…) Kérjük az Istenért nagyságtokot kegyelmesen, és az Szent Gyülekezetet,

hajtsa meg füleit ez országban levő szegény kevés keresztyénségnek oh haytasara,

az szegény frátereket [vagyis a ferenceseket] plántálja be az ő régi klastromokba,

mert mü ezután idegen püspököt be nem fogadunk, mert ez az hely mezővé

leszen, és netalán kalagorok [kalugyerek] és cizmaticusok [ortodoxok] fogják

Kérésük Rómában süket fülekre talált. A lengyel egyházpolitikai érdek jóval többet

nyomott a latban.

Petrus Parèeviæ marcianopolisi érsek, Moldva apostoli vikáriusa, a lengyelországi

pápai nunciushoz intézett, 1671. március 7-i, levelében szintén arról írt, hogy minden

szempontból a csíksomlyói ferencesek jelentenék a legjobb megoldást a moldvai

katolikusok ellátására. A hívek is kérik, a kolostor is közel van, s a szerzetesek

A levélnek nem volt foganatja.

13 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

41 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 48. old.

42 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 496-499. old.

43 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 653-662. old.

Az egyházi közállapotokat jól tükrözi Szabófalva és öt másik falu katolikusainak a

levele (1671. október 1.):

„Mü szabófalvi keresztyének az öt faluval edgüt alázatosan és töredelmes szűből

akarók Nagyságtoknak és Szentségteknek nyomoruságos életünköt jelenteni.

Münekünk az mü életünk hasonló az oktalan barmokhoz, kik soha az Istent dícsírni

nem tudják, hanem csak az oktalanságban élnek. Azért könyörgünk alázatosan

Nagyságtoknak és Szentségteknek és az Szent Gyülekezetnek, hogy az mely misszionárius

barátokot Szentségtek és az Szent Gyülekezet ide küldött, azok erőhatalommal

akarnak rajtunk lakni, nem ugy viselik magokot, az mint az regula kévánná, hanem

részegesek, asszonember után járók, azokkal conversálkodnak, rút fertelmes

élötet viselnek, mely minden embereknek, de münekünk magyaroknak leginkább

nagy botránkozásunkra vagyon: nem vehetünk tőllök semmi lelkünk idvösségire való

gyümölcsöt, ugy akarnák, hogy erővel lakjanak rajtunk. (…) Alázatosan könyörgünk

annakokáért az Szent Gyülekezetnek és Nagyságtoknak, tekéntsen Nagyságtok az

Christus Jésus szent halálának érdemeire, s viseljen istenesen gondot az mü szegény

bünös lelkünkre, hogy mü is idvözülhessünk, mert inkább megcselekedjük azt, hogy

az oláhok szkizmájára állunk és az ő püspöküktől halgatunk, mert nem lelkipásztorok,

hanem lélekvesztők és kárhoztatók, hogynem mint soha őköt acceptáljuk. Az

Szent Gyülekezettől és Nagyságtoktól jó és kegyelmes választ várunk, mint szentséges

Az időközben nyelvet váltott csángóknak Róma mind a mai napig adós a válaszszal.

A XVII. század utolsó évtizedében a Kárpátok–Duna térségében újra átrendeződtek

a hatalmi viszonyok. A törökök térvesztésével egy időben Ausztria egészen a

moldvai határig nyomult előre. A karlócai béke (1699. január 26.) pedig szavatolta a

török fennhatóság alatt élő katolikusok szabad vallásgyakorlását. 1743-ban

Mavrocordat fejedelem magyar jezsuitákat (Péterffy Károly, Patai András, Szegedi

György) hívott Moldvába, hogy megírják a fejedelemség történetét. Ezek rövid időn

A XVII. századra vonatkozó és bőségesnek mondható információkkal ellentétben

a XVIII. és a XIX. század első felének a forrásai már sokkal hézagosabbak. Ezen időszak

csángókkal kapcsolatos ismereteit tekintve sokat köszönhetünk a madéfalvi

pap, Zöld Péter tudósításainak, akire püspöke, Bajtay Antal, háromévi, Gyulafehérváron

letöltendő börtönbüntetést szabott ki. Moldvában töltött öt esztendejéről 1781. január

11-én kelt jelentésében számolt be gr. Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspöknek.

Ekkor már nem létezett a bákói püspökség (valamikor a XVIII. század első felében

14 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

44 Benda Kálmán (szerk.): i. m. 668. old.

45 Lásd Barta István, „Az 1743. évi moldvai jezsuita misszió", in: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv 1942-1943., V. kötet, Budapest,

1943, 70-90. old.

46 1764. január 7 hajnalán.

47 A bákói püspökség megszűnése kétségtelenül összefügg a lengyel királyság hanyatlásával és az orosz fennhatóság megerősödésével.

Az országot először 1772-ben osztotta fel Oroszország, Poroszország és Ausztria.

„A bákói püspöki címet – írja Zöld Péter –, ahogy az alább leírandó misszionárius

atyák teljesen biztos értesüléséből tudom, Lengyelországban mindig egy leopoli

[lembergi] kanonok viseli, ki ezen moldvai misszió páter prefektusát mindig meg szokta

tenni a lelkiekben általános helynökévé. Mégis ezen misszionárius atyák közvetlenül

a hitterjesztés római szent kongregációjától a konventuális Szent Ferenc-rend római

tartományából küldetnek, mind tisztán olaszok, kik sem az oláh, sem a magyar

és lanyhán szolgálják; nyomorultan, mondom, a nyelvnek nem tudása miatt és

lanyhán, mert inkább áhítoznak a pénz összeseprése, mint a lelkek megnyerése után,

ami a legvilágosabban kitűnik abból, hogy küldetésük bevégezvén, pénzzel nyakig

megtelve (ahogy a parasztok szeretik mondani) mennek vissza Olaszországba, de az

általok szolgált plébániákon vagy más helyt egyetlenegy valamelyes eretnekségből

megtérített lelket sem hagynak hátra. Miért is a magyarok hangos sóhajtások közt

imádkoznak, hogy az Isten igazgassa szerencsésen a magyar király fegyvereit és a római

szék szívét, hogy az olasz misszionáriusok helyett magyarokat és az ő nyelvüket

A csángók tehát már ekkor is tudták, hogy a vallási kérdés politikai ügy, ellenben

nem sejtették, hogy a magyar királyi címet azok az osztrák császárok viselik, akiknek

legutolsó gondjai között sem szerepelnek a csángó-magyarok.

Jelentése befejező részében Zöld Péter felteszi a kérdést, hogy

„mi úton és hogyan lehetne lelkivigasztalásukról gondoskodni? Alig és még alig

sem vagyok képes átlátni – írja –, mert azokat a magyarokat a hitterjesztés szent

kongregációja közvetlenül úgy alávetette annak a missziónak, s a konventuális misszionárius

atyák a szent kongregációtól olyan fényes, kiközösítéssel és más cenzúrákkal

fenyegető pápai bullákkal láttattak el, hogy alig lenne képes valamelyik pap biztonságban

odamenni és ott maradni. Ezenfelül ama misszionárius atyák a más nemzetek

iránt oly túlbuzgó megvetéstől lángolnak, hogy semmiképpen sem képesek maguk

között – főként a magyart – megtűrni; ami miatt nekem sem lett volna szabad ott

kikoldult felhatalmazással megerősítve, helyesebben ellátva nem lettem volna. Ezt

megerősíti az oda bevándorolt és az olaszok mesterkedése miatt ott megmaradni

nem tudó két magyar konventuális atyának esete; midőn ezek egy évre engedélyezett

joghatóság után, a másodikban rögtön megfosztván attól, hazajövetelüket siettetni voltak

kénytelenek.

Miért is, az én gyenge ítélőképességem szerint – írja Zöld Péter –, azokon aligha

lehet máskép segíteni, minthogy a fent dicsért hittérítő szent kongregációnál kieszközöltetik,

hogy az olaszokat azon moldvai fejedelemségből mozdítsák el, és helyükbe Erdélynek

akár világi, akár szerzetesi papságából a magyar és oláh nyelvet egyformán

beszélő papok küldessenek; de az ítéletem szerint legjobbak lennének a szigorúbbrendű

erdélyi ferencrendi atyák, akik közül mindig többen vannak, kik azon nyelveket

15 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

48 Jászvásár, Mugyiló, Dumafalva, Szabófalva, Talpa, Kalugerpataka, Bogdánfalva, Forrófalva és Gorzafalva.

49 Domokos Pál Péter, A moldvai magyarság. Budapest, 2001, 86-87. old.

50 Grigore III Ghica (1764–1767).

tudják; az ilyen papok pedig annyira szükségesek azon részekben, hogy nálok nélkül

a katolikusok csaknem mindnyájan csak név szerint mondhatók katolikusoknak, minthogy

az olasz atyák a nyelvek nem tudása miatt nem képesek őket a hit elemeibe oktatni,

mert sokan közülük 6, 7, 8 vagy 9 évi időtartamot ott vannak, és mégis egyetlen

oktatást vagy beszédet sem tartanak a néphez, megelégedvén a szentmise elvégzésével.

Azonfelül csak egyedül az Isten tudja, hogyan hallgatják ki a leírt kérdésekből a

nép gyónásait, amelyek szerintem, mint tapasztalt bíró szerint, alig lehetnek valaha teljesek,

mivel nem értik a magát vádoló népnek bűneit, azoknak fajait és körülményeit,

főkép azokat, melyek a fajt megváltoztatták; ezekről a szerencsétlen magyarok, igen

gyakran keserű könnyek között panaszkodván, nekem azt mondották, hogy a nyelvnek

Jóllehet a jezsuita rendet feloszlató XIV. Kelemen pápa (1769–1774) 1774-ben elrendelte,

hogy „minden misszionárius köteles működésétől megkezdett 6 hónapon

belül a missziós területen élő nép nyelvéből vizsgát tenni, mely vizsga nélkül tovább

gyakorlatilag senki nem ellenőrizte. Pedig a XVIII. század végén Ausztria, a

szisztovói béke (1791) értelmében, megszerezte a moldvai missziós terület felügyeletét.

A csángók egyházi életében azonban ez nem hozott semmiféle számottevő változást.

A magyar katolikus egyház ugyanis nem mutatott mértékadó érdeklődést irántuk,

Batthyány Ignác erdélyi püspököt leszámítva, aki az 1780-as évek végén Rómában

megkísérelte kieszközölni, hogy a moldvai katolikusokat helyezzék az ő püspöki

fennhatósága alá, és ennek fejében ő magára vállalja az egyház újjászervezésének a

költségeit. Próbálkozását nem koronázta siker, hiszen az ütközött a kongregáció és az

olasz misszionáriusok érdekeivel. A későbbiekben Gegő Elek ferences szerzetes is

csupán a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából fordult meg Moldvában,

század kiemelkedő moldvai katolikus papi egyéniségének, Petrás Incze János

Pedig a magyar egyháznak érdemes lett volna jobban odafigyelni, hiszen ezekben

az évtizedekben indult meg a moldvai katolikus intézményrendszer módszeresebb

kiépítése (apostoli helynökség megalakítása, 1818-ban), minek következtében

újabb és újabb plébániák alakultak. Ugyanakkor kezdetét vette a katolikus vallás és a

magyar nyelv szétválasztása is, a román nyelv templomi használatának (imádságok,

énekek) bevezetése és a román nyelvű könyvek kiadásának köszönhetően. Kérdéses

azonban, hogy ez tekinthető-e a magyar nyelv ellen irányuló egyértelmű és tudatos lépésnek?

Sokkal valószínűbb, hogy itt a csángóság nyelvváltási folyamatának első,

kézzelfoghatóan bizonyítható tudomásulvételéről van szó, jóllehet kétségtelen, hogy

ez a lépés a későbbiekben visszahatott magára a folyamatra is. A román nyelv használata

ugyanis szükségtelenné tette a románul tudó olasz misszionáriusok számára a

magyar nyelv elsajátítását.

16 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

51 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Budapest, 2001, 92–93. old.

52 Uo.

53 Gegő Elek: A moldvai magyar telepekről. Buda, 1938; reprint kiadás: Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999.

54 Lásd Domokos Pál Péter (szerk.): „…édes Hazámnak akartam szolgálni". Szent István Társulat, Budapest, 1979.

A fenti értelmezést egyébként az is alátámasztja, hogy ebben az időben a moldvai

misszió vezetése még nyitottnak mutatkozott a hívek érdekeire is tekintettel levő

megoldások keresésére. 1825-ben pl. Ioannes Paroni, Moldva apostoli helytartója,

megegyezett a kolozsvári minorita rendfőnökkel, Studer Rudolffal, hogy az évi 100 tallér

ellenébe évente 6 magyar szerzetest küldjön Moldvába. Az már szinte természetes,

hogy a fizetéselmaradások, illetve az erdélyi és az olasz minoriták közötti ellentétek

viszályt eredményeztek. 1848 májusában az erdélyi minoritákat végleg visszahívták

Moldvából.

Pap Sándor tatrosi plébános 1839. március 4-én a következőket írta:

„Ami a magyar atyák számának apasztását illeti… az nagyon káros lenne a magyar

népre nézve, mert nem a misszionáriusok fáradozása, hanem a saját nyelvök

szeretete által tartatnak meg a katolikus vallásban, amit bizonyít sok városnak és falunak

elpártolása a katolikus vallástól csak azért, mert elfelejtették szülői nyelvöket, és

ez megtörténhetik majd a huszbeliekkel is, kik nem ismerik szülőik nyelvét. Ami már

megtörtént, újra megtörténhetik. Másodszor a szentségek, különösen a bűnbánat

szentsége, a nyelv nem ismerői által legkevésbé sem szolgáltathatók ki a lelkiismeret

sérelme és a feloldozás semmis volta nélkül. Mindenki előtt ismeretes, hogy a Moldvába

jövő olasz atyák sem az oláh, sem a magyar nyelvet nem ismerik, és ezek egy

vagy két hónap múlva, a plébániákra kihelyeztetvén hozzálátnak a hívők gyónásának

kihallgatásához, füzetből kérdezvén a bűnök neveit; és mi történik? Az, amit a józan

ész nálam nélkül is bűnnek mond, ugyanis: kérdezik a bűnbánótól, hogy ezt vagy azt

a bűnt követte-e el? A felelet igennel (ita) vagy nemmel (non) történik, és így végig szaladnak

az egész füzeten úgy, hogy sem a gyóntató, sem a gyónó nem ért meg semmit.

Azután megadják a feloldozást, de kérdem: mit oldoz fel, ha semmit sem ért? Talán

az ita állítószócskát, vagy a non tagadószócskát? Hol van a számbeli és fajbeli

vagy pedig a súlyosság szerinti ismerete a bűnöknek, a tudatlan miféle tanítást, miféle

orvoslást vagy miféle elégtételt adhat? Végül a bánat, a szentségnek legszükségesebb

része, semmis, ha azt a gyóntató nem kelti fel; mert a nagy járatlanság miatt a

nép saját magától nem indítja fel. Aki ezeket tudja, tagadhatja-e azt, hogy a magyar

nyelv Moldvában szükséges? És mégis azt terjesztik elé, hogy a magyar páterek számát

apasztani kell. Ezeket a szent kongregáció gyógyítaná, ha nem volna rosszul

Pap Sándor szavai azt mutatják, hogy a Zöld Péter óta eltelt hetven évben a moldvai

katolikus egyházi viszonyok szinte semmit nem változtak. A vallási élet továbbra is

kimerült a formalitásokban, s katolikusnak lenni Moldvában nem annyira mélységes

hitbeli meggyőződést, hanem a (román ortodox) környezettől megkülönböztető identitást

és szociológiailag értelmezhető hovatartozást jelentett.

Egyébként Pap Sándor szavainak igazát a gorzafalvi híveknek Scitovszky János

hercegprímáshoz intézett levele is alátámasztja (1860. március 16.), amelyben közbenjárását

kérték Iosephus Tomassi jászvásári missziós prefektusnál (1859–1864)

Funták Kozma papjuk érdekében:

17 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

55 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Budapest, 2001, 103–104. old.

„Legkegyelmesebb szent Atya, Fő-pásztorok Fő-Pásztora, Magyarok Apostola,

Magyarország Prímása, romai szent szék Bibornoka, Hitünk védelmezőnk!

Mink 600-an gazdák Ojtozhatárszél mellékiek moldovai részen egybegyűlvén tanácskozván

magunkban nagy sérelmünkről, kik már 500 esztendeje, mind magyar lakósok

római katholikusok igaz hitben eddigelé megmaradtunk, megszaporodtunk,

tudnak, magyarul nem is tanulhat soha, oláhul valamit 6, 7 esztendőre megtanul, mivel

olasz oláhul valamit szavakban egyez, így ha prédikál vagy egyszer, senki nem érti,

mert sem oláhul, sem olaszul nem mond, még az született oláh sem érti mit mond,

inkább csak kineveti; mink útra járunk országban, csak megtanulunk valamit, de az ifjúság,

fejérnépeink egy szót sem, így tehát hányan és hányan drága szentségek nélkül

is olasz papok 9, 10 esztendeig ülnek, nem keresik templomainkat ékesiteni, azt

hit diszire elébb emelni; nézik csak magunknak pénzt szerezni, aval 1000, 2000 aranyokkal

hazájukban menni; ugy következőleg mindnyájan utánok cselekszenek, ugy

hogy olasz magyar papjainkat, ha lehetne, egy kalán vizben elvégeznének…

Olaszok azt féltik, ne valamikép magyar jó igyekezetü tudós papból Missióban

Mondani sem kell, hogy a gorzafalviak kérése süket fülekre talált, s Funták atyának

mennie kellett. Utóda az olasz Ludovico Bella lett, aki egy szót sem tudott magyarul.

Ugyanakkor az is tény, hogy a XIX. század közepén a moldvai katolikusok körében

már nem lehet kizárólagos magyarnyelvűségről beszélni. Az 1851-es

„Schematizmus S. Missionis Romano-Catholicae in Principatu Moldaviae" szerint

ugyanis a plébániák többsége kétnyelvű (román–magyar), helyenként még használatos

a német és/vagy a lengyel, de már vannak tisztán román nyelvű plébániák is

(Horlest, Husz, Tamásfalva).

Ezek voltak tehát a moldvai katolikus egyházi állapotok – ellenségeskedés, kétvagy

–, amikor 1859-ben a két dunai román fejedelemség egyesült. Ezzel kezdetét

vette az a történelmi időszak, amely döntő változásokat eredményezett a csángók

identitástudatában. A népszámlálás szerint ekkor Moldvában 52 811 római katolikus

18 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

56 Vincze Gábor (szerk.): Asszimiláció vagy kivándorlás? Budapest–Kolozsvár, 2004, 63–66. old.

57 Kétségtelen, hogy voltak kivételek is; olyan szerzetesek, akik nemcsak becsülettel és lelkiismeretesen szolgálták a híveket,

hanem még magyarul is megtanultak, mint pl. a forrófalvi Dominico Miglioratti az 1860-as években, vagy a pusztinai Philippo

Corridoni, 1870-ben. Sajnálatos, hogy nem ez a magatartás vált általánossá.

58 Szabados Mihály: „A moldvai magyarok a román népszámlálások tükrében 1859–1977 között", in: Magyarságkutatás. Budapest,

1989, 91. old.

II. A katolikus egyház román nemzetpolitikai

szerepvállalása

A modern román állam megalakulásával elkezdődött az erősen vegyes lakosságúnak

az egységes román nemzetállam célkitűzésének gyakorlati megvalósítása – a modernizáció

jegyében. Ebben jelzésértékű volt, hogy az 1857-es ideiglenes (ún. egyesülési)

országgyűlés nem fogadta el Mihail Kogãlniceanu azon javaslatát, hogy ismerjék

el a nem ortodox keresztény polgárok jogait. Konkrétan a szabófalvi Rab János esetéről

van szó, aki katolikus volta miatt nem lehetett képviselő.

A közoktatás megszervezésének és az állami iskolahálózat felállításának köszönhetően

a csángók körében is a román lett az oktatás és a kultúra nyelve – amennyiben

az oktatásból, és kezdetét vette a vallási életből való kiszorítása is. A modern Romániában

ugyanis a pasztorációs kérdés rövid időn belül nemzetpolitikai dimenziót

nyert. Hiszen Románia pontosan azt művelte a csángókkal (és más kisebbségeivel),

mint amit folyamatosan szemére hányt Magyarországnak; s mindazt követelte az erdélyi

A magyarországi katolikus egyház lelkiismerete csupán a XIX. század második felében

ébredt fel a határokon kívüli – különösen a Romániában élő, az oda kivándorolt

– katolikusok iránt. Az ő lelki szolgálatukat felvállaló missziós papok támogatására

állampolgársági alapokon történt, a moldvai katolikusok csak korlátozottan

részesül(het)tek belőle.

A román nyelv térnyerését bizonyítja az is, hogy 1866-ban Iosephus Salandari de

Loreto, moldvai apostoli vizitátor (1864–1874), kétnyelvű (román–magyar) elemi katekizmust

adott ki Jászvásáron.

győri kongresszuson felvetődött az a javaslat is, hogy a moldvai katolikusokat integrálják

a magyar egyház intézményes struktúrájába, s a misszió vezetője kerüljön a ka-

19 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

59 „Arra a román szemléletre, amely nehezen viseli el, hogy rajtuk kívül más nép is létezik az országukban, mi sem jellemzőbb,

mint a Szamosújváron megjelenő Amicul Familiei [A család barátja] című román lap uszító cikke, amely 1880. január 27-i számában

azon háborog, hogy Bákó megyében a lakosság jelentős része csak magyarul beszél. ‘Községeikben úgy érzed magad,

mint Magyarország kellős közepén, az asszonyok és a gyermekek még ‘jónapot’ sem tudnak köszönni románul.’ ‘Megbocsáthatatlan

bűne a mi állami embereinknek – írja a sovén erdélyi román újságíró –, hogy nem románosították el ezt az

elemet’, s mintegy ‘utasítja’ a bukaresti vallás és közoktatásügyi minisztert… ‘románosítsa el ezeket a csángókat." Halász Péter:

Nem lehet nyugtunk…! Budapest, 2004, 404. old.

60 A csángók a modern gazdasági és technikai fogalmakat, illetve az egyházi és politikai szakkifejezéseket többnyire csak románul

ismerik.

61 Egyébként már 1869-ben, a hercegtől az utolsó bojárig mindenki Erdély bekebelezéséről és a Dákó-Római Királyság felállításáról

62 A Társulatot Dumitriu-Snagov I. (Le Saint-Siège et la Roumanie moderne, Róma, 1989, 151–153. old.) szélsőségesnek nevezi

és sovinizmussal vádolja.

63 Ennek kapcsán lázas levélváltásra került sor (1868 nyarán és őszén) A. J. Pluym, Havasalföld apostoli adminisztrátora, és

Barnabó bíboros, a Propaganda Fide prefektusa között. Pluym egyenesen azzal vádolta a Társaságot, hogy a magyarosítási

szándékával tulajdonképpen Havasalföld, Moldva és Bulgária bekebelezését készíti elő Nagy Lajos királyságának a helyreállítása

céljából. Dumitriu-Snagov I.: i. m. 247–255. old.

locsai érsek fennhatósága alá. Mindez azonban nem jutott tovább a vágyálmok szintjén.

A jövő történései pedig teljesen kizárták ezt a lehetőséget.

Egyébként maguk a moldvai katolikusok is érezték, hogy anyanyelvüket egyre

nagyobb veszély fenyegeti. Az iskolai oktatás után ugyanis annak templomi használata

is mind inkább kérdésessé kezdett válni.

„Én Isztenem hová leszünk?

Gyermekeink, sz mi elveszünk,

Melyet apáink őriztek

A csángók versben is megfogalmazott félelme nem volt alaptalan. Hiszen az

1875-ös sematizmus (amely még utoljára feltüntette a plébániák nyelvét) szintén az

egyházi nyelvhasználat-változás folyamatának az erősödését tanúsítja:

Sorszám Plébánia Használt nyelv

Schematismus 1851 Schematismus 1875

20 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

64 László Mihály gyűjtése Forrófalván 1877-ben. Idézi Hajdú Demeter Dénes: In memoriam Domokos Pál Péter. (Erdélyi füzetek,

2), Erdély Művészetéért Alapítvány, Budapest, 1992.

A sematizmusból azonban az is kitűnik, hogy ez a folyamat mintegy mondhatni

természetesen zajlott és dinamikusnak tekinthető (pl. Tamásfalva kétnyelvűvé válása,

A független Román Királyság megalakulása jelentős változásokat eredményezett

a moldvai katolikus egyházszervezetben is, amely önálló egyházmegyéivel szervesen

betagolódott az államhatalmi struktúrába. Róma és Bukarest – eltérő szempontok

romániai katolikus egyházszervezés körüli tapogatózások már 1878 nyarán elkezdődtek,

és néhány éven belül eredményre is jutottak.

1884-ben, közös megegyezéssel, felállították a Jászvásári Katolikus Püspökséget.

Első püspöke az akkori apostoli vizitátor, a ferences Nicola Giuseppe Camilli lett.

A stabil romániai katolikus egyházszervezet érdekében a Vatikán szemet hunyt a román

állam politikai megfontolásai fölött. Így ötvöződtek egymásba a katolikus (vagyis

a nemzetek felettiként elgondolt egyetemes) és a román nemzeti érdekek a csángók

magyarságának a rovására.

1886-ban Camilli püspök Jászvásáron szemináriumot létesített – a ferences rend

kifejezett ellenkezése dacára – a hazai papság kinevelése céljából, hiszen a román kormány

is szorgalmazta az idegenből jött misszionáriusok fokozatos lecserélését. Az intézményt

olasz mintára szervezte (vagyis a növendékeket a felszentelésig nem engedték

haza), vezetését pedig a galíciai jezsuita rendtartományra bízta, ami megrontotta a

viszonyt a ferences konventuális misszióval (1894-ben sikerült is lemondatniuk). A papnevelés

módszerét tekintve egyben a családtól, a szülői környezettől való elszakítás célját

is szolgálta, annak érdekében, hogy a személyiségétől teljesen megfosztott papnövendék

egészen alávesse magát az intézménynek, és mindenben azonosuljon vele.

Gyakorlatilag egy mély – és tudatosan fenntartott – szakadékot sikerült így létrehozni,

amely szinte áthidalhatatlanul elválasztotta a papot a néptől (pl. kézcsók), és ami magyarázza

a moldvai katolikus klérus ma is tapasztalható magatartását. Ugyanakkor

azonban az is igaz, hogy a csángóság körében mind a mai napig a papi pálya jelenti

a társadalmi felemelkedés egyik igen vonzó lehetőségét. Ennek azonban az az ára,

hogy a papjelöltek mintegy megtagadják önmagukat és származásukat. Egy évszázad

távlatából – s a kontraszelekció révén – a rendszer már önmagát tartja fenn.

A katolikus egyház által már régóta gyakorolt, de a XIX. század közepétől egyre

céltudatosabban is felvállalt románosításnak fokozatosan kezdtek beérni a gyümölcsei.

Tamásfalva katolikus hívei, 1889. július 31-én, a következőket írták Szmrecsányi

Pál püspöknek, a Szent László Társulat elnökének:

„Méltóságos Elnök Úr!

pirulással be kell vallanunk, hogy Tamás falva és Szágna lakoi már is csak névleg

magyarok; elveszteték végképen anya nyelvüket, de ennek nem ők, hanem Isten

és emberek előtt igazat szólva, lelkészek az oka. Nem volt Magyar pap, nem volt iskola,

nem volt ki fölkarolta volna a magyar nyelvet és így végképen ki holt. (…)

21 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

65 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Budapest, 2001, 108–110. old.

66 Ezzel kapcsolatosan lásd Dumitriu-Snagov I.: i. m. 36–37. old. A szerző „jóindulat"-ról beszél és kifejti, hogy a Szentszék mindig

is a román nemzeti egység támogatója és a megvalósítását célzó törekvések együtt érző szemlélője volt a kezdetektől

egészen Nagy-Románia megalakulásáig.

Nincs semminemű iskolánk ki gyermekeinket oktatná, sőtt vallásunk is veszedelemben

forog. Született gyermekeinket pap hiányában az oláhoknál keresztelteti a

nép, szentségek nélkül halnak meg a katholikus hívei, és temetetnek! Lehet e enél

Helyzetének és státusának a konszolidációja után a moldvai katolikus egyház –

a román állam akaratával összhangban – kiiktatta a magyar nyelvet az egyházi használatból.

Így az gyakorlatilag visszaszorult a családi életbe. Mindez Camilli püspök

szemináriuma számára még magyarországi viszonylatban is gyűjtött adományokat.

Egyébként a magyar naiv jóhiszeműség iskolapéldája Bartok Géza Slauch Lőrinc

szatmári püspökhöz intézett levele (1890. október 23.), amelyben azt írja, hogy Pater

Haben jászvásári szemináriumi igazgató szerint „a jassyi apostoli vicarius,

Monsignore Camilli, a magyarok ügye iránt lelkipásztori szempontból rendkívüli rokonszenvvel

viseltetik, s a hívek lelki igazgatásának sikeresebb eszközlése végett igen

óhajtaná, hogy az idegen nyelvű missionariusok helyett magából a népből nevelődnének

tehetséges ifjak papokká: annál is inkább, mert a román kormány álláspontjánál

fogva, melyet az ügyben elfoglal, teljesen lehetetlennek tartja, hogy magyar papok

Magyarországból hozathassanak. A seminariumba máris hat magyar ajkú növendék

van fölvéve, kiknek (valamint a többi növendékeknek) a magyar nyelvben leendő kiképeztetéséről

Ez a magyar nyelvvel annyira rokonszenvező Camilli püspök volt az, aki 1887-ben

– politikai és erkölcsi okokra hivatkozva – elutasította, hogy a Propaganda Fide magyar

nyelv használatát a templomban, az egyházi anyakönyvekben és a temetői sírfeliratokon.

1894-ben pedig hatályon kívül helyezte a kétnyelvű katekizmust is. Ettől kezdődően

kizárólagosan és csakis román katekizmust használ a moldvai katolikus egyház.

Valójában ez az, amit a magyar vezetés sohasem tudott ténylegesen megérteni,

hogy román viszonylatban még az egyházi vezetők sem szavahihetőek; hogy ebben

a közegben nem a szavak, hanem a tettek a mérvadóak.

Ezt igazolja egyébként az 1895-ben Camilli utódjaként a jászvásári püspöki székbe

került francia svájci származású Dominique Jaquet magatartása is. Nehéz anyagi

helyzetben levő egyházmegyéje és a szeminárium megsegítésére a Bánffy-kormányhoz

fordult támogatásért. Ennek fejében hajlandónak mutatkozott lehetővé tenni a

magyar nyelv oktatását a papnövendékek számára. 1896 decemberében a jászvásári

szeminárium rektora, Felix Wiercinski már azt írta Vaszary Kolos esztergomi hercegprímásnak,

hogy növendékei „túlnyomó része három évfolyamon tanulja a magyar

nyelvet", és a jövőben is azon lesznek, hogy a növendékek körében a magyar nyelv

hajlandó lett volna fogadni, ezt azonban a rend római generálisa ellenezte.

22 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

67 Vincze Gábor (szerk.): Asszimiláció vagy kivándorlás? Budapest–Kolozsvár, 2004, 119–120. old.

68 Püspöki tevékenysége fontosságát jelzi, hogy a jászvásári püspöki levéltárban külön címszó alatt (Acta Camilliana) őrzik az

erre az időszakra vonatkozó dokumentumokat.

69 Vincze Gábor (szerk.): Asszimiláció vagy kivándorlás? Budapest–Kolozsvár, 2004, 123. old.

70 Dumitriu-Snagov I.: i. m. 593–595; 598–601. old.

71 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 135. old.

A ferences Jaquet püspök nem rokonszenvezett a jezsuitákkal, ezért „konkurens"

szeminárium felállítását tervezte. Mentalitására jellemző, hogy egy olyan román oktatási

nyelvű intézményben gondolkodott, ahol a magyar kormány támogatása ellenében

a magyar nyelvet is oktatták volna.

Első lépésként már 1895-ben megszervezték a halasfalvi székhelyű minorita provinciát

(Provincia Sf. Josif = Szent József Provincia), amely 1897-ben rendházat is épített. A

Dominique Jaquet püspök és Bánffy Dezső miniszterelnök között meginduló tárgyalásoknak

azonban a Monarchia külügyminisztere, Agenor von Goluchowski véget vetett.

Bécs úgy ítélte, hogy ez a támogatás megterhelné az amúgy is kényes román–osztrák

végül mégis felállították – a román érzelmű és identitású papok és kántorok kinevelésére.

személyzet. Később Halasfalván működött a „Serafica" nyomda is, ahol már kizárólag

román nyelvű katekizmusokat, ima- és énekeskönyveket nyomtattak.

A moldvai provinciával kapcsolatosan Balla Gyula Lajos, Dormánfalva minorita

plébánosa – 1896. március 2-án –, a következőket írta Csák Alajos Cirjék aradi minorita

rendfőnöknek:

„A seminárium máris, a majd megnyitandó novitiatus hasonlólag a seminariumhoz

olasz mintára lesz berendezve. Az olasz minta pedig abban áll, hogy 12 évesnél

fiatalabb, de 14 évesnél idősebbet nem vesznek föl növendéknek. A növendékek

az egész idő alatt míg csak presbyterekké [vagyis papokká] föl nem szenteltetnek a

seminarium illetve a zárda falai között maradnak, még szülőik látogatására sem szabad

nekik sohasem hazamenni; itt vacatiónak helye nincs. A növendékek az egész

idő alatt tanulnak oláhul, franciául, görögül, latinul, és gondolom, de egész biztos nem

vagyok benne, németül is, de magyarul értsed meg jól magyarul egy szót sem, ezt

biztosan tudom. Már most elképzelhető e az az eset, hogy egy 12 esetleg 14 éves

gyermek – ha mindjárt magyar szülőktő származott is – tíz évnél tovább anyanyelvén

egy szót sem beszélhetvén – legföllebb titokban és suttogva –, 10 év múlva ha ismét

kikerül el ne feledje a magyar nyelvet, és képes legyen híveinek magyarul praedicalni,

és egyéb functiót végezni – habár ezt tenni egyenesen nem is lenne megtiltva [mint

ahogy megvan] – vagy egy ilyen lelkész annyira lelkesülne a magyar testvérek anyanyelve

iránt, hogy azt újból megtanulja, mikor emiatt úgy az egyházi, mint a világi elöljárók

egyenes rosszallásával is találkoznék? Ugyebár ezt föl sem lehet tenni? Bebizonyítottam

e előtted eléggé, hogy a jövőre nézve, lévén már seminarium, és a Minorita

novitiatus fölállítása csak idő kérdés lévén és a Minoriták is lelkipásztorok lévén Moldva

Balla Gyula Lajos profetikus szavai demográfiai értelemben nem váltak ugyan teljesen

valóra, ellenben egyházi és kulturális értelemben mindenképpen beigazolód-

23 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

72 1923-ban ez átkerült Szabófalvára, ahol 1930-ban csupán három ember merte magát magyar anyanyelvűnek vallani.

73 Itt végzett az a Iosif Petru Pal is, aki a II. világháború alatt, a moldvai minorita ferencesek vezetőjeként, a csángók román eredetének

elméletét megfogalmazta. Ebben kétségtelenül az 1930-as évek katolikusellenes – elsősorban a román ortodox

rendőrök, tanítók és állami tisztviselők által megjelenített – közhangulata is komoly szerepet játszott. Lásd Marius Diaconescu:

„A moldvai katolikusok identitáskrízise a politika és a historiográfiai mítoszok között", in: Kinda István–Pozsony Ferenc

(szerk.): Adaptáció… Kolozsvár, 2005, 9–20. old.

74 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 130. old.

tak. Hiszen mind a halasfalvi minorita, mind pedig a jászvásári egyházmegyei szemináriumok

a román nemzeti szellemben való (át)nevelés fellegvárai lettek. Így Róma

abban a hitben ringathatta magát, hogy román római katolikusok is léteznek, s hoszszantartóan

dédelgethette azt az álmát, hogy az ortodox románok egyszer, esetleg, elfogadják

egyház még évtizedekig nem tudta kiküszöbölni a paphiányt.

1899-ben már 88 803 katolikus élt Moldvában. Az elrománosítás és az életbe léptetett

egyházi rendelkezések ellenére azonban, Román megyében a hívek 61,

Bákóban pedig 78 százaléka még mindig magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Az

elrománosítás tehát sokkal nehezebben ment, mint azt remélték.

Végeredményben azt lehet mondani, hogy a román nemzeti érdekeknek a moldvai

katolikus egyház által történő felvállalása sem nem rendkívüli, sem nem meglepő.

Akik ugyanis kizárólagosan lelki-szellemi célokat megvalósítani igyekvő isteni intézményt

látnak az egyházban, azok rendszerint tudatosan igyekeznek megfeledkezni

annak hatalmi és geopolitikai dimenziójáról. Pedig érdekütközések esetén a politikai

érdekek szinte kizárólagosan mindig többet nyomnak a latban, mint a pasztorációs

megfontolások.

Moldvai viszonylatban a Róma által küldött, főleg olasz, misszionáriusok mindig

is fontosnak tartották a fejedelmi udvarral való jó viszony fenntartását. A prefektusok,

ténylegesen alig-alig vállaltak sorsközösséget a lakossággal, s a nyelvi tényező okozta

kommunikációs képtelenség miatt soha semmit nem tettek azért, hogy katolikus híveiket

lelkileg-szellemileg is felkarolják és felemeljék. Éppen ellenkezőleg: magyar beszédjük

miatt nemegyszer kigúnyolták és megalázták őket. Nem véletlen tehát, hogy

a modern román államban a moldvai katolikus egyház súlypontja is a hajdani politikai-

kulturális központ közelébe – a hívek zömétől távol –, az előrehaladottabb románosodási

stádiumba jutott északi csángók közé került. Hiszen ez volt az a népcsoport

(Románvásár és környéke), amelyre nem terjedt ki Csíksomlyó vonzásköre. Az északi

A két világháború között pl. közülük került ki az a Mihai Robu, szabófalvi születésű

első ‘román’ katolikus püspök, aki püspökké szentelésének 25. évfordulóján azt

nyilatkozta egy budapesti újságírónak, hogy „Édesanyám beszélte ezt a keverék nyelvet

[vagyis a csángó-magyart], de én már elfelejtettem. S lehet, hogy folyik az ereimben

magyar vér, de ha tudnám, hogy hol folyik, a bicskámmal megnyitnám, s kiengedném

lelkész arról tudósít, hogy Robu püspök a csángók nyelvét nem tartotta nyelv-

24 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

75 Camilli 1883-ban, apostoli vizitátorként – amikor még egyértelműen elismerte a katolikus csángók magyarságát, magyar származását

– jelentésében arról írt, hogy a román nyelv egyházi használata elsősorban a „szakadár" ortodoxok megtérítése céljából

szükséges, hiszen arra a német, a lengyel vagy a magyar teljesen alkalmatlan. Ugyanakkor javasolta a Szent László (június

27.) és a Szent Imre (november 5.) ünnepek eltörlését, illetve Szent István ünnepének (augusztus 20.) az áthelyezését

szeptember 2-re. Dumitriu-Snagov I.: i. m. 493–496. old.

76 Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy Bákóban több mint 200 éven keresztül létezett egy lengyel érdekeltségű – a

valóságban csupán névleges – katolikus püspökség.

77 A csángók csíksomlyói búcsújárása valójában feldolgozatlan. 1918-at megelőzőleg pl. alig rendelkezünk adatokkal erre vonatkozólag.

78 Halász Péter: „A moldvai csángók múltjáról és jelenéről", Az I. magyarországi csángó fesztivál és konferencia., Jászberény,

1993, 119. old.

szerző 1928-as feljegyzésében azt olvassuk, hogy „nem ellenséges érzületű,

mert hiszen maga is félig eloláhosodott csángó. Anyja most is csak magyarul tud.

Nem csoda tehát, hogy a XX. század első felében már ritka volt az a pap, aki magyarul

is mert még prédikálni. Ebben a tekintetben említésre méltó a lészpedi ferences

Gyergyina páter (1915–1998), aki a Duna-csatornánál többek között együtt raboskodott

Fülöp G. Dénes lelkipásztorral. Élete végén azonban már teljes megfélemlítésben

élte napjait egy papi öregotthonban. 1998 decemberében halt meg.

1929. július 7-én Románia ratifikálta a Vatikánnal kötött konkordátumot (1927. május

10.). Ez a konkordátum beszédes bizonyítéka annak, hogy Róma számára a politikai

megfontolások gyakran sokkal többet nyomnak a latban, mint a lelkipásztori

szempontok. Az egyezmény értelmében ugyanis egyházjogilag az 1883-ban alapított

(ellenben hívekkel alig rendelkező) bukaresti érsekségnek rendelték alá az összes latin

rítusú katolikus egyházmegyét (Erdélyt és Jászvásárt is beleértve).

1930-ban néhány falu (Kákova, Nagypatak és Újfalu) katolikus hívei – a csángók

hajdani gyakorlatát mintegy felújítva – könyörgő levélben fordultak XI. Pius pápához,

ezúttal saját, ‘bennszülött’ papjaikra panaszkodva:

„Szentséges atyánk!

Mi szegény Kákovai [vagyis forrófalvi] és Nagy Pataki és más falvaki magyarok, a

mi nyelvünkön csángó magyarok, újra összegyűltünk s nagy nagy szegénységünkből

sokat tanácskoztunk mert a miota az idegeny papok töllünk el fogytak és a itten valo tanult

papok marattak hát azu tán nagy keserűségben vagyunk oly formállag, hogy az magyar

anyai nyelvet el akarják minden képpen tiltani mert az szent mise előt valo imádságokot

oláhul végezi az kántor, az énekeket hasonlo képpen és az ifijak ameddig az

olá nyelven nem tudnak imádkozni, hát házosságra nem léphetnek. Különösen már öregeink

vagy fiatalok asszonyaink, akik oláhul nem értenek, elmenek, hogy az sz. gyónást

elvégezzék, azok mind el vannak az gyontato széktől üldözve és arra nézve sokan el

hagyták az templomba menést vasárnap és ünnepnapokon. Ez előt el mentünk többen

hozzájok és kértük, hogy hagya meg a mü anya nyelvünköt és az volt az felelet, hogy bé

jelent a miniszterséghez, hogy mü az magyar nyelvet nem akarjuk el hagyni.

Immár rég ota, hogy ilyen pástor kéz alat bolyog a nyáj. Nincs, aki meghalgassa

szükségünkött, panaszunkott; nincs, aki az Isten szent igéit hirdesse nálunk a mi édes

magyar anyanyelvünkön, ninci, a ki a gyonás szentségének ki szolgáltatásával meg vigasztalja

szegény bűnös lelkünköt, nincsi, a ki kereszt szülőt kötelességeire figyelmeztesse,

nincsi a ki a házasulandot jo tanácsokkal ellássa; nincs közink valo lelki pásztorunk,

nincs nyelvün után valo Papunk.

Hejában könyörgünk az Jási Püspöksékhez, mert csak az a felelett, hogy az magyar

nyelvet elkel hagyni, a mit mü soha semi képpen elhagyni nem tudnánk.

Kihez forduljunk ezek után? Krisztus Jézus szent földi helytartójához bizakodó

szemekkel emeljük fel tekintetünkött és térden álva könyörgünk mü, kicsikék és na-

25 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

79 Nagy István: A regáti magyarság. Tanulmány a havasalföldi és moldvai magyarságról. Diaszpóra Könyvek, Kolozsvár – Bethlen

Könyvek, Sopron, 2000, 150. old.

80 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 169. old.

gyok, férfijak és fejérnépek, hogy könyörüljön meg rajtunk és adjon nekünk nyelvünk

béli magyar papot.

Nehogy a pásztor nélkül maradot nyai az ortdoxianak vagy babtiszták tanainak

utjaira tévedve örökre elpusztuljon. (…)

Ha a mü püspök ségünk, a jási püspökség nemtudja lelki szükségleteinket ki elégíteni,

úgy szentséges Atyánk kegyeskedjék minket átcsatolni az erdélyi egyházmegyéhez,

vagy el rendelni, hogy küldjenek onnan a miszámunkra magyar papot.

A leg mélyebb hodolattal és alázattal könyörgünk, hogy szentséges atyánk teljesítse

Bármennyire is furcsán hangzik, azzal, hogy a II. vatikáni zsinat a római katolikus

egyházban eltörölte a szentmisék szinte kizárólagos latin nyelvét és a liturgia nyelvének

meghatározását az illetékes egyházmegyék hatáskörébe utalta át, moldvai viszonylatban

a csángók elrománosításának a malmára hajtotta a vizet. Ekkor ugyanis

döntő fordulat következett be a moldvai egyházban: a szentmise nyelve a román lett.

Így a liturgikus nyelv most már nem elválasztotta, hanem összekapcsolta a katolikusokat

és az ortodoxokat, miközben választóvonal lett a magyarság irányába. Mindez azt

eredményezte, hogy a moldvai katolikus papságnak ma már gyakorlatilag két fronton

kell küzdenie, hogy az egyház általa elképzelt vallási-nemzeti kohézióját megőrizze: az

ortodox vallással szemben, amellyel a románságban, illetve a magyar nyelvvel szemben,

amellyel pedig a katolicizmusban osztozik. Hiszen a hívek esetében mind az

egyikhez, mind pedig a másikhoz való közeledés esetén fennáll a moldvai katolikus

egyháztól való eltávolodás veszélye. Ez pedig nem csupán forráskiesést jelent, hanem

valamilyen formában csorbítja azt a tekintélyelvű és feudális színezetű falusi katolikus

társadalmi rendet is, amelyben a pap szava szent és sérthetetlen. Ehhez társul az a

kulturális és civilizációs elmaradottság, amely a katolikus egyháznak is köszönhető, s

amelynek fenntartásában az napjainkban is érdekelt. Hiszen csakis a megfélemlített,

korlátlan hatalmat gyakorolni. „Tudott dolog, hogy az idők folyamán a világi és egyházi

hatalmasságoknak sikerült kezes bárányokká lezülleszteniük ezt a népet; azaz

Hosszú időn keresztül ily módon kapcsolódott tehát össze az állami és az egyházi

érdek a román nemzetpolitikai megfontolások és a társadalmi rend érdekében. Ahhoz

azonban, hogy az elrománosítási folyamatban vállalt katolikus egyházi szerepvállalás

mértékéről, az egyes személyek tevékenységéről és felelősségéről átfogóbb és

pontosabb képet alkothassunk, szükséges lenne a romániai (egyházi és állami) levéltári

források feltárása. Ennek hiányában csupán a folyamatot lehet vázolni, illetve annak

egyes állomásait kikövetkeztetni. Ellenben tudni kell, hogy ez az a folyamat, amely

a csángókat oda vezette, hogy egyházuk meghatározása szerint ma román katolikusok,

illetve katolikus románok legyenek.

26 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

81 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 170–171. old.

82 Csoma Gergely: Varázslások és gyógyítások a moldvai csángómagyaroknál. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2000.

83 Bartha András: Pusztina. Balatonboglár, 1998, 31. old.

A moldvai katolikus egyház tudatos nemzetpolitikai szerepvállalása a csángók elrománosításában

– amelytől bizonyos értelemben a katolikusoknak a másodrendű állampolgári

státusból való kiemelését is remélte – szorosan kapcsolódik e népcsoport

korában ugyanis a csángók egy kiszolgáltatott jobbágy-paraszti réteget alkottak,

akiknek vezetői („értelmiségiei") elsősorban a – gyakran nyelvüket sem értő –

papok, illetve, kisebb mértékben, a helyi „deák"-ok voltak. A kézműves, kereskedő városi

réteg ugyanis eltűnt a XVI–XVIII. század viharaiban. Nem csoda tehát, hogy a földrajzi

(Magyarországon kívüli) és kulturális peremhelyzetükből kifolyólag teljesen kimaradtak

mind a magyar, mind pedig a román nemzetépítés és nemzetté válás folyamatából,

nemzetépítésbe pedig már csak azért sem tudtak bekapcsolódni, mert az éppen a

magyarságot használta ellenségképnek – s őket „bozgorok"-nak (hazátlan),

„bangyenek"-nek (félhülye, állat) bélyegezte. De nem volt – s ma sincs – szerencséjük

a székelyekkel (illetve a magyarországiakkal) sem, akik többnyire lenézték/lenézik a

„korcsitura"/„fogyatékos" magyart beszélő csángókat. Mindennek köszönhetően lettek

a csángók magyarok a románok szemében, és románok a magyarokéban.

Mivel a középkorban nem annyira a nyelv és a nemzeti tudat, hanem sokkal inkább

a vallás volt az identitásmeghatározó tényező, a csángók gyakorlatilag megrekedtek

ebben az állapotban. Éppen ezért többnyire felekezeti (katolikus–ortodox) és

nem nemzeti (román–magyar) kategóriákban gondolkodnak, és identitásukban meghatározó

a lokális elem. Nem csoda, hogy számukra, faluközösségi környezetükben,

napjainkban is a katolikus pap a meghatározó vezető személy.

Önmagukat mindenekelőtt katolikusokként határozzák meg, mert ez a közösséghez

környezetében élő ortodox vallású románságétól, másrészt a csángó megnevezést különösen

a székely eredetű moldvai magyarok nem kedvelik maguk között (ez mára már mérséklődött,

‘megszokják’), s harmadrészt a magyarsághoz való tartozás megjelölését, amiből

27 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

84 „A csángók nemzeti, nemzetiségi és vallási identitásáról a dolgok természetéből fakadóan elsősorban spekulatív, a zsurnalisztika

rendszerint mérsékelt magasságaiban mozgó írásokkal találkozhatunk. Erre vonatkozóan megbízható, szociológiai módszerekkel

végzett, szélesebb körű felmérésre, mind ez ideig nem került sor." Halász Péter: Bokrétába kötögetem vala. Budapest, 2002, 43. old.

85 A csángók körében nem alakult ki iparos, kereskedő, illetve vagyonos paraszti réteg, nem volt polgárságuk és értelmiségük;

a bojárok pedig románok voltak.

86 A XIX. században a csángókat alapvetően két dolog különböztette meg az erdélyi románoktól: hiányzott egyrészt a nemzeti

öntudatra ébresztő társadalmi vezető réteg (értelmiségiek, papok, gazdasági és pénzügyi elit), másrészt pedig az ún. ‘anyaország’

támogatása.

87 Tánczos Vilmos szerint. „A moldvai csángók lélekszámáról", in: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Budapest, 1999, 24. old.

88 A szabófalvi Erdős Szászka Péter szerint: „Nálunk nem mondják nemzet. Ű azt mondja, hogy ű katolikusz. Tudják, mellik katolikusz,

nem román. Mellik ortodox, román. Ők tudják: magyar, de nem mondják ezt. Nem éppeg mondják. Mondják: én katolikusz

vagyok. Sz akkor tudódzik a magyar. Sz a románok isz tudják ezt a dolgot. Itt van Zsudafalva, Tamászfala, van Butea, mind katolikok,

nem tudnak magyarul. De azokat a románok mind büntetik, azoknak nem mondják: románok! Azok nem tudnak magyarul

gyelok, sz a románok mondják azoknak isz: unguri!" Gazda József: Hát én hogyne siratnám. Budapest, 1993, 9. old.

89 Sylvester Lajos: Csupa csapás az élet. Sepsiszentgyörgy, 2000, 36. old.

Vagyis ez nemcsak hagyomány, hanem szinte mondhatni túlélési stratégia is. Hiszen

ez a nemzeti szempontból semleges kategória – reményük szerint – megkíméli őket az erőltetett

után a román állampolgárságáról lemondó, de Magyarország által be nem fogadott 101

illetve kétéltűség értelemszerűen együtt jár a félelemmel és az egymás iránti gyanakvással,

amelyben az állampolgárság, a nemzetiség és az anyanyelv fogalmai nem különülnek el

egyértelműen egymástól. A probléma csupán az, hogy ezzel az identitásmeghatározással a

modern (magyar és román) nemzettudatok nem tudnak mit kezdeni. Ugyanakkor ők maguk

is tudják – még akkor is, ha ezt igazából nem mondják –, hogy a csángó lét önmagában

A sehova sem tartozást pedig nehéz viselni, különösen abban a globalizálódó világban,

amely újra felértékelni látszik a hovatartozásokat, miközben sokáig zárt világuk is egyre inkább

nyitottá válik. Kétségtelen, hogy mindez, ezek az összetett társadalmi fejlődési folyamatok

a kétéltűség, és egy világos, jól meghatározott identitás nyerhető. Másik lehetőség a szülőföldről,

a falusi környezetből való elvándorlás (lehetőleg messzi idegen környezetbe), amely

az ismeretlenségnek köszönhetően szinte relativizálja, illetve más dimenzióba helyezi – az

új társadalmi kontextustól függően – az identitás kérdéskörét.

„A csángók nem tudják, hogy az ő kultúrájuk milyen nagy érték a magyar művelődéstörténet

és a néprajztudomány számára. Csak azt tudják, hogy őket lenézik, és

szégyellik is, hogy csángók. Igyekeznek megszabadulni ebből a lenézett állapotból.

Próbálnak beilleszkedni valahová. És merre menekülhetnek?

Olyan a csángóság, mint egy elhagyott gyermek, akit szégyell az anyja. A mások

gondjára hagyta, és elidegenedett. Hát nem ezért hagyták el annyian a nyelvet? Én

többet várok az anyától. Az anya keresse meg az elidegenedett gyermekeit. Kötelessége,

28 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

90 A romániai származású kisinyovi (Moldávia) katolikus püspök, Kósa Antal (Anton Coºa) pl. – akinek testvére a bákói kisszeminárium

spirituálisa – a következőképpen fogalmaz: „Ha kizárásos alapon kérdezik, [hogy román vagyok-e vagy magyar] akkor

igyekszem megkerülni a választ, mert nem akarom, hogy valaki azt mondja egyszer nekem otthon, hogy itt nincs helyed,

mert te magyar vagy. Hívő emberként Istent keresem, papként ez a munkám is. Ha mindannyian szeretjük az Urat, soha nem

kell mondanunk, hogy te Pálhoz tartozol, te pedig Apollóhoz [vö. 1Kor 3,4]. Mindannyian az Úrhoz tartozunk. Ha valaki ki akarja

sarkítani a kérdést, hogy ‘ugye inkább hozzánk tartozol, mint hozzájuk’, akkor én erre a kérdésre nem válaszolok. Mert ez

a kérdés nem az Úrtól származik. Nincs benne szeretet. Az Úr pedig ott van, ahol szeretet van." Szerdahelyi Csongor: „Csak

a külvilág nevez minket csángóknak". Új Ember, 2005. 04. 27.

91 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 37–42. old.

92 Tánczos Vilmos szerint. „A moldvai csángók lélekszámáról", in: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Budapest, 1999, 25. old.

93 Tánczos Vilmos szerint „a csángó megnevezés" tulajdonképpen „a se ide, se oda nem tartozót, illetőleg a románságtól és a

magyarságtól egyaránt eltávolodottat jelenti, s ugyanakkor magában hordozza az elfajzottság, keveredettség, tökéletlenség

pejoratív jelentéstartalmát is". „A moldvai csángók lélekszámáról", in: Pozsony Ferenc (szerk.): i. m. 8. old.

94 Az ortodox román lakosság asszimiláló ereje nem új keletű. Érdemes lenne feltárni ennek okait és társadalmi mechanizmusait.

„IX. Gergely pápa említi IV. Béla királyhoz 1234-ben írt levelében, hogy a milkói püspökség területén (azaz a délkeleti Kárpátok

közvetlen előterében) egy ‘vlachnak nevezett nép él’, s a magyar királyságból többen, magyarok és németek közéjük

döntő többségét az ortodox románság asszimilálta.

95 Kútvölgyi Mihály: „Csángófohász", Moldvai Magyarság 1998/jan.-febr. Idézi Horváth Dezső: Mivé lettél, csángómagyar? (Tisza

hangja, 19), Bába és Társai, Szeged, 1999, 228. old.

A csángók többsége azonban nem ennyire egyértelmű és határozott. A csángó

identitás ugyanis elsősorban egy negatív hovatartozást fogalmaz meg: tudják, hova

ortodox románoktól, többségükben nem tudnak kellőképpen azonosulni az erdélyi, illetve

Ahogy Halász Péter megfogalmazta: „Ahol nincsen nemzetépítés, ott elhalványodik a

is idegen, hiszen legalább a XVI. századtól kezdődően teljesen kimaradtak belőle.

Arról nem is beszélve, hogy mindkét világháborúban, a román katonaság kötelékében,

Önmaguk meghatározása kétségtelenül szerepet játszik a csángók „magyar misé"-

hez való viszonyulásában is. Nem szabad ugyanis szem elől téveszteni azt a történelmi

tényt, hogy a moldvai katolikus egyházban soha nem is miséztek magyarul. A

régi latin helyét ugyanis nem a magyar, hanem a román vette át. A csángók tehát magyarul

(ameddig és ahol lehetett) csak énekeltek és imádkoztak. A magyar misét tehát

nem elvesztették – azzal soha nem is rendelkeztek. Így nem meglepő, hogy – miközben

ismerik a papságuk szembenállását – igazából nem tudnak mozgalmat létrehozni

a kérelmezésére. Hiszen a magyar misét tulajdonképpen soha nem is kérték.

Mindig is csak magyarul tudó papokért könyörögtek – mindenekelőtt a hitbeli tanítás

örök kárhozattól (a pokolra kerüléstől) való biztos megmenekülést.

Alapjában véve tehát ez mutatja a románná lett és a román nemzetpolitikai célkitűzések

megvalósításán munkálkodó moldvai katolikus papság szűklátókörűségét.

Amennyiben ugyanis az egyház megtűrné a csángók archaikus magyar nyelvének

mindenképpen korlátozott és szűk egyházi használatát, illetve biztosítaná számukra a

magyar nyelven való gyónás lehetőségét, gyakorlatilag alig létezne csángókérdés. Hiszen

ez az elsősorban szociológiai értelemben vallásos népcsoport mindenek ellenére

erőteljesen ragaszkodik a számára az üdvösséget biztosító egyházhoz és annak

papjaihoz; ahhoz az egyházhoz, amely ténylegesen soha nem fordított sem figyelmet,

sem időt, sem pedig energiát az ő szellemi művelésére.

Bartha András a következőképpen összegzi a csángóság identitásproblémáit és

annak okait:

„A moldvai magyar iskolák betiltása, a magyar nyelven beszélő és miséző papok

távoltartása, az amúgy is kevés föld államosítása (kollektivizálása) a nép életmenetében

törést eredményezett: megváltoztak az értékrendek, a gondolkodásmód, az identitástudat.

A román vezetők céljai a magyarokkal nem volt épp a legemberibb és ez a

törekvés a médiák által állandóan hangoztatva volt. Magyar tannyelvű iskola és pap

hiányában, a megfélemlítés eredményeként a mai nap sok csángó magyar inkább azt

29 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

96 Lásd pl. Hegyeli Attila: „Hat nemzetiség egyetlen faluban? Egy moldvai csángó falu etnikai identitásáról", in: Pozsony Ferenc

(szerk.): i. m. 83–96. old.

97 Míg 1859-ben a moldvai katolikusok 71 százaléka vallotta magát magyarnak, 1992-ben ez az arány 0,7 százalékra csökkent.

98 Halász Péter: Nem lehet nyugtunk…! Budapest, 2004, 412. old.

99 Megítélésem szerint ez a kérdés mind a mai napig tabunak számít a csángókutatásban. A szabófalvi csángó költő, Lakatos

Demeter (1911–1974) apja pl. az 1916-os erdélyi betöréskor esett el.

100 Lásd P. Jáki Sándor Teodóz: Csángókról. Budapest, 2003, 147. old.

vallja, hogy román nemzetiségű. Ez annak is az eredménye, hogy nem beszéli rendesen

a magyar nyelvet, de a románt se tudja anyanyelvi szinten magáévá tenni. Ily módon,

bármilyen környezetben észreveszik róla, hogy csángó, a kifejezési módjuk elárulva

származásukat. A Ceauºescu-korszak Moldvában nem a vallási üldözésben ért

el nagy eredményeket, hanem a csángó magyar népesség identitástudatát változtatta

meg, ezzel együtt megvalósul(t) a nyelvcsere is. Ez a változás azonban még nem

teljes és emiatt jelenleg nincs összetartás az emberek között se Pusztinán, se más

De hogyan is lehetne összetartás, hogyan is ne lenne feszültség és konfliktus, ha

maga Nyisztor Tinka, az egyetlen csángó származású néprajzos, így nyilatkozik az

identitással kapcsolatosan: „Én sohasem voltam tudathasadásos, mint a legtöbb

30 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

101 Bartha András: Pusztina. Balatonboglár, 1998, 28. old.

102 Sylvester Lajos: Csupa csapás az élet. Sepsiszentgyörgy, 2000, 270. old.

IV. A magyar nyelv és kultúra szerepe és

megítélése

Kétségtelen, hogy a Ceauºescu-korszak számlájára, többek között a csángó ügyben

is, sok minden írható, ellenben azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar nyelv a

csángóság körében gyakorlatilag soha nem volt közösségformáló szimbolikus tényező,

és nem töltött be kulturális szerepet, valójában nem vált a művelődés eszközévé,

hanem megrekedt a mindennapi szükségletek kielégítése szintjén. Alapjában véve tehát

ez az, ami bámulatos; ez a csökönyös ragaszkodás, nemzedékről nemzedékre és

a folyamatos lemorzsolódások ellenére, a csupán a szóbeliség szintjén áthagyományozott

magyar nyelvhez, amelynek szinte mondhatni nem volt helye sem az iskolában,

sem pedig a templomban.

1930-ban, több évtizeddel az egyházi megszorító intézkedések után, a népszámlálási

adatok szerint 20 964 magát magyar nemzetiségűnek és 23 894 magát magyar

anyanyelvűnek valló személy élt Moldvában. A katolikus lakosság 109 953 fő volt. Ekkor

azonban már csak a német származású Neumann Péter, bogdánfalvi lelkész,

pasztorált még magyarul Moldvában, és fokozatosan csökkent a magyarul tudó kántorok

száma is.

A második világháború után folyamatosan változott a magyarul beszélők száma:

1948-ban 6600, 1956-ban 18 817, 1966-ban 9516, 1977-ben 3813. Kérdés azonban,

hogy mindebből hány fő az Erdélyből Moldvába került személy.

Tánczos Vilmos felmérése szerint, az 1990-es évek elején-közepén „a moldvai katolikusoknak

(…) már csak 43 százaléka (240 038 főből 103 543) él olyan településen,

ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Sőt ez utóbbi települések mintegy százezer

fős katolikus lakosságának jelentős része is nyelvileg teljesen elrománosodott, úgyhogy

(25,8%-át) jelenti. Ez a szám mégis jelzi azt, hogy a moldvai csángóság egésze még

kifejezve folyamatosan romlik az arány. A jövőben pedig ez még gyorsulhat is,

hiszen a csángók zöme a nyelvváltás korszakát éli át: az idősek és a középkorúak

még beszélnek ugyan magyarul, ellenben a gyerekek, az unokák már alig vagy már

egyáltalán nem.

Ennek megértéséhez nemcsak a román oktatás, egyházi élet és tömegkultúra

erőteljes befolyását kell szem előtt tartanunk, hanem azt a pszichológiai kényszerérzetet

is, amely magyarországi és erdélyi viszonylatban a csángók számára szégyellnivalóvá

teszi az általuk beszélt tájnyelvet, és azt az érzést kelti bennük, hogy ők tulajdonképpen

nem is tudnak magyarul. Egyébként „a Moldvában beszélt tájnyelvi változatokat

a csángóság nem tekinti a Kárpát-medencében beszélt magyar nyelvvel

a helyi szinten beszélt csángó tájnyelvi változatokhoz a román köznyelvet is leg-

31 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

103 Tánczos Vilmos: „A moldvai csángók lélekszámáról", in: Pozsony Ferenc (szerk.): i. m. 21. old.

104 Ezzel kapcsolatosan lásd Lükő Gábor: A moldvai csángók. Budapest, 2002, 23. old.

alább ugyanannyira közelállónak érzik, mint az erdélyi vagy magyarországi magyarok

nyelvét. Egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy a különböző magyar dialektusok

egyazon nemzeti nyelv változatai, arra pedig végképpen nem gondolnak, hogy a

Ebben kétségtelenül az is szerepet játszhat, hogy a nyelv archaikus állapota miatt,

a modern irodalmi nyelv tanításával, elsajátításával bizonyos „minőségi" különbség képződik

egyrészt a modern magyart is, másrészt pedig a csupán a tájnyelvet beszélők között.

Egyébként hiú ábránd az a sugallt és tudatosan talán valójában meg sem fogalmazott

elképzelés, hogy az irodalmi magyar oktatása mellett változatlanul fenn lehet tartani

az archaikus tájnyelvet. Egy időben ugyanis nem lehet két azonos nyelvet beszélni: az

irodalmi magyart és az archaikus tájnyelvet. Korszerűen megszervezett oktatási rendszer

mellett az előbbi fokozatosan kiszorítja az utóbbit. Kétségtelen tehát, hogy hosszú

távon az ún. „csángó nyelv" óhatatlanul eltűnésre van ítélve a modern – és oktatott – magyar

és román nyelvek malomkövei között. Bizonyos értelemben ez a „jövő" fenyegeti a

hagyományos kultúrát is, amely a tömegkultúra lehengerlő hatása alatt szinte biztosra

vehetően visszaszorul majd az ünnepnapok és a folklórrendezvények szintjére.

Arról nem is beszélve, hogy tévedés lenne a magyar tájnyelv használatát értelemszerűen

valamiféle magyar nemzeti öntudattal is összekapcsolni. Ezt eléggé kézzelfoghatóan

érzékelteti a lészpedieknek a román kultuszminiszterhez intézett beadványa,

amelyben a következőket írták:

„Tisztelt Miniszter úr!

Bákó megye községeinek több lakói nevében az alábbiakban szeretnénk tisztázni

a helyzetet, a magyar nyelvnek a templomokba való bevezetését illetően, éspedig:

Mindezen községek valamennyi lakosa, akiket ‘csángóknak’ neveznek, román

nemzetiségűek, római-katolikus hitűek, és a legutóbbi vérelemzés szerint

értjük az okokat és a körülményeket, amelyek folytán a magyar nyelv állandósult

a családokban, és anyanyelvvé vált. A román nemzetiség valamennyi lényegi jegyét

hordjuk, legjellegzetesebb és legalapvetőbb ezek közül a viselet. Törekvéseink is mindig

románok voltak, most is azok, és a jövőben is azok lesznek.

Az évszázadok folyamán román iskoláink voltak. Csupán a templomban használták

a csángó zsargont, amely a magyarból származik. 1939 után a csángó nép nyelvét

végleg száműzték a templomokból. Nem elleneztük hazánk drága nyelvét, de az

asszonyok nagyon sokat szenvedtek [a magyar nyelv száműzetése miatt].

Ma tudomásul véve, hogy demokratikus rendszerben élünk, helyes lenne, ha a

templomokban, az ország nyelve mellett a csángó nép nyelvét is használni lehetne, a

nőkre való tekintettel. Az egyházi vezetők azonban nem adnak erre engedélyt, mivel

féltik a tekintélyüket…

32 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

105 Tánczos Vilmos: „A moldvai csángók lélekszámáról", in: Pozsony Ferenc (szerk.): i. m. 23. old.

106 Ezt a vizsgálatott Dr. Petre Râmneanþu, a kolozsvári egyetem Szebenbe költözött higiéniai intézetének munkatársa végezte

még Maria Bucur: Eugenics and Modernization in Interwar Romania. University of Pittsburg Press, 2002, 36–37, 136–137,

143–146. old. Ezzel szemben Gazda József azt állítja, hogy a csángó népcsoport „a legtisztábban őrizte meg a honfoglalás

kori magyarság állapotát vérében is". Gazda József: „A moldvai csángómagyarság identitástudata", in: Halász Péter (szerk.):

Csángó sorskérdések. Budapest, 1997, 56. old.

Először is kérjük, vegyék figyelembe azt, hogy a nyelv használatát nem a nemzetiségi

státusz alapján kérjük, mivel románoknak tekintjük magunkat. Csupán e nyelv

használatának kiváltságát kérjük, ahogyan használtuk évszázadokon át egészen az

1939-es diktatúra bevezetéséig, hogy ezáltal a nép megelégedjék. (…)

Kérjük, vegyék tekintetbe, hogy egyáltalán nem törekszünk e népcsoport magyarosítására,

s csupán egy demokratikus rendszer alapjaira hivatkozunk, a csángó nép

Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a fent idézett beadvánnyal

egy időben a lészpediek másik része a magyar nyelv templomi bevezetése ellen foglalt

állást – szintén a román nemzeti identitásra hivatkozva. Ebben kétségtelenül az játszott

szerepet, hogy az osztályharcos politikai-társadalmi kontextusban – ahol elsősorban

a sztálini kisebbségpolitika volt az irányadó – a magyar nyelvű oktatás bevezetését

leghevesebben a katolikus klérus ellenezte, ami végeredményben a csángóság,

és az egyes falusi közösségek, mélységes megosztottságához vezetett. „Egyfelől

szembefordultak egymással a ‘román-csángók’ és a ‘magyar-csángók"; másrészt pedig

„súlyos ellentétek keletkeztek az adott közösség különböző státuscsoportjai között

is: a tehetősebb gazdák (akiket most ‘kuláknak’ bélyegeztek) korábban is a román

nemzetbe történő beolvadást erőltető egyház, illetve a ‘burzsoá’ hatalom pártján

álltak, míg a szegényebb (és tanulatlan) rétegek voltak azok, akik inkább igényelték a

magyar nyelvű misézést. Most az előbbiek élesen szembenálltak a magyar tanítókkal,

akik a szemükben azt a hatalmat képviselték, amely üldözte őket. Ezt a megosztottságot,

illetve annak mértékét tükrözte olykor az is, hogy egy adott településen a gyermekek

1948. június 30-án Erős Antal pusztinai csángó ezeket írta Magyarországon megtelepedett

sógorának:

„Jó amikor az ember jó viszonyban van a másikkal, legalábbis ti legyetek békében,

mert ahogy ez ma nálunk van, míg a világ, nem volt így, mert nálunk megalakították

a Magyar Népi Front [vagyis az MNSZ] falusi szervezetét, amihez a falu lakosságának

mintegy fele csatlakozott, hogy hozzanak egy magyar papot és tanítót. Van

egy csíkszeredai tanítónk, amelyik a gyerekeket magyarul tanítja abban az iskolában,

amelyikben az én Ghiorghi is tanul, ahol többen vannak magyarok, mint románok és

emiatt az ellenségeskedés és gyűlölködés példátlan a faluban. Etekintetben sokat írhatnék

Mivel a moldvai katolikus egyház még a vatikáni konkordátum egyoldalú felmondása

(1948. július 17.) után sem ismerte fel a Romániában zajló történelmi folyamatokat

és rendszerátalakulást, a közel egy évszázados „nemzeti elkötelezettség" rövid

időn belül nacionalizmusnak, sovinizmusnak és „demokráciaellenes"-nek minősült.

Kovács György író, 1949 augusztusában, A szabadság útján (Moldvai csángók között)

c. brosúrájában így fogalmaz:

33 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

107 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 291–292. old.

108 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 47. old.

109 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 320. old.

„Az angolszász imperializmus zsoldjában álló vatikáni politika Moldvában is a sovinizmus

szólamaival igyekszik végrehajtani a dolgozók érdekei ellen indított hadműveletét.

igyekeztek elhinteni a dolgozó nép között. Az iskola-kérdés körül fellobbant a harc. A

módos csángók, akik anyagi előnyök miatt már a fasiszta uralom idején szabadulni

igyekeztek ‘kisebbségi’ voltuktól és siettek elfelejteni őseik nyelvét, minden tőlük telhetőt

elkövettek, hogy az iskolát elűzzék a községből, aknamunkájukkal elnéptelenítsék.

(…) Ezzel a zsírosparaszt csoporttal élesen szembeszegültek a szegénycsángók,

akik a múlt elnyomó rendszere alatt kénytelenek voltak viselni a láncokat, semmilyen

kiút nem volt sanyarú sorsukból, de a felszabadulás után annál inkább megnőtt az

erejük. Ezek sorakoztak önkéntes munkára, amikor be kellett vakolni az iskolát, ők vállalkoztak

a padok elkészítésére. (…) Az iskolaépítő szegénycsángók értékes segítséget

Mindezek fényében nem véletlen tehát, hogy a Magyar Népi Szövetség (MNSZ)

és a moldvai katolikus klérus konfliktusba keveredett. Ez alapjában véve a körülményekből

kifolyólag adódott, hiszen a Román Kommunista Párt is harcban állt a katolikus

egyházzal. Ennek következtében Moldvában az egyházüldözés kezdete (pl. papok

bebörtönzése) és a papneveldék megszüntetése gyakorlatilag egybeesett a magyar

oktatás megszervezésével. Kalagorban pl. a magyar iskola és a diákotthon a volt

Ferenc-rendi papnevelő intézetben (1926–1948) kapott helyet. Nem lehet tehát csodálkozni

azon, hogy a moldvai katolikus egyház szemében az MNSZ valójában a kommunizmust,

igyekezett is ellenszenvet ébreszteni a mélyen katolikus érzelmű lakosságban,

s minden baj (kulákosítás, beszolgáltatás) okának forrásaként a magyar nyelvű oktatást

tette meg. Küzdelméhez támogatókra lelt mind a helyi állam- és pártapparátusban

(pl. Szászkút), mind pedig a román tanítók körében, akik tulajdonképpen az állásaikat

és a megélhetésüket féltették. Hiszen amennyivel nőtt a magyar nyelvű oktatásban

részt vevők száma, annyival csökkent a románul tanulók létszáma.

A külső támadásoknak kitett moldvai magyar oktatási rendszer ugyanakkor belső

problémákkal is küszködött, amelyek egyrészt anyagi (hiányos felszereltség, épülethiány),

másrészt pedig személyi jellegűek voltak. Sok oktató számára Moldva száműzetési

hely, egyfajta román Szibéria volt – az osztályharcban sokat számító „rossz"

34 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

110 Dr. Anton Durkowitsch együttműködött Márton Áron püspökkel. A máramarosszigeti börtönben halt meg, 1951. december

10-én. Sírja ismeretlen. Lásd Jakubinyi György: A szentek nyomában Erdélyben. Gyulafehérvár, 2000, 47–50. old.

111 A minorita ferences Gyergyina (Gherghina János) páter egyike volt azon kevés moldvai katolikus papnak, aki magyarul is

prédikált.

112 Vincze Gábor (szerk.): i. m. 325. old.

113 Bakcsi Miklós az MNSZ és Varga Jenő a közoktatási minisztérium kiküldöttje 1950 augusztusában azzal érveltek a magyar

oktatás mellett, hogy ennek hiányában a csángó gyermekeknek lehetetlen „megmagyarázni rendszerünk mibenlétét, célkitűzéseit,

lehetetlenség átadni számukra a legelemibb ideológiai és politikai ismereteket is". Ugyanakkor részletezték a katolikus

papság ellenállását és a lakosságra gyakorolt fenyegető nyomásgyakorlását is (pl. a csángókat kitelepítik Magyarországra;

ha magyarul beszélnek, a pokolba kerülnek). Vincze Gábor (szerk.): i. m. 329. old. Bányai László, oktatásügyi államtitkár,

1957-ben pedig így fogalmazott: „Az anyanyelvet ápoló iskola, kultúrotthon komoly akadály a babonák, hiedelmek terjesztésének

útján, mert jobban közvetíti a dolgozó emberek lelkéhez a szocializmus eszmevilágát, a haladó tudomány eredményeit."

Bányai László: Együtt élünk, együtt építünk. (Cikkek, tanulmányok 1933–1957), Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó,

Bukarest, 1957, 272. old.

társadalmi származás miatt. Így nem mindenki állta meg a helyét, illetve kívánt ott maradni.

Olyanok is voltak, akik egyszerűen elmentek. Arról nem is beszélve, hogy a kinevezettek

egy részének nem volt képesítése, nagy részük nem tudott jól románul,

ami megnehezítette a társadalmi kapcsolatokat és a beilleszkedést, vagy egyáltalán

nem voltak tekintettel a faluközösség valláserkölcsi értékrendjére, ami miatt nem is

tudtak tekintélyre szert tenni.

Dégi Sándor (és felesége) szintén „büntetésből" került Moldvába. „András bácsi,

a házigazdám mesélte el – emlékszik vissza –, hogy a harmincas években

Bákóban meghallották, hogy magyarul beszélget. Egy hatalmas facsutakot lánccal a

nyakába kötöttek, s úgy vezették végig Bákó várósában. Elmesélte részletesen: a fatuskóba

vasfüleket vertek bele, abba láncot fűztek, s aki magyarul beszélt, akasztották

Ilyen körülmények között és társadalmi háttérrel indult hát el a magyar (elemi

szintű) tanítás Moldvában, 1948 januárjában. Kétségtelen, hogy a nehéz anyagi körülmények

között élő, sokszor az ellenszenv és a bizalmatlanság légkörében élni kénytelen

oktató közül nem egy tényleg lelkiismeretesen és együttérzéssel igyekezett végezni

a munkáját. A kezdeményezésnek azonban nem volt igazából jövője, hiszen azt

a folyamatos fluktuáció (iskolaalapítás és az oktatás elindítása, illetve megszűnése/

megszüntetése) jellemezte. Sokkal inkább a politikai marketing megfontolásai,

mintsem a tényleges akarat hívta őket létre és tartotta fenn, addig, ameddig azt szükségesnek

ítélte, különösképpen 1948 és 1953 között (ekkor halt meg Sztálin elvtárs

és oszlatta fel önmagát az MNSZ) – egy földrajzilag jól körülhatárolható térségben:

magyar oktatás már feleslegessé vált. 1959-ben aztán – az 1953-as bezárásokat átvészelt

– lészpedi és gyimesbükki iskolákat is megszüntették.

„Ezek az iskolák külső kényszerítő okok miatt kérészéletűeknek bizonyultak. Néhány

éven belül teljesen felszámolták őket. Viszont rendkívül érdekes, hogy negyvenötven

esztendő múltán is a moldvai magyarság helyi ‘szószólói’ majdnem kizárólagosan

azok közül kerülnek ki, akik, akár ha csak egy-két évig is, magyar iskolába jártak,

elvégezték a bákói tanítóképzőt, az iskolahálózat felszámolása közben és ezután átkerültek

hogy az ma modellértékű lehetne. Szélesebb körben ugyanis nem sikerült sem a magyar

identitást, sem pedig a nyelv és a kultúra presztízsét megerősítenie.

A magyar anyanyelvű oktatás végleges felszámolása után fokozatosan visszarendeződött

az állami és a moldvai katolikus egyházi szervek megszokott és harmonikus

35 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

114 Sylvester Lajos: i. m. 169. old.

115 Az 1956-os októberi forradalom hatására a bukaresti pártvezetés tett ugyan némi engedményt, ellenben 1958-ra eljutott arra

a felismerésre, hogy az „engedékeny" magyarságpolitika hiba volt, és ezért bekeményítettek. Gyakorlatilag a román politika

húzd meg–ereszd meg gyakorlatának a kiszámíthatatlansága és az ország vezetésének a kénye-kedve szerinti alakítása

vezetett oda, hogy a romániai magyarság teljes mértékben az önvédelemre rendezkedett be, és észrevétlenül is a román

társadalmi és politikai működési mechanizmusok bűvkörébe került.

116 Sylvester Lajos: i. m. 37. old.

117 A bukovinai Kácsika Nagyboldogasszony-napi búcsújának a katolikus klérus részéről 1960 óta történő szorgalmazása értelmezhető

ezen kezdődő együttműködés jeleként is. A cél kétségtelenül mindig is Csíksomlyó ellensúlyozása volt, hogy Moldvában

is legyen búcsújáró hely. Hiszen Kácsikának nincsen semmiféle magyar jellege vagy vonatkozása, mert az a lengyelekhez

kötődik. Lásd Limbacher Gábor: „Moldvai magyarok kácsikai búcsújárása Nagyboldogasszony ünnepekor", in: Halász

Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor kezemtül…". Budapest, 1993, 95–100. old.

megnyitották a jászvásári szemináriumot is (amelynek épületét a hadügyminisztérium

visszaszolgáltatta), hogy a csángó papnövendékek ne Gyulafehérvárra – vagyis

magyar környezetbe – járjanak tanulni. P. Jáki Sándor Teodóz, pannonhalmi

bencés tudósítása szerint „az 1960-as évektől mintegy 15 éven keresztül alig vettek

fel kispapot a jászvásári (Iaºi) szemináriumba ún. hungarofil faluból, nehogy a

magyar érzelmű fiatalból [aki gyerekként talán még magyarul is tanulhatott az iskolában]

Azt lehet mondani, hogy gyakorlatilag az egész Ceauºescu-korszakot – amely

mintegy beteljesítette azt az asszimilációs folyamatot, amelynek eredményeképpen a

csángók többsége betagolódott a románságba, „nem csak gazdaságilag, nyelvileg,

katolikus egyház és a kommunista állam együttműködése jellemezte. Ebben az időszakban

fejeződött be pl. a magyar szentek tiszteletére szentelt templomok

keresztül, nemcsak romániai, de nemzetközi viszonylatban is igyekeztek a csángók román

Gherghel is részt vett, hiszen 1978 óta ő kormányozza az egyházmegyét. Moldvában

a kommunizmus alatt is lehetett plébániákat szervezni, templomokat építeni és a papnövendékek

eléggé szabadon mehettek külföldre tanulni.

Az 1989-es decemberi eseményeket követő rendszerváltás után, ami az identitás

felvállalásának az esélyeit is javítani látszott, újra felcsillant a magyar nyelv és kultúra

erősítésének a lehetősége. Kezdetben kétségtelenül a Magyarországon való tanulás,

a fiatalok körében jelentős mobilitást eredményezett – és a Romániában is érvényesülő

globalizációs hatások azonban előtérbe helyezték a kérdés pragmatikusabb

megközelítését is: érdemes-e annak magyarul tanulni, aki tiszta román közegben,

vagy éppenséggel idegenben (Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Izrael)

akar érvényesülni? A magyar nyelvhez való viszonyulásában, a vele szemben tanúsított

magatartásban milyen mértékben játszik szerepet az egyéni életstratégia (pl. diákok,

egyetemisták pályafutási elképzelései)?

A megváltozott politikai körülmények közepette először a csángó gyerekek

magyarországi, illetve erdélyi taníttatásának a gondolata merült fel és került kivitelezésre.

Ezzel kapcsolatosan azonban az eredmények vegyesnek mondhatók, és

nem igazán készült felmérés, hogy ki meddig jutott a tanulásban, illetve hányan

36 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

118 „Egy alkalommal Márton Áron püspök előtt elmondta, hogy ő csángónak született ugyan, de felnőttként már román nemzetiségűnek

vallja magát." P. Jáki Sándor Teodóz: Csángókról. Budapest, 2003, 225. old.

119 P. Jáki Sándor Teodóz: i. m. 141. old.

121 Jelenleg egyedül a pusztinai templom oltárképén látható még Szent István király.

122 D. Mãrtinaº: Originea ceangãilor din Moldova (A moldvai csángók eredete). Editura ªtiinþificã ºi Enciclopedicã, Bucureºti,

című, 1941-ben megjelent munkája, amelyet 1942-ben kibővítve újra kiadott.

123 Hegyeli Attila: „Mint a gomba, ide benőttek…’ Moldvai csángók vendégmunkája Magyarországon", in: Pozsony Ferenc

(szerk.): Csángósors, Budapest, 1999, 163–173. old.

kerültek vissza a moldvai falusi környezetbe, s ott hogyan tudtak érvényesülni, ismereteiket

Románia uniós csatlakozásának belátható időn belülre kerülése azonban változtatott

a lehetőségeken és az orientáción. Ma már egyre inkább a magyar nyelvű oktatás

moldvai környezetben történő megszervezésének az elképzelése és az ennek megvalósíthatóságára

való törekvés kerül előtérbe – annál is inkább, mivel lassan-lassan ennek

megteremtődnek a törvényes lehetőségei, keretei is. Először az iskolán kívüli magyar

nyelvű oktatás indult el 2001-ben, majd 2002-től néhány településen a román állami iskolába

is bevezették választható tantárgyként a magyar nyelvet, heti két órában.

A moldvai (főleg gazdasági és társadalmi) állapotokat szem előtt tartva szinte azt

lehet mondani, hogy a magyar nyelv és kultúra akár modernizációs szerepet is betölthet,

hiszen hozzájárulhat a csángóság társadalmi öntudatra ébredéséhez és önbecsülésének

a visszanyeréséhez, amikor is önmaguk lehetnének, nem pedig azok,

(konzervativizmusáról és pápahűségéről közismert) moldvai katolikus papság továbbra

is a magyar oktatás ellen van, hiszen annak tartalma teljesen kívül esik a hatáskörén,

számára ellenőrizhetetlenné válik. Márpedig a katolikus egyházban általában, a

moldvaiban pedig kiváltképpen semmi szükség öntudatos, képzett hívekre. Már csak

azért sem, mivel az egész moldvai katolicizmus tulajdonképpen a csángók archaikus

kultúráján, babonás tekintélytiszteletén, valamint hagyományos világnézetén és értékrendjén

alapszik.

Alapjában véve tehát csakis egy kulturális, modernizációs szerep lenne képes a

magyar nyelv vonzóerejét megteremteni és fenntartani egy olyan gazdasági és társadalmi

elmaradottságtól szenvedő közegben, ahol a köznapi kommunikáció, valamint

az érvényesülés és a létfenntartás nyelve a román, s ahol a jövőben fokozottabb mértékben

kell számolni a nagyobb európai nyelvek (angol, francia, német, olasz, spanyol)

perspektívákat kínáló vonzerejével.

Ilyen körülmények között tehát többnyire az a csángó szülő taníttatja majd a gyermekét

magyarul, aki jövőt, perspektívát, érvényesülési lehetőséget lát benne – aki felméri

annak későbbi hasznosíthatóságát.

Napjainkban Moldva 45 falujában mintegy 7000 és 9000 között mozog a magyarul

kb. 800 gyermeket – sikerült bevonni az iskolán kívüli vagy iskolai magyar nyelvű

37 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

124 Lásd Pálffy Zoltán: „Moldvai csángó fiatalok erdélyi iskolákban", in: Pozsony Ferenc (szerk.): i. m. 179–191. old.

125 Gondoljunk csak arra a teljesen szürreális helyzetre, hogy nevüket módszeresen – és önkényesen – átírták és átírják. Ezzel

gyakorlatilag az önálló léthez való jogtól is megfosztották őket, hiszen az egyházi és állami adminisztráció, mintegy tárgyiasítva

és tulajdonának tekintve a csángókat, önmagának vindikálta a meg- és elnevezés jogát. Kell-e ennél kiszolgáltatottabb

állapot? Hajdanán a rabszolgák részesültek hasonló bánásmódban. Mindezt a gyakorlatot jól tükrözi pl. a szabófalvi költő,

Lakatos Demeter – Miticã Lãcãtuºu kettős névhasználata.

126 Míg 1992-ben 240 038, addig 2001 januárjában már 268219 katolikus élt Moldvában. Ez azt is jelenti, hogy hosszabb távon

– romániai viszonylatban – a katolicizmus súlypontja áttolódhat Moldvába, s a magyar katolikusok akár kisebbségbe is kerülhetnek,

ami végképpen a románság javára billenti el a vatikáni politikai szempontok mérlegének a nyelvét. Papi utánpótlás,

egyházi élet és fegyelem, illetve felkészültség tekintetében a kérdés máris Jászvásár javára dőlt el, ahol a (férfi és női)

szerzetesi élet fellendülésének is a tanúi lehetünk.

127 Erőss J. Péter szerint „nem az a legfontosabb, hogy… hányan végeztek vagy végeznek magyar tannyelvű iskolában, hanem

az, hogy ezek közül a gyerekek közül hányan fordították vagy fordítják az itt kapott nevelést, az itt elsajátított ismereteket nemzetük,

s még pontosabban: a moldvai magyarság identitástudatának megerősítésére és megmaradására". Sylvester Lajos:

i. m. 288. old.

ni-olvasni. Jelenleg a Moldvában magyar nyelvet tanító pedagógusok csupán egyharmada

csángó, másik kétharmada Erdélyből érkezett.

Ennek az oktatási rendszernek az elkezdődött kiépítése azért is fontos, mert a ma

valamilyen szinten magyarul még beszélő lakosság körében kollektív szinten működik

egy tudatos, tervszerű és elhatározott nyelvcsere, amelyet egyáltalán nem tekintenek

családok a gyermek érdekében száműzik életükből a magyar nyelvet. A döntés

mögött tapasztalat és megfontolás rejlik: az iskolai sikeresség meghatározó az

életútban. Emiatt a csángó szülő nem engedheti meg magának, hogy gyermeke roszszabbul

tudja az állam hivatalos nyelvét, mint a született román. Gondoljunk csak arra,

hogy Magyarországon hányan adják már gyermekeiket idegen vagy két tannyelvű

iskolába! Egy szóbeliségben megragadt, írásbeliség nélküli, csupán családi használatra

alkalmazott („második") nyelv – amelynek ráadásul csekély a társadalmi presztízse

(bizonyos értelemben „másodrendű") – alig lehet versenytársa a jobb perspektívákkal

kecsegtető nyelvnek (vagy nyelveknek). Erre csakis az irodalmi magyar képes

– ami óhatatlanul a csángó magyar tájnyelv térvesztését fogja eredményezni. El kell

azonban dönteni, hogy Moldvában mi a fontos: a magyar nyelv és kultúra, vagy pedig

(etelközi) paradicsomi állapot" mesterséges fenntartása, mint turisztikai látványosság,

illetve egy olyan közeg, ahonnan időnként népviseletben járó-kelő gyermekeket/

38 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

128 Ennek tragikumát elsősorban értelmiségi, politikai szinten fogalmazzák meg Erdélyben és Magyarországon.

129 „A moldvai csángóság minden szempontból alkalmas volt arra, hogy körülötte a XX. században szimbólum és mítosz jöjjön

létre. A modern magyar kultúra úgy fordult ehhez a távoli, archaikus kultúrájú népcsoporthoz, mint a tiszta forrás letéteményeséhez.

Egekig dicsértük a moldvai csángók archaikus, költői nyelvét, ősi népi kultúráját, s közben nem voltunk hajlandók

észrevenni, hogy ez az agyoneszményített hagyományos kultúra már nem a legfontosabb tényező Moldvában. A néhány

idősebb csángó asszony passzív tudatában élő balladák és népdalok, archaikus imák és vallásos népénekek közömbösek

a modernizációs folyamatokkal szembesülő csángóság egésze számára, melynek identitástudatát egészen más, ezeknél

fontosabb gyakorlati jelenséggel bíró tényezők befolyásolják. Sajnálatos módon az történt azonban, hogy miközben az ideológiai

jelszó jegyében voltaképpen csak sovány és kétes értékű tényleges eredmények születtek, az érdekeltek egyre inkább

kiaknázták a ‘csángó ügyben’ rejlő reprezentációs lehetőségeket. Úton-útfélen deklarálták a moldvai csángók nemzethez

való tartozását (noha a moldvaiaknak maguknak egyáltalán nincs nemzettudatuk), s valójában szinte semmit sem tettek

azért, hogy a magyar sorsközösség tudatát bennük kialakítsák. Újra és újra találkozunk a csángók ‘díszmagyarrá’ való

avanzsálásával, amit ők maguk értetlenül és közömbösen fogadnak." Tánczos Vilmos: „Én román akarok lenni!’ Csángók Erdélyben

– az etnikai-nyelvi-nemzetiségi identitás kérdései", in: Halász Péter (szerk.): Csángó sorskérdések. Budapest, 1997,

53. old.

130 „Ha számba vennénk, hogy az alaposabb néprajzi közlések mely településekre vonatkoznak, alighanem azt találnánk, hogy annak

túlnyomó része néhány, egésze pedig legföljebb tucatnyi településen gyűjtött anyagon alapul. Holott Moldvában legalább

száz olyan települést ismerünk, amelynek lakossága teljesen vagy jelentős arányban magyar, és több százra rúg azok száma,

ahol a történelem során magyar lakosságot regisztráltak." Halász Péter: Bokrétába kötögetem vala. Budapest, 2002, 20. old.

131 „Aki a moldvai magyarokkal foglalkozik néprajzosként, történészként, vagy akár csak a nehézsorsú népcsoportunkért aggódó

állampolgárként, óhatatlanul szembekerül a kérdéssel: mi legyen a moldvai csángómagyarok jövője? Őrizzék-e mindenáron

elzártságukat, hogy minél tovább gyönyörködhessünk régies dalaikban, hallgathassuk egykori kódexeink nyelvén

szóló beszédüket, gyűjthessük népéletüknek a néprajztudomány számára értékes ismeretanyagát? Avagy követeljünk számukra

‘európai szintű’ kisebbségi jogokat, az anyanyelvű misézés és oktatás lehetőségét, ami azonban az ősi műveltség elvesztésének

felgyorsításával járna?" Halász Péter: Nem lehet nyugtunk…! Budapest, 2004, 17–18. old.

V. Böjte Csaba kezdeményezése

Azt lehet mondani, hogy Böjte Csaba erdélyi obszerváns ferences mindenképpen az

irodalmi modern magyar nyelv, és ez által a csángóság szellemi felemelése mellett kötelezte

el magát. 2005. évi merész és rendhagyó lépése kétségtelenül kényszerhelyzetbe

hozta mind a román állami, mind pedig a jászvásári egyházi hatóságokat, hiszen

az alulról építkező társadalom és a társadalmi kezdeményezés sikerélményének

a lehetőségét villantotta fel a moldvai csángók körében. Ez pedig nem elhanyagolható

egy olyan társadalmi közegben, ahol szinte ismeretlen a közösségépítés; ahol mindenki

többnyire a maga boldogulását keresi, vagy megélhetési gondokkal küzd.

„Tisztelettel a Moldvai Csángómagyar Szövetség Vezetőségének!

Kedves Csángó-Magyar Testvéreim!

Kéréseteket, hogy segítsünk a Boldogságos Szűzanya tiszteletére egy magyar

tannyelvű iskolaközpontot létesíteni szülőföldeteken, Moldvában, a Szent Ferenc Alapítvány

erdélyi és magyarországi kuratóriuma is pozitívan bírálta el. A döntést mindjárt

tettek követték, és így vásároltunk egy 4,75 ha területet Rekecseny határában, az

iskolaközpont kialakítására, és ugyancsak itt vettünk egy 10 hektárnál nagyobb területet,

ahol szolgálati lakásokat lehetne építeni a tanároknak és az iskolaközpont többi

alkalmazottjának.

Felkértük Káldi Gyula magyarországi építészt, hogy álmaitokat, álmainkat öntse

formába, készítsen március 5-re egy vázlatot, tervezze meg a jövendő Babba Mária iskolaközpontot.

Nagyon fontosnak látom, hogy mindazok, akik számára fontos ez az iskolaközpont,

mondják el a véleményüket, hogy a mérnök úr a reális igények, elképzelések

alapján rajzolja meg a terveket. Szeretettel kérlek, hogy akár az országban, vagy

akár külföldön tanuló, vagy már végzett csángómagyar fiataloknak, és nem csak nekik

a véleményét kérjétek ki, hisz az lenne a fontos, hogy ők, akik ebben az iskolában

tanítani, dolgozni fognak, magukénak érezzék ezt a kezdeményezést.

Március 5-re össze kellene állítani egy listát azon személyek névsorával, akiket a

tavaszi alapkőletételre szeretnénk meghívni. Fontosnak látom, hogy e személyek között

úgy a román állami, mint egyházi méltóságok szerepeljenek. Itt gondolok a román

tanügyminiszterre, az RMDSZ elnökére, Markó Bélára, Kötő József úrra, a Bukarestben

székelő Nuncius úrra, a jászvásári Római Katolikus püspök úrra. Fontos lenne,

hogy az Európai Unió képviselői és a Magyar Köztársaság elnökének a felesége is,

Mádl Dalma asszony is meghívást kapjon. Természetesen, hogy mindazokat, akikre

mint támogatókra számíthatunk, meghívjuk erre a népünnepélyre.

Úgy gondolom, hogy ezt az ünnepélyes alapkőletételt, melyre természetesen minden

csángómagyar testvér is hivatalos, május elejére lehetne időzíteni. A közös ünnep nagyon

sok feszültséget feloldana, és így talán a hivatalos engedélyek beszerzése is gördülékenyebben

menne. Úgy gondolom, hogy célunkat nem kell takargatni, rejtegetni, hisz

egészen biztos, hogy nem csak az Úr Isten, s nem csak a magyar nemzet, hanem Európa

minden szabadságot, demokráciát szerető, tisztelő népe, beleértve a román nemzetet

is, támogatni fogja, e senki ellen nem irányuló álmotok, valóra váltását.

Az lenne jó, ha az alapkőletétel után már el is kezdődhetne az építkezés, ami két

síkon kell follyon. Egyfelől az iskolaközpont falait kell felépíteni, másfelől az iskolát,

39 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

mint intézményt kellene megszervezni, hogy mire az épületek elkészülnek, akkorra a

tantestület, a munkatársak csapata is körvonalazódjon. Én szeretettel biztatom a

Csángómagyar Szövetséget, hogy ahogy engem felkért az iskola megépítésére, kérjük

fel Hegyeli Attilát, a Moldvai Csángómagyar oktatási program vezetőjét, hogy mint

igazgató, a jövendőbeli Babba Mária iskolaközpont szervezési, működtetési stratégiáját

segítsen kidolgozni. Fontos, hogy tisztán lássunk: hisz végül is lehet egy önálló

magyar tannyelvű állami iskolát, vagy alapítványi magániskolát is működtetni az új

épületben. Hogy melyik lenne kivitelezhető, előnyös, azt fel kell mérni. Én úgy gondolom,

hogy Hegyeli Attila végzettsége és tapasztalata alapján rendelkezik azzal a rálátással,

hogy megszervezze azt a csapatot, amelyik a Csángómagyar Szövetség segítségével

ezt az iskolát működtetni fogja.

Természetes, hogy mindazok segítségét kérjük, akik Európa egyik legveszélyeztetettebb

nemzeti kisebbségének, a moldvai Csángómagyaroknak megmaradását és

felemelkedését fontosnak látják. Mi nem csak kalácsot, de tanácsot, imát, sőt fizikai

segítséget is alázattal elfogadunk, azért, hogy ez az iskolaközpont ne csak megszülessen,

hanem beinduljon a lehető legrövidebb időn belül.

Meg vagyok győződve, hogy az Úr Isten kegyelméből, a Boldogságos Szűz Anya

segítségével, akihez Csíksomlyóra ti magatok is, de őseitek is, oly sokszor elzarándokoltatok,

meg fog épülni ez az iskolaközpont. Meg fog épülni, az iskolaközpont tantermekkel,

szakműhelyekkel, bentlakással, ebédlőkkel Isten dicsőségére, mindannyiunk

örömére.

Kisebb testvéri szeretettel, Böjte Csaba ofm.

A Szent Ferenc Alapítvány elnöke

Déva, 2005-01-19"

A levél keltezését követő hónapokban az alapítványi – és nem egyházi fenntartású!

– iskola alapkőletétele is megtörtént: 2005. május 15-én, vasárnap, pünkösd ünnepén.

A tervek szerint a Béke Királynője Iskola 400 fős lesz majd, és 300 fő számára

csángók számára, hogy – amennyiben akarják – magyarul taníttathassák a gyermeküket.

Rajtuk múlik, hogy kívánnak-e élni azzal a lehetőséggel, amely alapjában véve

megteremtheti a két nyelvben és kultúrában otthonosan mozgó csángó elit kinevelésének

az alapjait.

Az alapkőletételnél beszédet mondott Benke Pál, az MCSMSZ alelnöke, Ichim

Vasile, Rekecsin község polgármestere, Mádl Dalma, Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető

elnöke, Berca Gabriel, Bákó megye prefektusa, valamint Böjte Csaba, a Szent

Ferenc Alapítvány elnöke. Felolvasták a csángómagyarok ügyéért sokat tevő Tytti

Isohookana-Asunmaa volt Európa tanácsi képviselő levelét is. Magyarországról jelen

voltak Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, Dávid Ibolya, az

MDF elnöke, Vízi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Az ünnepség

meghívottja volt Terényi János bukaresti magyar nagykövet és Beke Mihály, a bukaresti

Magyar Kulturális Központ igazgatója is. Jóllehet személyesen nem jelent meg,

de elküldte képviselőjét Petru Gherghel jászvásári püspök is.

40 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

132 Jelenleg sok csángó gyermek a – gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozó – gyimesfelsőloki Árpádházi Szt. Erzsébet Katolikus

Líceumban tanul, amely Berszán Lajos kanonok önzetlen munkájának az eredménye.

Az alapítvány reméli, hogy a jászvásári püspökségnek és a gyulafehérvári érsekségnek

sikerül majd egyezségre jutni abban, hogy a katolikus szellemiségben nevelni

akaró iskolában magyar ajkú pap állhasson a gyermekek lelki életének a szolgálatára

(mise, szentségek kiszolgáltatása, hitoktatás, lelkigyakorlat). Ebben a kérdésben

pillanatnyilag még nincsen semmiféle hivatalos egyházi vélemény, ellenben az illetékes

hatóságok írásbeli megkeresése már megtörtént. Kétségtelen, hogy amennyiben

a moldvai katolikus egyház már nem utasítaná el mereven a magyar nyelvű szentmise

lehetőségét, annyiban árnyaltabbá válhatna megítélése, mely jelenleg – e vonatkozásban

– joggal tekinti a román nemzeti-kommunista rendszer örökségét megtestesítő

intézménynek.

egyház számára a támadás lehetőségei korlátozottak. Gyakorlatilag Böjte Csabába

sem igazán tudnak belekötni, mert egyházi tevékenységet Moldvában nem folytat –

így semmiféle joghatósági vita nem merülhet fel. Az egyetlen út, ha a rendi elöljáróságon,

illetve a gyulafehérvári érseken keresztül kísérelnek meg valamiféle nyomásgyakorlást.

Kérdés azonban, hogy az erdélyi katolikus egyház a közvélemény előtt merné-

e vállalni annak ódiumát, hogy a jászvásári püspök esetleges óhajának érvényt

próbáljon szerezni.

Annál is inkább, mivel az Európai Unióhoz csatlakozás óhaja kényszerű és kényszeredett,

de mindenképpen kikerülhetetlen társadalmi fejlődési folyamatot indított el.

Ma már a román állam magatartása azt mutatja, hogy képes megbarátkozni egy magyar

nyelvű oktatási magánintézmény moldvai létének és tevékenységének a gondolatával,

már csak az Európai Unióra való tekintettel is. Hiszen az Európa Tanács parlamenti

kultúra megőrzésére biztat mindenkit, nyíltan már nem folytathat románosító politikát

– még Moldvában sem –, s azt a benyomást sem keltheti, hogy azt mintegy „alvállalkozásban"

kiadja a moldvai katolikus egyháznak.

41 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

133 Böjte Csaba alapítványi iskolája tulajdonképpen azt a javaslatot látszik megvalósítani, amelyet 1868-ban (!) tett Kubinszky

Mihály kalocsai kanonok-prépost, a Szent László Társulat által Moldvába küldött delegáció egyik tagja. Ő már akkor magyar

katolikus magániskolák alapításában látta az anyanyelv kérdésének a megoldását.

134 Ezt megelőzően, 2001. március 17-én, mintegy ezer Bákó megyei csángó megalapította a „Dumitru Mãrtinaº Római Katolikus

Egyesület"-et (Asociaþia Romano-Catolicã Dumitru Mãrtinaº), a csángók románságának nyomatékos hangsúlyozása érdekében.

A bukaresti és a jászvásári püspökök levélben köszöntötték az egybegyűlteket.

Összefoglalás

A csángók (moldvai katolikusok) társadalmi fejlődését folyamatként vizsgálva azt lehet mondani,

hogy történelmük ténylegesen akkor kezdődött, amikor a középkori magyar királyság

szétesését követően ez a népcsoport a Kárpát-medencei magyarság történetétől szinte mindenben

eltérő sajátos pályát volt kénytelen befutni. A XVI., de különösen a XVII. századtól

kezdődően ugyanis történetük elválaszthatatlanul kapcsolódik Moldva és a moldvai társadalom

történetéhez. Ugyanakkor szervesen összefonódik annak a helyi katolikus egyházszervezetnek

a viszontagságos alakulásával is, amely a hívek pasztorálásában a csángók

érdekeit, lelki javait igazából soha nem tekintette szempontnak. Az egyes kivételes papi

egyéniségek sokszor küzdelmes, nehézségekben bővelkedő és nemegyszer tragikus sorsa

tulajdonképpen csak még nyomatékosabban alátámasztja ezt a megállapítást. Mindez

egyértelművé teszi azt a felismerést is, hogy a csángók történetét egyrészt a politika és a vallás,

másrészt Moldva (és Románia) történetének és a vatikáni geopolitikai megfontolások

alakulásának metszéspontjában szemlélve lehet igazán megérteni. Ez az a megközelítés,

amely komoly hiánycikk a magyar csángókutatásban.

Hiszen csakis a történelem és folyamatai ismeretében lehet megérteni a moldvai katolikus

egyház napjainkban is betöltött társadalmi pozícióját, tekintélyét és (sokszor nacionalista)

magatartását. Mindezek szervesen ötvöződnek egymásba, s gyökereik részben a XVII.,

részben pedig a XIX. századra – a román nemzeti öntudatra ébredés és az egységes nemzetállam

érdekében kifejtett erőfeszítések korszakára – vezethetők vissza. Ekkor rögzült

ugyanis egyrészt az egymással kommunikálni alig tudó egyház és a hívek, másrészt pedig

az érdekszövetséget kötő egyház és állam közötti viszony. Vallási viszonylatban a juttatások

és a feltétlen engedelmesség fejében a klérus az üdvözülés lehetőségét kínálta a csángóknak.

Társadalmi státusának elismerése és szavatolása ellenében – a politikailag az egységesítésre

törekvő, ortodox többségű állam részéről – a moldvai katolikus egyház, illetve

olasz, lengyel, francia-svájci és német származású püspökei készek voltak felvállalni (nemegyszer

magyar származású, kultúrájú és sokszor csak a magyar tájnyelvet beszélő hívekbe

kettős ötvöződés, amely évszázadokon keresztül behatárolta és meghatározta a csángó

problémát. Jóllehet maga az egyház már a kezdet kezdetén (1642-ben!) felismerte a megoldást:

helyben lakó püspök – aki helyi papokat szentelhet, hiszen azokat nem rémisztik el az

tett semmit ennek érdekében. Amikor pedig tett – a XIX. század második felében – akkor

már nem volt igazán köszönet benne, hiszen az nem a hívek pasztorációs szükségleteit,

hanem a vatikáni geopolitikai és a román állam politika érdekeit tartotta elsősorban szem

előtt.

Alapjában véve tehát nem az a csoda, hogy napjainkra a moldvai csángó népcsoportnak

a magyarsághoz még valamiképpen kötődő része eljutott a lassú haldoklás állapotába,

135 A túlteljesítés egyik igen érdekes példája, a XX. század elején, a német svájci származású bukaresti érsek, R. Netzhammer,

aki gyakorlatilag románabb lett a románoknál.

136 Az 1907-es nagy parasztlázadásból pl. a csángók többnyire kimaradtak. Érdemes lenne vizsgálni a moldvai katolikus klérus

magatartását és állásfoglalásait az események kapcsán.

137 Benda Kálmán (szerk.): Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706, I. kötet. Budapest, 1989, 231–236. old.

hanem az, hogy még egyáltalán létezik, ha még ebben az állapotban is. Hiszen ne feledjük,

hogy kiszolgáltatva az egyházi, illetve az állami és a társadalmi nyomásnak, története során

ténylegesen soha nem rendelkezett érdekeit felvállaló, azokat érvényesíteni kívánó képviselettel.

A csángókat még a romániai magyar érdekképviseletek is mostohán kezelték (Országos

Magyar Párt, a két világháború között) és kezelik (RMDSZ, a rendszerváltás óta). Ebben

kétségtelenül szerepet játszik mind az identitászavar, ami a csángók körében megfigyelhető

és kimutatható, mind pedig a politikai „befektetés" szavazati szempontból csekélynek

mondható „hasznosíthatósága".

Moldvai katolikus viszonylatban ugyanis a magyar érdekképviseletnek és politizálásnak

egy terhelt történeti emlékezettel kell megbirkóznia, amely szorosan összefügg a kommunizmus

romániai megszilárdulásával. Hiszen az 1950-es években a magyar oktatás és

kultúra intézményes megjelenése a mélyen vallásos csángó közegben egybeesett az egyházüldözés

legkeményebb időszakával. Bizonyos értelemben ezért is tekinthető mérföldkőnek

a ferences Böjte Csaba erkölcsi tekintélyével fémjelzett rekecsini iskolaalapítási kezdeményezés,

hiszen az, ha közvetve is, de egyértelműen katolikus egyházi hátteret biztosít a

Moldvai Csángómagyarok Szövetségének.

Ennek a szövetségnek, amely a csángók magyarként való megőrzésén, illetve a kultúrájuknak

és hagyományaiknak a továbbadásán fáradozik, nem egyszerű a dolga, mivel a lakosság

„nagy része nem tud magyarul olvasni, és életmódja folytán nem szokott hozzá az

folyamatokra, mechanizmusokra. Márpedig mindez nagyon behatárolja a magyar nyelv

és kultúra vonzóerejét egy olyan globalizálódó és szekularizálódó világban, ahol az egyéni

érvényesülés nagymértékben függ a (főleg román) nyelvtudástól, és amely végeredményben

a csángóságon belüli kulturális különbségeket is összemossa. Nem véletlen tehát, hogy

a rendszerváltás eredményeképpen a csángóság körében két párhuzamos, de szinte ellentétes

folyamat vette kezdetét:

a) egy szűk körűnek mondható, elsősorban Erdélyre és Magyarországra támaszkodó,

erősen néprajzi színezetű „magyar(ság)mentő", többnyire értelmiségi jellegű

b) illetve egy erőteljes és széles körű társadalmi átalakulás, amely a tudatos nyelv- és

identitásváltás, illetve a teljes mértékűnek is mondható kulturális asszimiláció irányába mutat

– egyrészt az érvényesülési vágy, másrészt pedig a román tömegkultúra befolyásának a

felerősödése miatt. Ez valójában az 1960-as években elkezdődött iparosítás óta tart. Első

43 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

138 Szőcs Anna: „A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége", in: Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor kezemtül…".

Budapest, 1993, 163. old.

139 Pozsony Ferenc szerint „a Kárpát-medencében élő magyar értelmiségi réteg már a 18. század végétől kezdődően megkülönböztetett

figyelemmel érdeklődik a Moldvában élő római katolikus vallású, archaikus magyar nyelvjárásokat beszélő közösségek

életmódja és kultúrája iránt. A csángóság archaikus műveltségét szervesen beépítette a magyar nemzeti kultúra szerkezetébe,

s a peremhelyzetben élők jellegzetes sorsát, nyelvi, oktatási és egyházi kérdéseit folyamatosan szimbolikus mezőnyben

értelmezi." Pozsony Ferenc: „Bevezető", in: Kinda István–Pozsony Ferenc (szerk.): Adaptáció… Kolozsvár, 2005, 7. old.

140 Érdekes és elgondolkodtató jelenség, hogy az Erdélybe költözött csángók döntő többsége végérvényesen a román nyelvikulturális

közegbe olvadt bele, s így végeredményben kivette részét a városok elrománosításából. Egyébként több helyen

ők voltak azok, akik a román nyelvű katolikus misét, egyházi szertartásokat (keresztelés, esketés, temetés) és pasztorációt

kikényszerítették. Feltehetően nem kívántak a kisebbség kisebbségévé válni, hogy ily módon az esetleg rajtuk élje ki frusztráltságát.

Tánczos Vilmos: „Én román akarok lenni!’ Csángók Erdélyben – az etnikai-nyelvi-nemzetiségi identitás kérdései",

in: Halász Péter (szerk.): Csángó sorskérdések. Budapest, 1997, 45–56. old. „A Sepsiszentgyörgyre került csángók 90 százaléka

román iskolába járatja gyermekeit. Azzal indokolják, hogy ők is román iskolába jártak, ezért nem tudnának magyarul

foglalkozni velük." Mivel nagyobb részük románnak is tartja magát, kétségtelen, hogy az érvényesülés jobb lehetőségét látja

a román iskolában. Deák Judit: „Csángó sorsok alakulása Sepsiszentgyörgyön", in: Halász Péter (szerk.): i. m. 81. old.

érte az eddig viszonylag zárt falusi közösségeket is.

A két ellentétes folyamatban tulajdonképpen az archaizmus (feudális viszonyok)

megőrzése és a modernizációs igény szövevényes küzdelmét is felfedezhetjük. Azt hiszem,

hihetetlenül kontraproduktív lenne, ha a magyar nyelv és kultúra nem annyira a

modernizációval, hanem sokkal inkább az archaizmussal kapcsolódna össze.

Tudomásul kell venni, hogy moldvai viszonylatban most kezdődött el a régi népi

elé állítja majd a katolikus egyházat. A jövőben minden bizonnyal sokkal fontosabb

lesz számára, hogy a globalizáció és a szekularizáció hatásait (pl. vallási közömbösség,

és szellemi kapacitását a csángók román nemzeti érzelmének pasztorálására fordítsa.

tehát nem lesz képes lelki téren teljesíteni, komoly demográfiai veszteségekre

számíthat, ahogy az európai (és magyarországi) viszonylatban is történik. Nagyon sokan

ma már nem nemzeti retorikát, hanem sokkal inkább erkölcsi, vallási, lelki igényeik

és szükségleteik kielégítését várják a felekezetektől és a kultikus cselekedetektől.

Moldvai viszonylatban pedig a katolikus egyház által is oly erőteljesen szorgalmazott

román nyelv ma már kapocs és lehetőség más irányzatok és áramlatok megismerésére

és befogadására. Elmúlt tehát az az idő, amikor a rosszul beszélt (magyar és román)

nyelvnek köszönhetően a katolikus klérus – a Ceauºescu-rendszerrel is hatékonyan

együttműködve – bezártságban és feltétlen hatalma alatt tarthatta a tanulatlan,

kiszolgáltatott és a túlvilági büntetésekkel és szenvedésekkel folyamatosan megfélemlített

falusi csángó lakosságot. Ugyanakkor a vatikáni geopolitikai megfontolások is

megváltoztak: ma már régen nem cél a keleti keresztények „megtérítése", s a katolicizmus

fenntartásának szükségessége helyi szinten gyakran kényszeríti ésszerű

kompromisszumokba az egyházat – minden elvi hajthatatlansága dacára.

Végezetül pedig azt is szem előtt kell tartani, hogy Románia uniós csatlakozása

a csángók számára is új helyzetet és lehetőségeket teremt: ma már nem lehet mozgásukat

fellépéssel kitiltani a moldvai falvakból. Arról nem is beszélve, hogy a magyar hatóságok

szemében is „idegenből" uniós állampolgárokká válnak – és élvezhetik majd

az ezzel járó jogokat. Mindez feltehetően a magyar nyelvvel és kultúrával való kapcsolattartás

újragondolását is eredményezi majd – egyéni vagy kisebb közösségi szinten

– a csángók körében.

44 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

141 Ezzel kapcsolatosan lásd pl. Halász Péter (szerk.): A moldvai csángó magyarok hiedelmei. Generál Press Kiadó, Budapest, 2005.

142 Lásd pl. Kotics József: „Erkölcsi értékrend és társadalmi kontroll néhány moldvai csángó faluban", in: Pozsony Ferenc

(szerk.): Csángósors. Budapest, 1999, 55–67. old.; Kinda István: „A társadalmi kontroll és intézményei a moldvai falvakban",

in: Adaptáció… Kolozsvár, 2005, 21–56. old.

143 Lásd pl. Pápai Virág: „Egy neoprotestáns család Klézsén", in: Kinda István–Pozsony Ferenc (szerk.): i. m. 193–213. old.

144 Ezzel azonban minden bizonnyal nem fog felhagyni. Lásd pl. a bákói körzet Barát helységében elindított pünkösdi búcsús

gyakorlatot Mária tiszteletére. Fosztó László: „Csíksomlyó és Barát", in: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Budapest,

1999, 103–111. old.

145 1995 óta pl. már Futásfalvára is járnak búcsúra, Sarlós Boldogasszony ünnepére (július 2.).

Javaslat

A csángóság történeti perspektívában történő szemlélése nyilvánvalóvá teszi,

hogy a kérdés átpolitizálása nem kizárólagosan román sajátosság – az megjelenik

a magyar (szak)irodalomban is. Pedig a Domokos Pál Péter által megfogalmazott

– és azóta szinte közhellyé vált – kitétel, miszerint a csángóság sorsában a

székelységnek szánt jövőt szemlélhetjük, már csak azért sem állja meg a helyét,

mert (Erdélyben és Moldvában) gyökeresen különbözik a katolikus egyházak társadalmi

szerepe, gondolkodásmódja és célkitűzése. Erdélyi viszonylatban a román

nemzeti célok érdekében aligha van esély a „magyar" egyházak és a román

állam közötti harmonikus együttműködésre. Ebből kifolyólag mind a tudományos

kutatásnak, mind pedig a politikának messzemenő következtetéseket kell levonnia,

hiszen a csángó kérdés tekintetében egymást táplálják – tudatosan vagy öntudatlanul.

Arról nem is beszélve, hogy a csángóknak nyújtandó mindennemű segítségnyújtáshoz

– ami a politikai akarat és elhatározás feladata lenne – elengedhetetlen

pedig a tudományos kutatásnak kell elvégeznie.

– A kutatási tudományterületek kiegyensúlyozottabbá tételével (pl. történelem,

szociológia, egyháztörténet bevonásával) azon kellene munkálkodni, hogy a csángóság

ne csupán néprajzi kérdésként (folklórkuriózumként) jelenjen meg, hanem átfogó

érdeklődésre tarthasson számot. Ennek érdekében érdemes lenne megszervezni

egy kutatási központot, amely koordinálhatná (összefogná, rendszerezné, prioritásokat

jelölne ki, megtervezné) a tudományos tevékenységet és megjeleníthetné a

pluridiszciplinaritást.

– Mindenképpen oldani kellene a magyar csángókutatás belterjességét – amely

az egész kérdéskört mintegy magyar ügynek tekinti – és sokkal szélesebb (moldvai,

a „csángójelenség" nem elszigetelt és egyedülálló történet; hasonló példák

akadnak még Közép-Kelet-Európában (pl. magyar görög katolikusok története).

(leírásban való megrekedést) ahhoz, hogy lehetővé váljon a sokrétű valóságnak inkább

megfelelő differenciáltabb gondolkodás. Ez a politikának is sokat segítene. Hiszen

az „illúziótlanításhoz tartozik az is, hogy a moldvai csángók döntő többsége nem

azt a heroikus küzdelmet folytatja nyelve és magyarsága megmaradásáért, amelyet

némely magyarországi kutató látni szeretne, hanem sajnálkozás nélkül látja nyelve, a

45 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

146 „Amikor a csángókkal foglalkozunk, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a körülményt, hogy ők Romániához tartoznak,

s az egész román társadalomra jellemző az a mentalitás, hogy senki sem akar a közösségért tenni, nem is akarja megismerni

a társadalom jelenségeit, hogy azokon esetleg javítson…" Dessewffy Anna: „Csángókat tanítottunk magyarul írni és olvasni",

in: Halász Péter (szerk.): Csángó sorskérdések. Budapest, 1997, 112. old.

147 Meinolf Arens: „A moldvai magyarok/csángók kutatásának feladatai", in: Kinda István–Pozsony Ferenc (szerk.): i. m.

336–351. old.

148 „Sok vendégmunkás érkezik Magyarországra, ahol tömegesen szereznek tapasztalatokat az anyaország életéről, egyben

megerősödik bennük a magyarsághoz tartozás érzése és a magyar anyanyelv használatának fontossága." Kovács László:

Magyarok Moldvában. Budapest, 2004, 17. old.

csángó tájnyelv kihalását, mert e nyelvhez néhány kivételtől eltekintve beszélőik nem

– Nem elég a (nemzetközi viszonylatban is megfogalmazott) román ideológiai

eszméket (pl. csángók román eredete) magyar közegben magyarul visszautasítani –

azt igényes és színvonalas tudományos munkák segítségével és népszerűsítő publicisztikában

idegen nyelveken is meg kell tenni.

– Sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a forráskutatásra, a levéltári (állami

és egyházi, vatikáni és romániai) anyagok kiadására és feldolgozására.

– Szükség lenne – magyarul és idegen nyelveken – a csángókról szóló, monográfia

jellegű tudományos, de közérthető szintézisre. Így elkerülhető lenne az a fajta

tudatlanság, aminek Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök (akkor a Magyar

Püspöki Kar elnökhelyettese) 1996. szeptember 7-én tanújelét adta: „…amennyiben

meglesz a csángó nyelven való fordítás és annak jóváhagyása Rómában – nyilatkozta

a csángók körében.

– Évtizedeken keresztül a hivatalos magyar politika nem vett tudomást a csángókról.

Ma azonban egyértelműen el kellene dönteni, hogy továbbra is érvényben marad-

e ez az álláspont, vagy a magyar politikát ma már érdemben is érdeklik a csángók.

Ebben az esetben ugyanis – a körülmények figyelembevételével – világosan

meg kell fogalmazni a célkitűzéseket, a prioritásokat és a cselekvések ütemtervét, illetve

meg kell határozni a rendelkezésre álló források nagyságrendjét és azok áttekinthető

felhasználhatóságát.

– Tudatosítani kell, hogy csángó viszonylatban a modern, Kárpát-medencei magyar

nemzettudat nem működő kategória. Itt az identitás sokkal összetettebb, képlékenyebb,

amelyben fontos szerepet játszik a vallás. „Csángó(magyar)mentés" helyett

ésszerűbb és célszerűbb lenne tehát a magyar nyelv és kultúra vonzáserejének és

presztízsének növelésére fektetni a hangsúlyt. Ez a gyakorlatban akár egy magyar kulturális

központ bákói felállítását is magába foglalhatná. Ezt a gondolatot egyébként

Erőss J. Péter már 1994-ben felvetette.

– Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a már román identitással rendelkező

csángók irányába miképpen lehetne közvetíteni és velük is megismertetni a magyar

kultúrát. Nem ártana kulturális kapcsolatokat kiépíteni és kulturális rendezvényeket

szervezni Moldvában.

– Fontolóra lehetne venni egy magyar nyelv és irodalom lektorátus felállítását a

jászvásári egyetemen – ahogy az több nyugati egyetemen is működik (pl.

Strasbourg).

– Szükséges lenne gazdasági kapcsolatokban is gondolkodni, hiszen kultúra és

gazdaság kölcsönösen segíthetné egymást. Első lépésben vasúti összeköttetést lehetne

létesíteni Budapest és Bákó között, amelyből akár a Székelyföld is profitálhatna.

– Magyarországi viszonylatban érdemes lenne megvizsgálni a magát magyarnak

valló csángóra vonatkozó, illetve vonatkoztatható idegenrendészeti rendszabályokat

46 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

149 Hatos Pál: „Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez", Pro Minoritate, 2002/Tél, 6. old.

150 P. Jáki Sándor Teodóz: Csángókról. Budapest, 2003, 201. old.

(tartózkodás, letelepedés, állampolgárság). El lehet-e tőle várni, hogy ő magyarként

érezzen, ha a hatóságok számára ő is csupán egyike a világ különböző tájairól ide érkező

idegeneknek?

– Kétségtelen, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Karnak is jobban oda kellene figyelnie

a csángók pasztorációs problémáira. Ily módon a magyarországi viszonylatban

erőteljesen megjelenített (és időnként az üldöztetéssel társított) nemzeti retorika nem

csupán a kommunista államhatalommal való intézményes együttműködés feledtetését

célzó egyházpolitikai marketingként lenne értelmezhető, hanem a katolikus egyház részéről

nyilvánvalóvá válhatna egyfajta társadalmi felelősségérzet is. Ennek kinyilvánítására

annál is inkább nyílik lehetőség, mivel Románia európai uniós csatlakozásával maga

a Romániai Katolikus Püspöki Kar is minden bizonnyal tagja lesz az Európai Unió

Püspökkari Konferenciái Bizottságának (COMECE). Az egyház hitelessége pedig ma

már az alapvető emberi jogokhoz való viszonyulásban is megmérettetésre kerül. Ilyen

pl. a jog a lelki és vallási élethez anyanyelven, amit talán ideje lenne a moldvai katolikus

klérusnak is figyelembe venni – különösen akkor, ha már európaivá válik.

– A gyulafehérvári érseknek már csak azért is több figyelmet kellene fordítania a

moldvai folyamatokra, mert csupán idő kérdése, hogy az erdélyi paphiány miatt mikor

indul meg a (képzett, nyugati kapcsolatokkal rendelkező és egyházi viszonylatban is jól

helyezkedő) moldvai katolikus papfelesleg átirányítása az erdélyi egyházmegyékbe – a

román nyelvű katolikusok kiszolgálásának a címszava alatt. Ez majd olyan feszültségeket

és konfliktusokat is generálhat, amelyeket nem lesz könnyű kezelni. Erdélyi viszonylatban

ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy a magyar katolikusság ragaszkodik annyira

a hitéhez, hogy neki teljesen mindegy legyen a mise és a vallási élet nyelve.

47 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Források:

http://csango.lap.hu

www.catholica.ro (Jóllehet a romániai katolikusok tekintélyes része magyar, a honlap

csak román és részben olasz nyelven működik. Magyar vonatkozású információ alig

jelenik meg rajta.)

www.ceangai.ro

www.csango.ro

www.devaigyerekek.hu

www.ercis.ro

1998.

Benda Kálmán (szerk.): Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. (A Magyarságkutatás

könyvtára, 1), I-II. kötet. Magyarságkutató Intézet, Budapest, 1989.

Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. 6. kiadás, Fekete Sas Kiadó, Budapest,

2001.

Historiae Pontificiae, 57), Editrice Pontificia Università Gregoriana, Róma, 1989.

Gazda József: Hát én hogyne siratnám. Csángók sodró időben. Szent István Társulat,

Budapest, 1993.

Halász Péter: Bokrétába kötögetem vala. A moldvai magyarok néprajzához. (Örökség),

Európai Folklór intézet, Budapest, 2002.

Halász Péter: Nem lehet nyugtunk…! Esszék, gondolatok, útirajzok a moldvai magyarokról.

Magyar Napló, Budapest, 2004.

Halász Péter (szerk.): Csángó sorskérdések. Az újkígyósi tanácskozás előadásai,

1994. október 28–30. (Csángó füzetek, 2), A Lakatos Demeter Egyesület Kiadványa,

Budapest, 1997.

Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor kezemtül…". Tanulmányok Domokos

Pál Péter emlékére, Lakatos Demeter Egyesület, Budapest, 1993.

Hatos Pál: „Szempontok a csángókutatás kulturális kontextusainak értelmezéséhez",

Pro Minoritate 2002/Tél, 6–16. old.

Jakab Attila: „Les catholiques de Moldavie: communauté nationale ou religieuse?",

Histoire & Anthropologie, n° 21, 2000 (Religions et civilisations), 113–129. old.

Lükő Gábor: A moldvai csángók. A csángók kapcsolatai az erdélyi magyarsággal.

(Lükő Gábor művei, 2), 2. kiadás, Táton Kiadó, Budapest, 2002.

Mikecs László: Csángók. Budapest, 1941; reprint kiadás: Optimum, Budapest, 1989.

P. Jáki Sándor Teodóz: Csángókról, igaz tudósítások. 2. kiadás, Való Világ Alapítvány,

Budapest, 2003.

Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Moldvai csángók a változó időkben. (A Magyarságkutatás

könyvtára, 23), Teleki László Intézet, Budapest, 1999.

Seres Attila: „Csángómentés’ Moldvában a XIX-XX. század fordulóján", Pro Minoritate

2002/Tél, 17–47. old.

Szabados Mihály: „A moldvai magyarok a román népszámlálások tükrében

1859–1977 között", in: Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Intézet évkönyve. Magyarságkutató

Intézet, Budapest, 1989, 89–102. old.

– Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2004.

49 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

Függelék

„Nagy veszteség lenne, ha magyar liturgikus könyveket használva magyar nyelven miséznének

a csángó közösségekben, mert elveszne a csángó dialektus" – nyilatkozta

a bukaresti római katolikus érsek, Ft. Ioan Robu sajtóreferense a Sepsiszentgyörgyön

megjelenő Háromszék c. napilap 2005. február 19-i számában. Elolvasva a cikket, kitört

belőlem a nevetés! Sokszor hallottam (kihallgatáson) és olvastam, hogy felháborító

a „csángó" jelző a moldvai katolikusokra, a hívek nem is fogadják el, hangoztatják

a mi szellemi vezetőink. Most egyszeriben sajnálni kezdik a „csángó dialektust", amely

elvész, ha magyar nyelvű lesz a szentmise!

Főtisztelendő Atyák! Miért nem gondoltak a moldvai magyar dialektusra, amikor

úgy határoztak, hogy kizárólag román nyelvű legyen a szertartás nyelve minden moldvai

katolikus számára? Román nyelven misézve nem vész el a dialektus? Számtalanszor

a kihallgatásokon a jassy püspökség, és válaszleveleiben Méltóságod, határozottan

mondta, hogy Moldvában a hivatalos nyelv a román és jól tudjuk, hogy Bukovinában

a lengyel katolikusok anyanyelven, lengyelül hallgatják a szentmisét. A bukovinai

lengyelek is a lengyel nyelv egy archaikus változatát beszélik (ez természetes abban

a világban) mindennapi életükben, de a templomban a szentmisét irodalmi lengyel

nyelven tartják. Nálunk, a moldvai magyarok esetében miért nem járnak el hasonlóképpen?

Miért kell 15 év után számos utat megtegyünk ez ügyben, aláírásokat gyűjtenünk,

eltűrjük a megalázást, a meghurcolást? Most, 2005-ben beszél Méltóságod

csángó nyelvről? Sajnálja a veszélybe került dialektusokat? 1986-ban Moldva minden

parókiáján árulták és népszerűsítették Dumitru Mãrtinaº könyvét, amely „tudományos

alapokra" helyezte a moldvai katolikusok „román eredetét". 1990 után a moldvai római

katolikus egyház folytatta a moldvai katolikusok román eredetéről alkotott „elméletet".

Két konferenciát szerveztek ebben a témában, egyiket Bukarestben, a másikat

Jassyban. Román eredetünk híveinek arra sem volt türelme, hogy megvárják a magyar

nyelv végérvényes kiveszését Moldvából, máris „tudományos argumentumokat"

találtak. Ezek az érvek és kutatások, amelyek román eredetünket bizonyítják, mindennek

nevezhetők, csak éppen „tudományosnak" nem. A tudományos kutatásban, mint

minden más területen, olyan áramlatokat találunk, amelyek jól meghatározott időszakra

irányulnak. A népek eredetének, a nyelvi dialektusoknak a kutatása sajátossá vált

a XIX. és XX. században, mert a nemzetállamok kialakulását szolgálták. Ami pedig a

XXI. században szervezett, moldvai csángók eredetét tisztázó konferenciákat illeti, az

nem több, mint idő- és energiapazarlás, nevetséges és érthetetlen olyan kutató számára,

aki sejti az igazságot.

Csángó nyelvű szentmise!?

Vajon mire gondolt Ioan Robu érsekatya sajtóreferense, amikor azt mondta „igen

a csángó nyelvű misére, nem a magyar nyelvűre"? Még ha el is fogadom papjaink jóindulatát

(amit kétségbe vonok), akkor is feltennék néhány kérdést:

151 Forrás: Moldvai Magyarság, 2005 április.

1. Ők ismernek minden dialektust, amit a csángófalvakban beszélnek?

2. Melyik dialektust keresztelik „csángó nyelvnek"?

3. Minden falunak saját dialektusa szerinti misekönyve lesz?

4. Ki, mikor és hol írja meg ezt a „csángó nyelvű" misekönyvet?

Nincs értelme folytatni, mert az egész csángónyelvű mise olcsó „furfang", méltatlan

tisztességes emberekhez. Egy dolgot világosan látunk: 1990-től Pusztina magyar

nyelvű misét kér. A „csángó nyelv" Pusztinában „véletlenül" éppen az a nyelv, amelyen

a falu népe Magyarországról érkező magyarokkal, a háromszéki székelyekkel és a

többi moldvai csángóval értekezni tud. Tehát a pusztinai katolikusoknak nincs szüksége

sajátos és egy létező csángónyelvű misekönyvre. Köszönjük az egyház magas

képviselőinek, nem kell törjék magukat miattunk és dialektusunk miatt.

Számunkra jó a magyar nyelv is, ahogy a faluban mondják: „Nekünk szép magyar

nyelv kell, tiszta magyar nyelv."

Pusztina, 2005. 03. 10.

51 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

52 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai

1. Médianacionalizmus és európai integráció (Szerkesztette Ágoston Vilmos)

átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás)

3. Az ENSZ kisebbségi kézikönyve (Szerkesztette Böszörményi Jenő)

iskolákban (Szerkesztette Ring Éva)

6. Médiapolitika vagy politikai média? (Szerkesztette Ágoston Vilmos)

átlakulása (Szerkesztette Réti Tamás)

3. Zolnay János: A „roma ügy" és finanszírozása

és Tibori Szabó Zoltán tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás)

6. Ágoston Vilmos: Médianacionalizmus és európai integráció. Magyarország és Románia

7. Mézes Zsolt László: Állam és egyház viszonyának változásai Franciaországban;

Jakab Attila: A laicitás

Lehel tanulmányai, szerkesztette Réti Tamás)

(Ádám János, Morvay Károly, Reiter Flóra, Semsey Ilona és Tóth Attila tanulmányai,

szerkesztette Réti Tamás)

53 Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány

15. Jakab Attila: Székelyföld – Mítosz és valóság

3. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2003: Látványpolitika és megtorpanás

(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

4. A Roma’s Life in Hungary – Report 2003: Illusory Politics and Standing Still

(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

5. Cigánynak lenni Magyarországon – Jelentés 2004: Helybenjárás

(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

6. A Roma’s Life in Hungary – Report 2004: Stagnation

(Szerkesztette Kállai Ernő és Törzsök Erika)

különös tekintettel a határon túli magyarokra (Szerkesztette dr. Mézes Zsolt László)

54 Jakab Attila: Csángóság és katolicizmus – Az identitástudat változásai