Teodóz atya emlékezete

2013.03.01. | Keresztszülők

A moldvai magyarok nagy apostolára, Jáki Sándor Teodóz atyára emlékeztünk 2013  február 20-án a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület és a Budapesti Székelykör rendezésében az Aranytíz Kulturházban, keresztszülők és sok érdeklődő részvételével.

Ferencz Vilmos megnyitója után Tampu Ferenc a moldvai magyarok nevében többek között ezt mondta: „Teodóz atyára emlékezni, főleg nekünk csángóknak, nem csak feladatunk, hanem erkölcsi kötelességünk is...”, majd felolvasta Halász Péter Gyimesközéplokról küldött megemlékezését. Cs.Varga István irodalomtörténész alapos előadása után Iancu Laura  megható bevezető szavai keretében elmondta „Ki Istent el nem altatta” című versét, amelyet Teodóz atya 80. születésnapjára írt. Utána megnéztük Lengyel Gyula „A szeretet útján” című dokumentumfilmjét, amelyet 2006-ban Teodóz atyáról készített. Dr.Laczkó Mihály szavai és éneke után a KEMCSE részéről Albertné Révay Rita megemlékezése hangzott el, kezében tartva a Teodóz atyától kapott világítós rózsafűzért. Demse Márton zárta le a megemlékezések sorát. Köszönjük László Ildikó alapos jegyzőkönyvét és a szövegek összegyűjtését és a rendelkezésünkre bocsátását. Köszönjük Frigyesy Judit újságírónak is, hogy a cikkét és a fotóit is közölhetjük. Ezzel a cikkel és az elhangzott előadások szövegének közlésével rójuk le mi is tiszteletünket Teodóz atya előtt.

 

Teodóz atya rózsafűzére
Gondolatok az emléke előtt tisztelgő megemlékezésen 2013 február 20-án

Mindannyiunknak az a vágyunk, hogy rátaláljunk a kincsre, amelyet rozsda nem mar, tolvaj el nem tud venni, és amely megmarad örökre. Arra is vágyódunk mindannyian, hogy hagyjunk egy jelet a világban, hogy nem éltünk hiába! Meggyőződésem, hogy Teodóz atya teljes életet élt a világban, megtalálta és tovább is adta a kincset sokaknak.

Megköszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület nevében én is röviden megemlékezhetek néhány személyes gondolattal az év elején elhunyt Jáki Sándor Teodóz atyáról, a moldvai magyarok nagy apostoláról. Hoztam magammal egy tárgyat, amelyet Teodóz atyától kaptam: egy világítós rózsafűzért, hogy segítsen az emlékezésben.

JEL ÉS KINCS! Ezt a rózsafűzért én kincsként őrzöm és megőrzöm. Egy ugyanilyen rózsafűzért kapott Teodóz atya is valakitől Medjugorjeból, amit a kórházban a kezéhez erősítettetett, amely most is vele van. Ugyanilyen tárgyak ezrei vannak Moldvában és szerte a Kárpát-medencében, ahol járt fáradhatatlanul papként és népdalgyűjtőként, és osztogatta a hívei között. Műanyagból készült: Feszület, érem és 60 szem egy zsinórra felfűzve. Nem az örökkévalóságra készült, hanem napi használatra. Fényben tartjuk a kezünkben, és az imádság után a sötétben is még sokáig világít. Teodóz atya örökségének és maradandó jelképének is érzem a számomra. Nem csak a szavaival, de ezekkel a rózsafűzérekkel is a teremtő Istentől kapott kincsekre hívta fel a figyelmet.

Emlékezem. Egy vonatállomáson találkoztam vele először 2007 őszén, a frissen megalakult Vallási csoportunk tagjaival, Gyöngyössy Lajossal és Nagy Erzsikével együtt. Csak a mondását ismertük addig: „Senki ne kezdjen el a csángókkal foglalkozni, mert nem bírja abbahagyni, annyira megszereti őket. Én is így jártam.” Kerestük tehát vele a kapcsolatot, mert nekünk is ez volt a célunk. Hófehér hajával, délceg testtartásával, a kis kerekes bőröndjével azonnal felismertük őt. Imájával, tanácsaival mindvégig segített bennünket. Derűvel, élő, humorral, reménnyel és hittel teli kép él bennem Teodóz atyáról, aki tudást, örömöt, mosolyt adott mindenkinek, akivel csak találkozott az élete során, ami örökre megmarad. Maradandó kincs ő maga is. Hiszem, hogy továbbra is imádkozik a vallási csoportunkkal együtt a moldvai magyarokért, papjaikért, vezetőikért, tanáraikért és a támogatóikért, hiszen ő szavahihető ember. Összetartozunk!

Nézem a rózsafűzért. Eltűnnek hamar ezek a tárgyak, eltűnik minden tárgyunk, mi magunk is a világból egy idő után, de megmarad az a Fény örökre, amelyet ez a tárgy képvisel. Hiszem, hogy sokan, köztük a moldvai magyarok tízezrei, talán százezrei is őrizzük ezeket a tárgyakat, amelyeket előbb megáldatott volt tanítványával, Bíró László püspök atyával, aki a temetésére írt beszédében is kiemelte ezeknek a világítós rózsafűzéreknek a jelentőségét.

A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok!” (Mt 6,20)

Albertné Révay Rita
a KEMCSE vallási és hagyományőrzési felelőse

 

Teodóz atyára emlékeztünk

Jáki Sándor Teodóz atya emlékezete

Feladatunk nem lehet más, mint Isten- és ember szolgálata

– A lélek tesz minket magyarrá, melyet a hit tesz erőssé – emlékezett Jáki Sándor Teodóz atyára Cs. Varga István irodalomtörténész, aki 2013. február 20-án felidézte a nagytudású, műveltségéről, jókedvéről és csángó-szeretetéről ismert teológus professzor alakját. Hangsúlyozta: – Jézust eszményként követte, Szűz Máriát pedig tisztelte.Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. A nemrég elhunyt professzor 104-szer járt Erdélyben, és 82-szer Moldvában. A csángó magyarokat gyermekeiként szerette, gondozta hitüket, ápolta magyarságukat. Ha egy anya várandós lett, kikelt magából, ha valaki terhesnek nevezte a létállapotát. Mint mondta, aki várja a gyermekét, szíve alatt legnagyobb kincsét őrzi, akinek jövője van. Mert akik gyermeket várnak, nem csak a hitet tartják meg, de az Életet is. Mert jövője van a férfinek, az asszonynak és a gyermeknek. A Budapesti Székely Kör és a Lakatos Demeter Csángó-Magyar Egyesület által Budapesten, az Aranytíz Kultúrotthonban szervezett emlékesten a zsúfolásig megtelt teremben levetítették Lengyel Gyula a „Szeretet-útján” című életrajzi filmet, melyből kiderült, édesanyja megérhette, hogy fia 100 éves korában még kezet csókoljon neki. Jáki Sándor Teodóz Győrben született, öt testvér közül, ő volt a legfiatalabb. Győri bencés diákként választotta a papi hivatást, s vallotta: – Isten bátorít bennünket az úton, s feladatunk nem lehet más, mint Isten- és ember szolgálata. A bencés szerzetes, pedagógus és magyarságkutató, aki 1929-ben született, Trianont sorscsapásként élte meg, hisz szembesült vele, hogy minden harmadik hazánkfia az országhatáron kívülre rekedt.Temetésén Bíró László tábori püspök a doni katasztrófa évfordulója miatt nem lehetett jelen, de gyászbeszédében a következőket írta: – Teodóz atya papi, szerzetesi tanári hivatásához áldásos missziót talált. Domokos Pál Péter baráti biztatására indult el Moldvába, hogy a csángó magyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Erőst együttérzet sorsukkal, csodálta hitbuzgó vallásosságukat, hitre épült archaikus kultúrájukat. A Soproni-hegykaréjtól Csángóföldig, Zoboraljától a Belgrád közelében fekvő székelyfalvak, a Nyitrai Szent-László és Prohászka ünnepségekig, a Vág- és Garamvölgyéig, Székelyföld gazdag vidékéig a jézusi szeretet, a Mária tiszteletet, a keresztény magyarságtudatot erősítő missziót folytatott. Sokaknak visszaadta hitét, sokunkban megerősítette a népi vallásosság jelentőségének tudatát, méltóságát, felmutatta és példaadóan képviselte a Mária tiszteletet. Nagy örömére szolgált az Európai Tanács határozata: „A csángók a magyar nyelv egy korai változatát beszélik, ősi hagyományokat, változatos népművészetet és népi kultúrát őriznek, amely különleges értéket jelent Európa számára.”Az est szervezői bejelentették, hogy emlékkötet megjelenésén fáradoznak, melynek szerkesztője maga Bíró László tábori püspök lesz. Várják az emlékező sorokat, írásokat mindazoktól, akik emlékezetükben megőrizték Teodóz atya alakját.Jáki Sándor Teodóz 1929. május 12-én született Győrött. A noviciátust 1944. december 14-én kezdte meg. 1950. május 14-én tett ünnepélyes fogadalmat, majd 1952. június 27-én pappá szentelték. A rendi létszámkorlátozás miatt 1952-54 kántor Mezőtúron, 1954-56 kántor Sopronban, 1956-59 kántor és diákotthoni prefektus Győrött, 1959-60 kántor Sopronban. 1958-ban Győrött zeneiskolai zongora- és szolfézstanári, majd 1961-ben a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán középiskolai ének-zenetanári és karvezető diplomát szerzett. 1961-2007 a Czuczor Gergely Bencés Gimnázium énektanára, karvezetője, valamint a győri Bencés Templom karnagya. 1967-1991 a Budapesti Nyári Kántorképző tanfolyam tanára is. 1968-1991 a Győri Hittudományi Főiskolán a Musica Sacra és a beszédtechnika tanára, 1969-1991 a győri székesegyházi Palestrina Kórusát, majd a győri bencés templom kamarakórusát vezette. Behatóan foglalkozott a magyar egyházi népénekek gyűjtésével. Néprajzkutatói munkája során az életében jelentős szerepet játszó Moldva és szűkebb hazája Győr-Moson-Sopron megye mellett bejárta a Székelyföldet és az al-dunai székelyek falvait is a Délvidéken. Elkötelezett munkájáért több kitüntetésben részesült. Életműve elismeréseként 2012-ben Fraknói Vilmos-díjat kapott.

Frigyesy Ágnes

A szerző felvételeivel

 

Cs. Varga István irodalomtörténész megemlékezése:

Kedves Úrhölgyek, tisztelt barátom, uraim, Teodóz atya ismerői, barátai, szeretettel köszöntöm a megjelenteket. Vere dignum et, iustum est, valóban méltó és igazságos, hogy Teodóz atyára a Lakatos Demeter Csángómagyar Egyesületben emlékezünk. Jó magam, mint az ő nagy ügyének kis szolgálja, megtiszteltetésnek vettem a felkérést, hogy szólhatok róla. Gondolkodtam, hogy mit mondana ő, hogyan illő és méltó szépen emberül őrá emlékezni. S eszembe jutott, hogy bizonyára úgy, hogy hálaadással. Nagy hálaadással a Deo gratias jegyében gondolok rá és szeretném elmondani mindazt, amit fontosnak érzek. De az nem fér bele, abba a 30 percbe sem fér el, amelyet nagylelkűen az elnök úr nekem felajánlott. Amit ő szokott mondani az igaz, „hogy erről a témáról most ma csak éjfélig tudnék beszélni, de csak azért, mert aztán holnap lesz”. De ezt örömmel teszem.

Kedves Egybegyűltek, kezdem a végéről. Pannonhalmán a Bazilikában ott lehettünk jómagam az egri fertálymesterekkel együtt, s kérdezem Nyisztor Ilonkát, hogy – Ilonka kedves, ugye felkértek, hogy énekelj? – Őt nem kérte fel senki! Mondom: most Teodóz atya üzeni, hogy amíg a szertartás nem kezdődik el, „kis cinkáiddal együtt énekelj, énekelj!” Mindannyian emlékszünk, gyönyörűen énekeltek. Most Teodóz atya biztos azt mondta volna, hogy „Pistám, elfelejtetted az elején mondani, hogy a templomfeliratot, hogy Jézus téged hív, de nem mobiltelefonon, ezért kapcsold ki!” Most akkor kérném, bizonyára a másikat is üzenné nekem, hogy „Pistám, nem így szoktad kezdeni, hanem úgy szoktad, hogy benézel, hogy van-e mikrofon, mert ugye Teodóz atyát a Jóisten is templomba teremtette, szép, érces hangjával beénekelte a székesegyházakat is. És hát természetesen a történet meg az, hogy ugye valahol kicserélték a mikrofonokat és odament a kanonok úr, aki bevette a kanonok-port, s azt mondta, - baj van a mikrofonnal és a hívő sereg válaszolt, - és a te lelkeddel. Természetesen Teodóz atyára lélek-vidáman emlékezünk, ahogyan ő szép lámpás fejével hozta nemcsak a nagy tudását, hanem azt a csodálatos ajándékot, amelyről a legszebbet csángóföldön hallottam. Amikor ő azt kérdezte ott az egyik csoporttól, hogy: – Jövök ám, mit hozzak nektek? – s elhangzott a válasz, hogy: - Te semmit, te magadat hozd, Te csak gyere! – Tehát ő volt az ajándék. És ezt megerősíthetem, hogy valóban ajándék volt, ami ott a végponton, Pannonhalmán tudatosodott. Ugye emlékszünk rá, hogy amikor a koporsó a Bazilikából elindult, hullt a hó, amikor kiértünk a kolostorból, már havon lépkedtünk, a Boldogasszony kápolna fele, a sírbolt fele, és már odaért az eleje, de a vége még a kolostorból jött kifele. Annyi papot Pannonhalmán igen régen láthattak, hiszen Teodóz atya missziós területéről érkeztek mindenhonnan, megható volt látni Ervin atyát Gyergyószárhegyről, aki talán már a Ferencesek doyenje, ki tudja hány éves, de, hogy öt-hat év.... (valaki közbeszól, hogy 93 éves), köszönöm, éveket töltött a Duna-deltában kényszermunkában, mégis ott volt, és ahogyan ők búcsúztak tőle, az csodálatos volt, ahogy megálltak a koporsó előtt, fohászkodtak és aztán megérintve, a helyükre mentek. Ezt az élményt azért említem, mert arra is emlékeznek ugye, hogy amikor a temetési szertartás végén visszafele jöttünk, akkor ez a hó már a Monsallset teljesen beborította. Tehát az Alpokból jött egy hófelhő, és ahogy Arany János Toldi estéjének a végén olvashatjuk, „...s elborítá a sírt új havával az ég..”, tehát behavazta a szenthegyet, és Győrnél már nem esett. Tehát csak a Nyúli-hegyek, a Nyúli- havasok, amelyek nem azért nyúliak, mert ott sok nyúl volt, hanem a Bakony nyúlványa Győr fele, és ott olyan része volt a szeretetlakomán a találkozásoknak, amelyből néhányat engedjenek meg, hogy már itt elmondjak. Egyrészt hallottam, hogy a nyitraiak kiabálták, hogy: - Indulunk Nyitrára, kit vihetünk el Győrig, vagy Nyitráig? S akkor szólt valaki, hogy: - Győrig, másik is szólt, hogy: - Győrig! Lesz két hely is jöjjenek! Mintha Teodóz atya szervezte volna a találkozásokat. Én magam is ott meggyökerezve láttam, hogy 15 évig kísérője lehettem Teodóz atyának, mennyi figyelem, szeretet áradt rám méltatlanul, amely Teodóz atyának szólt, az a szeretet. Egyet mondok el, az ott hallottakból a kapuvári kántor asszony, Szalainé Mártától, hogy ő elkísérte egyszer a gyűjtő útjára és akkor azt a 10 kilós magnót vitte, s egy nótafa gyönyörűt énekelt, Teodóz atya megörült és azt mondta, hogy: - jaj, de szép, hadd kérjem meg, hogy újra énekelje el, mert fölveszem. Fel is vette, de közben ő kottázott, hiszen olyan hallása volt és úgy értett hozzá, de hát kontrollálni szerette volna, mint olyan ember, akinek az volt a jelszava, hogy ad amussin - a lehető legpontosabban és mindig ad fontes – vissza a forrásokhoz, s harmadszor is megkérte ezt az asszonykát, hogy tessék még egyszer elénekelni, s közben megnyomta a magnót, hogy visszahallgassa, hogy vette, vagy nem. A lényeg az, hogy pár perc után újra megnyomta, hogy vége, rendben minden, erre azt mondta ez az asszonyka: - Páter ez a magnó már megtanulta, maga még mindig nem tudja?

Csodálatos történeteket sorolhatnám, de engedjék meg, hogy most úgy, hogy elindulok onnan az Őrvidékről, ott a Dévényi szikláktól a Zerge hegy, meg Pozsony, aztán Csallóköz Mátyusföld, Zoboraljáról. Teodóz atya gyönyörű tanulmányt írt, mert mindig elmesélte nekem, hogy ő pannonhalmi diák volt 8 éves olasz gimnáziumban, hát gyönyörűen is tudott olaszul, azt többször megtapasztalhattam, és akkor, hogy „Fölnézünk a Felvidékre” címmel írt egy szép esszét. És akkor elkísérhettem Zoboraljára, s akkor azt mondta, hogy a Kodály emlékműnél majd koszorúzzunk, szép népviseletben hölgyek, urak ott lesznek, nem kell semmit sem tennünk, mert koszorúzás után majd megyünk és a nagy kultúrházban tartunk előadást. Igen ám, de ahogy fölálltak szépen, egy tűzről pattant menyecske azt mondja: - Szeretettel köszöntöm Jáki Sándor Teodóz atyát és megkérem, tartsa meg ünnepi beszédét. Erre Teodóz atya rám nézett, lépett egyet, és elkezdte az ünnepi beszédet. Én pedig megnyugodtam, hogy hű de milyen szépen mondja, mire rám nézett és azt mondja: – Most pedig megkérem kedves tanítványomat, a professzor urat, folytassa. Hát ő nem volt szokványos szerzetes, nem volt szokványos tanár, csodálatos zsenialitás volt benne, ami a Jáki család jellemzője, hiszen a három Jáki, a Nagy Gáspár a köszöntő versében írja, hát Szaniszló atya, aki először ment el 63, főleg angol nyelvű könyvével Templeton díjas lett ’86-ban és az akkor négyszerese volt az akkori Nobel díj összegének. Ő a Vatikánban letétbe helyezte jó célokra. Zénó atya pedig a jó ember, őt most meglátogattuk, hát ágyhoz kötötten is, de mivel Szaniszló atya könyvein megtanult angolul is, most már lelki könyveket, lelkiségi könyveket is angolul olvas. Hát Teodóz atya padig ugye a művész ember, a tudós Szaniszló, a jó ember Zénó atya kétszer, a pannonhalmi meg győri gimnáziumot is igazgatóként megmentette. Oda emelte a magasba, ahova illik, tehát a család, és hát emlékeznek sokan arra, mi mindent tanultunk Teodóz atyától a tisztelet jeleként, ő mindig elmondta, hogy: - Édesanyám 100 évig élt, 100. esztendejében még rejtvényt fejtett, s örüljetek, ha kezet csókolhattok édesanyátoknak 100 évesen is. Hát csodálatos történetek közül néhányat említek: történt amikor másodszor is meghívtak svájci magyarok előadó-körútra, s mondtam, hát az nem lesz jó, hogy ott templomokban ki kell állni és ott okoskodni, elhívom Teodóz atyát, rögtön mondták, hogy: - Örömmel látjuk. És akkor vele járhattam végig Svájcot. Hát úgy tudott nevetni azon a történeten, mikor a Genfi tónál jöttek az amerikai turisták és kérdezték, hogy az a Mont Blanc? És ezek, a Mont Blanc ritkán látható, de az előhegy az szinte mindig. Erre az udvarias svájciak rögtön mondták, természetesen, hogy ne menjenek csalódottan haza. S Teodóz  mondta? – Látod, mindig a jó fele kell gondolkodni, a megoldás fele kell gondolkodni. Hát volt benne részünk, amikor (N betűs helyen.....-ben), az ősi bencés kolostorba elmentünk hárman és minket is bencéseknek néztek és úgy fogadtak, hogy a főapát jött elénk, ahogy a regulában van, hogy a vendéget úgy kell fogadni, mintha az Úr Jézus érkezne maga és akkor rögtön kérdezték, hogy kávét kérünk-e. És akkor azt mondta Teodóz atya, ott négy nyelven beszélgettek  persze, ő olaszul, azt mondja, hogy : - Á kérem, fekete kávé? Nem is tudom, Platon, sőt Descartes is, hogy tudott annyi okosat kitalálni fekete kávé nélkül? Attól kezdve az egész kolostorban elfutott a hír és mindenki figyelt ránk, és amikor ők előbb végeztek, elköszöntek, akkor odajöttek, nagyon kedvesen kifejezték az örömüket és azt mondták: - Ohne kafe; senza kafe. Kérem, tessék ez a zsenialitás. Még egyet mesélek el, amikor Csángóföldön olyannal találkozott, látszott, hogy igenis, a sors megviselte, de mikor kérdezte, hogy: - Megismer Teodóz atya? Akkor úgy fordult feléje, máig nem tudom, hogy megismerte, nem ismerte, de úgy beszélt hozzá, hogy pár perc múlva az az asszonyka más asszony ment el. Ő megszépült és olyan öntudattal integetve elköszönve, mondom, tessék utánozni a csodát! Azért mondom, mert bizony hallottam mást is, hallottam olyat is, nem titok, hogy egy méltatlan misszióba zárta be magát. És akkor az a kevés hajam is égnek állt, hogy egyrészt misszió létezik méltatlan? Nem értettem. Ez lenne méltatlan misszió, ami a legcsodálatosabb, amelynek részese lehettem társaként több esetben is. Most ezekről szeretnék beszélni néhány dolgot. Hogy Alfonz atya volt az én legkedvesebb tanárom, akinek a legtöbbet köszönhetek. De olyan csodálatos tanáraink voltak, és itt bizony tanú is van, kedves osztálytársam, osztályunk, gimnáziumunk kiválósága volt matematikából Konrádi (nem érteni tisztán a nevét, utána néztem, de nem találtam...) Gábor, aki fizikus lett, hogy Alfonz atya egészen kivételes. Karizmát kapott, neki köszönhetjük a hadifogoly naplót, a hadi naplót, és mindazt, amit Kodály érzett meg kvalitással, hogy őt választotta munkatársának és gyóntató papjának, lelki atyjának. Ő temette Emma asszonyt, ő temette Kodály Zoltánt, Teodóz atya állhatott mellette. És azok a magyar foglyok, majdnem 3000 tiszt, az uszmányi fogolytáborban, elpusztultak volna, ha Alfonz atya, amikor az Unescotól megérkezett a delegáció, nem merte volna vállalni, hogy ékes orosz nyelven a táborparancsnokságot köszöntötte, majd franciául a delegációt és elmondta, hogy a parancsnok, amit küldenek maguk, felét ellopja, a maradék felének a felét a helyettese, s a negyedrészéből élünk és pusztulunk el. Úgy ült le, hogy reggelre kivégzik. S a Gulág-történetben egyetlen egy, amikor nem kivégezték, leváltották a parancsnokságot. A másik pedig, amikor Rajknak a testvéröccse, hát az egyik kommunista volt, a másik meg nyilas, s Rajk kérte a szovjeteket, hogy engedjék haza, akkor Alfonz atya éjjel, meg egy nap összegyűjtötte az összes nevet, csizmát, mindent kibéreltek, hazahozta a névsort. Idehaza pedig megjelentették. És akkor látva a választásoknál, hogy szükség lenne egy kis támogatásra, kérték, hogy tudják az a kicsi ember sok hajjal, akit könnyebb volt átugrani, vagy lett volna mit megkerülni, így szokta mesélni Teodóz atya, a Himnusz ügyben, ugye, amikor új Himnuszt akart, akkor emlegette ő mindig így és Kodály azt mondta, hogy van nekünk egy jó Himnuszunk, s mikor látta,  hogy nem értik, újra erőltették, azt mondta: - száradjon el a keze annak, aki hozzá meg nyúlni a Himnuszhoz. Ezért van nekünk máig egy és nem úgy, mint egyik másik szomszédunknak, ahol mint keleten, az ötödik változatot a Kárpátok géniusza saját kezűleg tökéletesítette. És akkor hazaengedték a magyar foglyokat.

És akkor egy ugrás térben, időben, Alfonz atya temetése: a Széchenyi téren ilyen idős, egyenes tartású férfiak gyülekeztek. És én megérkezve egy hosszú útról a virágpiacon egy ilyen nagy csomóval mentem és a koporsójához érve fél térdre ereszkedve tettem oda, hogy kifejezzem a hálámat, szeretetemet. Ott hátra leültem és akkor láthattam, hogy Teodóz atya körbejárt, osztogatta a fénymásolatokat, rám nézett és látta, hogy na, ezzel sem kell már törődni, magába roskadt, és láthattam, hogy bevonultak ők, egy malomkerék nagyságú koszorút hoztak, előre mentek a koporsóhoz, megálltak, és mindahányan voltak, akik emlékeznek rá, két térdre ereszkedtek. És akkor jöttem rá, hogy hol vagy te, azt hitted, hogy tudod, mi az, hogy illő és méltó. Ők tudták, ők voltak az uszmányi fogolytábor túlélői, akik eljöttek, ők tudták, ki volt Teodóz atya. És akkor folytatom tovább, hogy amikor Alfonz atya temetése után cseng a telefon, hogy: - Miskolcra megyek, otthon lesztek-e, szeretnék beköszönni hozzátok. -Hát megörültünk. Megérkezett és 10 perc múlva már mennie kellett, de az asszonykámmal, amikor kikísértük, azt mondta: - Tücsikém, ő mindig jöhet! – Attól kezdve, ha olyan társaságban voltunk, akkor Teodóz atya azt mondta: Pistám, azt mond el, mit mondott a Marika, amikor először voltam nálatok! Mert még őszinte, csodálatos szeretettel tudta ezt éreztetni, az örömöt. S akkor történt, hogy e-mail-eztünk. Hát ő már előbb elkezdte az e-mail-ezést, a számítógépet, mint én, és egyszer jön az üzenet: - Pistám, ennyiszer megyek most Erdélybe, a Csángóföldre. Válaszolok, hogy drága jó Atya, de szívesen elkísérnélek egyszer. Jön a válasz: szerencséd van, két Audi-mérnök visz, van hely a kocsiban. Hát félóra múlva jön: hát még sincs szerencséd, mind a kettő : hozza a feleségét. Erre az én asszonykám azt mondja: ha ilyen gyorsan változik a helyzet, az még jóra is fordulhat. Szerintem ő kiimádkozta a következőt: mégis szerencséd van, mert az egyik Audi-mérnöknek a felesége elfelejtette meghosszabbítani az útlevelet, nem tud eljönni, ezért a másik sem jön, s van hely. Ez este 11-kor volt. S másnap ők indultak Győrből, én Egerből, ahol ’73 óta lakom, Szolnokra utaztam a legkorábbi vonattal és ott találkoztunk és elindultunk vele. S akkor vettem észre, hogy én Erdélyt jártam, mint irodalmár turista és azt hittem, hogy hát úgy azért ismerem is. Megérkeztünk Radnára, szent misét tartott, és akkor ott hármunknak tartott egy szentbeszédet. Akkor mondta el, ha belépsz egy templomba, és nincs időd, te fohászkodhatsz hármat azokért, akikre rá vagy bízva, azokért, akik terád vannak bízva, és a magyarságért, különösen a határon túl élőkért, meg a többségi velük élő népekért, hogy békésességben éljenek, de ha jól érezted magad, egy negyediket is fohászkodhatsz, hogy oda visszatérhess. És akkor én mondván, hogy memóriám nem az igazi már, elkezdtem jegyzetelni. Attól kezdve ő még szívesebben mondott dolgokat. Kérem, számomra megtestesítették a bencés atyát, akik a mi időnkben egyértelműen tanárok is voltak, hiszen csak a testnevelő tanár volt civil, a többi mind Polenda (?) Barnabástól kezdve Kelemen Atananázig, és a többi, fantasztikus műveltséggel, nyelvtudással rendelkeztek, akik egyszerre végezték el a teológiát, meg az egyetemet, a szakjukat is és ők a „predicate et Docete” jegyében éltek. Hát a predicate-hoz nem sok jogom van, majd látni fogják, hogy mégis volt valami közöm, de a Docete-hez igen. Életre szóló volt, ahogy ők tanítottak, ahogy a diákból igyekeztek kihozni azt a bennünk lévő testi-lelki-szellemi növéstervet, amire képesek vagyunk. Csodálatos volt. Ez a „maiora canamus”, hogy nagyobbakra tekinteni énekelni. Hát Alfonz atya volt számomra éppen a csodálatos, mert azt szoktam mondani, hogy egy keményfejű kapuvári parasztgyerekből az orosztanítás révén, hát nem ismertem a betűket, mikor ’56 után hol tanultunk, hol nem,  oroszt, németet, meg semmit, és Alfonz atya elkezdte az „abc-vel velünk, s aztán első félévben bizony engemet annyi egyessel ellátott, aztán akkor félévkor meg beírta az ötöst és én nem értettem és azt mondta: – Fiam ennek év végére csillagosnak kell lenni és ne vegyék dicsekvésnek, csak értelmezni akarom a hálámat, bizony harmadévben egy országos versenyt nyertem oroszból, ami elképzelhetetlen volt Alfonz atya nélkül. S amikor Teodóz atya eljött könyvbemutatómra, majd a habilitációmra is, tessék elképzelni azt, hogy tele a terem, s akkor szép lámpás fejével megjelent és hozta az Alma Mater ... (víg? Ennek semmi értelme) üzenetét. Hát csodálatos emlék. Akkor kérdeztem tőle, hogy nagyon köszönöm, de mivel érdemeltem ki ezt a figyelmet, szeretet. Ennyit válaszolt csak: - Tudod nekem Alfonz volt a lelkiatyám. Azóta tudom, hogy nem kiérdemeltem, kaptam ajándékként. Alfonz atya intézte úgy, hogy én tizenöt éven át lehettem Teodóz atyának tanítványa, nagyapóként. És akkor most egy ugrással továbbhaladva: amikor elkísérhettem először Csángóföldre, a Kacsikai Búcsúban is részt vehettem, ezt kicsit részletezem. A jászvásári püspök titkára meglátta Teodóz atyát, jött nagy reverenciával, köszönt és olaszul beszélgettek. És ugye annyit értettem, hogy megegyeztek, hogy jön Bukarestből a nuncius és ő tartja az egyetlen Moldvában engedélyezett  magyar nyelvű szentmisét Kacsikában. Félóra múlva újra kerülünk, megint összetalálkozunk a nunciussal, Teodóz atya köszönti és mondja, hogy: - Ugye minden rendben, jön a nuncius úr? Én meg az oktondi, hát mondom, hát előbb mondta, hogy jön, csak hát ő tudta, hogy ezt kérdezni kell, én nem. És akkor azt mondta: – Jaj, de jó, hogy a páter mondja, nuncius most telefonált, hogy nem tud jönni. S erre azt mondja: - A püspök kéri, hogy akkor a főtisztelendő úr, persze olaszul ment mindez, tartsa meg a szentmisét. Mire Atya, tessék figyelni, ezt a felelősségteljes érzéket: - Örömmel, csak azt kérem, hogy a püspök úr ehhez adja, tisztelettel kérem az engedélyét. Utána pár perc, szerintem fordult egyet a titkár, aztán jött vissza, hogy: - A püspök úr köszönti a főtisztelendő urat és megkéri, hogy tartsa meg a szentmisét. Hát akkor láttam bele, hogy mi ez a világ, ahol a csángókat elmagyarosodott románoknak tartották, akik ráadásul még  ortodox hit helyett is a katolikust őrizték meg.  Akkor éreztem azt, amit számomra Iancu Laura költészete mutat és a Teodóz atyát köszöntő verse, hogy az a hit megtartotta őket és a magyarul nem tudóknak is az az identifikációjuk, hogy ungur catholik, hogy magyar katolikusok. És ott volt olyanban részem, amiből egy könyv született, de annak a története röviden a következő: olyan szentmisét mondott Teodóz atya prédikációval, ami felejthetetlen. Azzal kezdte, hogy: - Drága jó csángó testvéreim, erőst sokat tanultam én tőletek! Erre én is néztem, hogy mit tanult az Atya, kettéállt a fülem, és akkor mondott egy szentbeszédet, és amikor hazajöttünk, mondtam, hogy miért vagyok én irodalomtanár, ha én ezt nem tudom retorikai szempontból elemezni. Írtam 10 oldalt, elküldtem: - Drága jó Teodóz atya, emlékezetből írtam, légy szíves megnézni, nincsenek-e benne kisebb-nagyobb tévedések! Perceken belül jött a válasz: kisebben nincsenek. S akkor jöttem rá, hogy a szent beszédből én a beszédet tudtam elemezni, de hogy mitől szakrális szent, ahhoz el kellett olvasni egy tucat könyvet, meg két tucat ...tikai tanulmányt és akkor írtam, túl a retorikán, s elküldtem, s jött a válasz, hogy: - Így már jó! Ebből született egy könyv, amelynek egy név áll a címlapján, de azt oda lehet írni, hogy igenis Teodóz atyának köszönhetem a „Rokonföldön” című könyvemet, amelyet Petrás Incétől választottam, akit Egerben szenteltek pappá és vértanú csángó papként fejezte be életét.

Kedves egybegyűltek, emlékező, ünneplő közösség, még néhány mozzanatot emelek csak ki ebből a hálatelt emlékezésből, pl. azt, hogy Teodóz atya hogy tudott annak örülni, hogy a csángók a várandós asszonyt hogy nevezik. És akkor elmondta, hogy a legszebben az angyal mondta a Szűzanyának, hogy: - Áldott vagy te az asszonyok között. De a csángók hasonlóan szépen tudják mondani, nem úgy, mint azok itt TV-ben, rádióban, raccsolva meg szépelegve, meg mórikálva,  és még pénzt is kapnak érte, hogy „terhes”. Teodóz atya ilyenkor fel tudott háborodni, a szíve alatt hordja a legnagyobb kincset és ezt terhesnek nevezik és ezt mondják, hanem úgy hívják, hogy „jövője van”. Kérem, hát jövője van az édesanyának, az édesapának, mindenkinek, mert nemcsak a hitet tartották meg, hanem az életszeretetet. Nekem mutogatta, hogy: - Nézd meg a temetőket, bementünk, sírhalmok, olyanok, mint Arany János idejében a Toldi, mert nem a postumus kultusz a fontos, hanem életében. És emlékeznek rá, hogy ő milyen szépen énekelt, kiadott egy cd-t is, a Kukulj el mamának, gyönyörűn, mert bizony az olyan altatódal, ami ebből az ősi kultúrából valami gyöngyszem, unokáimnál látom, hogy hiányzik Teodóz atya, mert a két nagyobbiknak még elénekelte, a most félévesnek már nem tudja, de hogy az égből intézi, hogy majd akkor asszonykám fogja énekelni helyettes is, mert mindig talál ő megoldást rá. Még egy-két mozzanatot szeretnék kiemelni, pl. a helytállásáról, arról, hogy a műveltsége és adott esetben ő, akkor inkább másképp folytatom. Amikor arról beszélt, mert egy kevés görögöt tanulhattunk Alfonz atya jóvoltából, a görög-latin terminus technikus szakkörben, és bizony ő azt, hogy .... andros, meg a többit könnyedén tudta, mint ahogy a teológiát is, meg a zenetudományt is, és akkor ő azt mondta, hogy a homo milyen kifejező, Ádám, hogy a földből vétetett, és hogy a magyar kultúrának, az irodalomnak is, az emberség és a magyarság mennyire vezércsillaga, az a magyarság, amelynek a lényege a humánum. Teodóz atya hitt abban, hogy a lélek tesz minket magyarrá, az a szellem, az a kultúra, amelynek a hit a legbiztosabb alapja, kősziklája. És csodálatos volt a folytatás, hogy: - Pistám, a humor is ebből van, a humor, az elan vital, a lendület a földből, hogy akinek humora van, életkedve, az fontos, hát ő ezt képviselte. Amikor az egri szemináriumban előadást tartottunk, utána a kispapok mondták, mikor jövünk újra, mondom, örülök, hogy Teodóz atyát így megszerették és a nagy tudását így tisztelik. Megszólal az egyik: - Nemcsak azt! Mondom: - Mit? Hát a jókedvét! Hát kérem, tényleg így volt! Teodóz atya azok közé tartozott, aki mindenütt felvette a munkaruháját a skapuláréval az ELTE-n, a Károli Gáspáron, bárhol voltunk vele, mert a munkaruha, a bencés munkaruha. Zárójelbe teszem, nem azok közé tartozik, akik papi civilben, mint egy temetkezési vállalkozó, szoktak megjelenni. Ezért becsülöm a ferenceseket, másokat, akik vállalják önmagukat, Teodóz atya ugyanezt tette. Mindenütt hozta magával és felvette. S akkor még azt, hogy a homo, a humor, a humilitas, biztosan sokan vannak, akik ezt ismerik, hogy az alázatosság benne volt, szerzetesi. Nem megszokott, szokványos módon, de egy igen magas szinten, csodálatos minőségben. S mondta, hogy hát nem nagy ajándék, hogy a mindenek urát mi megszólíthatjuk, hálát adhatunk neki, fohászkodhatunk, kérhetünk tőle, mi az ember, a semmi és a végtelen között, ahogy Pascal mondja, és szóba áll velünk. Tehát a Jézus eszmény volt az ő számára a döntő és a Szűzanya-tisztelet. Ugye emlékeznek rá, hogy míly örömmel énekelte a Boldogasszony Anyánk csángó változatát, egészen Kacsika-Chestohova, az a Chestohova, ahol Nagy Lajos király idején Ulászló herceg vitte azt a képet, amelyet a legenda szerint Szent Lukács festett a Szűzanya asztalának a lapjából, s amelynek oly sok változata van és a kegyelem közvetítő Boldogasszony Anyánk mindenütt a Szentfia kegyelmét kéri, lengyelekre, akiknél szintén Regina Poloniae, mint ahogyan nálunk Magna Domina Hungariae, nagyasszonya, Nagy Boldogasszonya Magyarországnak, de Portugáliának is és másoknak is. Gondolom, sokan vagyunk, akikben megerősítette a Mária-tiszteletet, szeretetével. De mivel nem akarok úgy járni, mint az az egyszerű, aki kifogyott a gondolatból, de a szóból nem tudott, ezért rövidre fogom, s azt mondom el, hogy gyémántmiséjét, az elsőt Egerben tartotta, ahol tiszteletbeli fertálymester volt, négyszer vezette a csíksomlyói zarándoklatot, s el lehet képzelni hogy ismerte Erdélyt, mikor mondta a Rózsafűzért; „... Asszonyunk Szűz Mária, Istennek Szent Anyja...” - Pistám, most szólj hangosan, hogy jobbra nézzenek, ott van két fa, ott volt Bem apónak a hadászati pontja, bocsánat katonai szempontból, militárisan harcászati pontja volt csak... „ Asszonyunk Szűz Mária, Istennek Szent Anyja..” folytatta. S akkor tovább mentünk, kinézett, azt mondja: - Pistám, most nagyot kiálts, a sofőr lassítson, mert két kanyar után a legszebb a kilátás a medencére. Ennyire ismerte, s azt mondtam, Istenem, hol vagyok én, aki azt hittem, hogy ismerem Erdélyt. Ismertem, de nem zarándokkén ismertem, de megismertem zarándokként, és hadd mondjak valamit, Teodóz atya nem zarándok volt. Ő több volt. Búcsújáró volt, egy többleterőt, és ebbe a többletbe vont minket be a szeretetébe, barátságába fogadott és olyan csodálatos dolgokat mondott el, hogy a gyémántmisén, a Szépasszony völgyben nagy nagy nagy hívő seregnek, hogy Bíró László püspök atya, aki fő celebránsa volt, a szent beszéd után odament és azt mondta: - Drága jó Teodóz atya, nagyon szépen köszönjük, de most azt légy szíves elmesélni nekünk, amikor megénekeltetted a halottat. Ugye erre megint mindenki figyelt, hogy hogy történt. A Kacsikai Búcsúban előénekesei voltak, de nem ám akárkik, akiktől gyűjtött is, köztük volt Iancu Nyica. És én ott lehettem, amikor megkérdezte Iancu Laurát, a körünkben lévő József Attila díjas költőt, akinek négy vagy öt diplomája van, de doktorátusa is van, tudom, a „semper paratus doceri”, a „mindig készen lenni másoktól tanulni” egyik jelképe a számomra, hogy ismeri-e Iancu Nyicát? És ő bizony, ja... – Laura, hangosan, légy szíves Te mondjad, mit válaszoltál? Ő az én...

 

Iancu Laura: - Anyóm!

Igen, a nagymama! És azóta tudok valamit, hogy a szülők mezőn dolgoztak, de a nagyszülők nevelték az unokákat és mint a lánc, tovább adták, tehát Laurának a nyelve így jött a nagyszülőktől. S mondom magamnak, hogy a harmadik unoka után nagyapó, van feladat, amint lehet, vigyed, add át, amit lehet. De hogy történt a halott megénekeltetése? Észrevette, hogy hiányzik egy előénekes asszony és kérdezte, hogy hol van, mi van vele. - Atya beteg, már egy hete nem beszél, siessen, ha még látni akarja. Megérkezett, mondta a lánya, hogy tényleg egy hét óta nem beszél és úgy volt felöltözve, ahogyan temetni szokták, teljesen, ahogyan illő és méltó, s akkor azt mondta: atya már nem beszél, azt mondja, várjon, kopogott, és azt mondta: - Hoztam a kacsikai Szűzanya üdvözletét! Erre jön a válasz: - Jöjjön páter, jöjjön páter! S akkor nem csak az áldást vitte, hanem még egy éneket kapott, de jó lenne, ha most valaki el is tudná énekelni: Jézus szent szíve, irgalmazz nekünk, bűnösöknek. És ez volt az utolsó olyan gyöngyszem lelet, amit ebben az állapotban kapott, mert utána nem telt el egy nap, bizony mennyei születése volt ennek az asszonykának, tehát megváltó atyát és elénekelte neki ezt a gyönyörű textust és dallamot.

Kedves egybegyűltek! Ugye elhiszik, hogy Teodóz atyának köszönhetően éjfélig és holnap meg tudnám folytatni. De megköszönöm a figyelmüket azzal, hogy befejezem, még pedig úgy, ahogyan Alfonz atya fejezte be Kodály Zoltán temetésén a gyászbeszédet, ő azt mondta, hogy Isten áldjon nagy tanár! Én is ezt kérem, legyen áldott Teodóz atya emléke, Deo gratias, hogy ismerhettük, hogy szeretetébe fogadott bennünket és most őrá emlékezhetünk. Még egy hirdetés: Bíró László püspök égisze alatt, itt lévők közül is Barna Gábor, Hérai Tibor, mások szorgos munkájával készül egy emlékkönyv, s még annak szerkesztője, a szerkesztő bizottság egyik tagja, nagy tisztelettel kérem, de mondhatom úgy is, hogy akinek emléke van, írja meg, küldje el, hiszen területileg próbáljuk ezt felgyűjteni, összegyűjteni, de akkor is, ha valakinek csak pár soros emléke van, mert interjúként be tudjuk illeszteni, hogy ne vesszen el semmi. Ennek az indokát hadd mondjam meg. Amikor a győri kórházban, szintén itt van, akinek köszönhetem, aki elvitt, utoljára ott lehettem, Teodóz atya akkor már valóban a színről színre látás idejét élte, annak a vágyát, és bizony megerősítik, mert többen visszajelezték, hogy nemcsak mi hallottunk ott tőle nagyon kedves gondolatokat, de mások is, pl. ilyet, hogy „Engem a Jóisten hív, a Szűzanya vár és elkísér Szent Fiához. És utána gondolkodtam, mi volt ebben benne? Teológiai pontosság. Ő tudja, hogy az Atya átadta az ítélőbírói jogot Szent Fiának, a  megváltó Jézus Krisztusnak. De a Szűzanya várja, elkíséri. Én láthattam sok nyitott koporsós temetést kiskoromban, diákkoromban ministránsként, Kapuvárott most is úgy temetnek, láttam meghalni nagyszüleimet, édesanyámat lelki nyugalomban, de azt hiszem, sokan megerősít, akik ott voltak a győri kórházban a betegágyánál, ilyen derűvel, rózsafüzért szorongatva a kezében és mosolyogva, és ilyen lélekemelően őt láttam, láthattam, mert amikor úgy elhangzott, kérem ott voltak a kórusából a tagok, ezt Bartal György barátom is megerősítheti, akkor is az volt, hogy: - Atya, itt van a kis kórus, már csak vezényelni kell! És amikor eljöttem, hadd mondjam el ezt is, mert majdnem hogy gyónás mélységű, de ebben a körben mégis úgy érzem elmondhatom, hogy hogy fejezzem ki én a tizenöt évért a hálámat a Jóistennek, meg neki, s eszembe jutott, hogy az a kéz, amelyet megszenteltek, amely az eukarisztiát, a hálaadást tartja, hogy ember felmutatást végezve, azt megcsókolod. Lehajoltam megcsókoltam és akik ott voltunk, mindenki követte a példát. És amikor kifele mentem az ajtóban, mondom, mit tudok még mondani neki és eszembe jutott még az ő Mária-tisztelete és mondtam, hogy: - Vigyázz reánk, édesanyánk, és láttam, hogy velem együtt mondja a folytatást: - Angyaloknak királyné asszonya -, s azt is láthattam, hogy így a rózsafüzért tartó kezét  megemeli, tehát áldást küld és bizony úgy mentem el onnan, hogy van, amit nem tudok megköszönni a Jó Istennek és Teodóz atyának sem. És akkor azt kérem, hogy amit elmondtam, az nem értelmezés, hanem vallomás, ha úgy tetszik, tanúságtétel, amelyet nem csak az eszem, memóriám őriz, hanem a szívem sem fog elfelejteni, és ezt kérem, hogy aki Teodóz atya életéről emlékeket őriz, az emlékekből tessék felidézni az élményt és rögzíteni úgy, ahogy sikerül, a többit tessék majd rám bízni, még a helyesírást is meg a stiláris részt is, ígérem, hogy lelkiismeretesen igyekszem elvégezni, de a lehető legteljesebb kép alakuljon ki róla, az a kép, amelyet legszebben a Kossuth díjas pannonhalmi bencés diák, Nagy Gáspár mutatott fel először abban a versben, amelyben azt mondja Teodóz atyáról, hogy ..”rendületlen s bátor..”. Kérem „rendületlen” ez viszont Vörösmarty szava a Szózatból, ez Arany János szava és Nagy Gáspár tudta, hogy Teodóz atyának az ismérve és itt akkor megköszönve a figyelmüket, elnök úrnak visszaadom a szót, de tudom, hogy az következik egy csudálatos emlékezés, a másik versnek a felolvása Iancu Laurától. Tessék arra figyelni, amit említettem, a hit és ő is emberfeljutatást végez, a legnagyobb kincset tudatosítja, hogy az a kérdés, hogy ez a Közép-Európa lengyelek, szlovákok, magyarok, románok, csángómagyarok köztük, tudunk-e hitet adni magunknak, meg ennek a nyugatnak, amely láthatóan már unkerdang, ahogy Spengler mondta, lefelé hanyatlik, mi része vagyunk és lesz-e  módunk  a kegyelemhez fohászkodni, hogy miserere Domine, Kyrie eleison!

 

Iancu Laura versmondása:

Tisztelt Hallgatóság!

Én nem készültem és nem is szeretnék emlékezni, vagy beszélni, csak tanár úr annyira eltúlozta az emlegetésemet, hogy én bele tudok törődni a gondviselés terveibe, nekem rettenetesen hiányzik Teodóz atya szeretete, amivel ténylegesen elhalmozott nagyanyámnak köszönhetően. Ezt nem én érdemeltem ki és amikor tavaly február 17-én Pécsett volt a doktori védés és tulajdonképpen senki a hozzám nagyon közel álló támogatóim és barátaim közül nem tudott jelen lenni a védésen, mert akkor volt az év legnagyobb vihara és öt percenként balesetek történtek az utakon, Teodóz atya eljött, és hát én nagyon izgultam, hogy azért egy áldást kapjak tőle és ezt tulajdonképpen az utolsó beszélgetésünkig minden alkalommal felemlegette. Hogy ez neki miért volt ilyen rendkívüli dolog, nem tudom, de azt tudom, hogy hát hogy hiányzik a szeretete, az az igazság, hogy hiányzik a szeretete. És akkor a születésnapjára írtam ezt a kis versecskét, amiről azt mondta, hogy majd elmondja a véleményét, de végül is nem mondta el.

 

Ki Istent el nem altatta

Ki Istent el nem altatta,
Ki vállán vitte a hitét,
Oda, ahol sereggel járt,
Ki megmérgezte az időt,
Úton van most is, hajnalban
Keletnek megnyílt kapuja
Előtt szólítja Istenét,
Ki maga, s angyali kara,
Hogy, legyen aki imádja,
Megossza saját életét.

Petrás Ince és Neumann páter,
Ritkás szélben a Szereten,
S túl a mázsás senki földjén
Domokos Pál Péter int, ím
Visszavonult fájdalmában
A sárga nyárban, mint kígyó,
Sziszeg felé a tetszhalott:
Jaj nem nyughat, jaj, nem nyughat,
Mi hírt hozott, áll még a vég,
Fordul –e Keletnek Nyugat?

Ki Istent el nem altatta,
Csodálkozik, hogy Keleten,
Két jaj között az emberek,
Szélbe szórt hittel is félnek,
Életük hosszú gyászmenet,
Mégsem magukat siratják,
Gyökeret sem eresztenek,
Elvarrt nyelven is álmodnak,
Meddő méhekbe életet,
Hitet és Istent a Nyugatnak.
Köszönöm szépen!

 

Dr. Laczkó Mihály szavai:

Nehéz megszólalni ilyen film után, de hát folytatni kell. Kezemben tartok egy térképet, azt hiszem, hogy emlékezhetünk rá, láthattuk a filmen. Ez a térkép 1931-ben lett kiadva, ez került az Atyának a kezébe és ez az az oldala, amelyiken rajta van pirossal, hogy élnek a magyarok, és ekkor kezdett el járni Moldvába és hát ahogy hallottuk a Titkár úrtól, száznégyszer volt ott annak idején. Nem hangzott el a filmben, de az egyesület gyűlésein, mivel, hogy ő volt az elnök, gyakran említette a következőt: azt mondta, hogy ő mindenkit lebeszél arról, hogy Moldvába menjen. Hogy miért? Azért, mert aki egyszer elmegy oda, az már többet máshova nem akar menni, csak Moldvába. Hát ennyi emléket szeretnék elmondani róla és az éneket. Én Moldvában születtem, édesanyámtól tanultam meg az éneklésnek a mikéntjét, hogy így mondjam. Gégefőből énekelnek a csángók, ezért tudják olyan szépen díszíteni az énekeiket, nem tüdőből, gégefőből. Az éneket magyarföldi asszonytól tanultam, aki áttelepült Egyházaskozárra és hát én a gyerekkoromat ott töltöttem, nyolcadik osztályig ott voltam, utána már csak vendég voltam a faluban. Az ének: Atyának a tiszteletére szeretném elénekelni, ő említette a népi énekeket, hát közel jár ez is ehhez, de nem egészen népi ének. A következőképpen hangzik:

 

Barassóba kinőtt egy jegenyefácska,
Barassóba kinőtt egy jegenyefácska

Annak van, annak van harminchárom ága,
Annak van, annak van harminchárom ága

Egyik ága hajlik ki Magyarországra,
Másik ága hajlik kincses Kolozsvárra

Harmadága hajlik bé nagy Moldovába,
Harmadága hajlik bé nagy Moldovába

Arra ágra üle fülemüle madárka
Arra ágra üle fülemüle madárka

Fűből fészket rakott, szép fiakot költött,
Fűből fészket rakott, szép fiakat költött

Odament a sólyom, s megölte fiait,
Odament a sólyom, s megölte fiait

Megállj sólyom, megállj, majd én kiszorítlak,
Majd én kiszorítlak a búzamezőbe

Szép gyöngyös tolladat szélvel elfujtatom,
Szép piros véredet fődvel megitatom

Szép szálkás húsodat hangyákval hordatom,
Sok apró csontodat szerte hanyigálom.

 

Halász Péter: Jáki Sándor Teodózra emlékezve

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület tagjait és vendégeit a behavazott Gyimes fenyvesekkel borított hegyei közül. Onnan, ahol lassan két esztendeje utoljára találkoztam szeretett elnökünkkel, Teodóz atyával a Gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Gimnázium kicsengetésének ünnepi forgatagában, amikor elhárítva a hintóba-ülés számára felkínált tisztességét, karcsún és fiatalosan lépegetett a járdának mondott macskaköveken és beszélgetésünk közben kedvesen köszöngetett jobbra-balra az őt örömmel fölismerő és üdvözlő csángó ismerőseinek.

„Szürkefejű öreg bácsó… - égből küldött mentő hágcsó…” így szólította meg 75. születésnapjára írt verses köszöntőjében Nagy Gáspár, utalva Teodóz atya tisztes korára, őszes hajára és a csángómagyarok iránti elkötelezettségére. A költőnek igaza volt, hiszen Petrás Incze János óta nem élt olyan egyházi szolgálatban álló magyar ember, akit hivatása és embersége ilyen szorosan összekapcsolt volna a moldvai csángómagyarok sorsával, aki ilyen szeretettel hajolt volna hozzájuk, s a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkáraként, az ő elnöksége mellett dolgozhattam. Olyan embert ismertem meg benne, akivel félszavakban is megértettük egymást, aki sohasem azzal kezdte, hogy valamit miért nem lehet megvalósítani, hanem azt kereste ő is, hogyan lehetne mégis?! Betegségének híre ugyan már Gyimesbe is elért, mégis nehezen tudtam elhinni, hogy az elnyűhetetlennek tűnő szervezetben lakozó léleknek – miként a csángók mondják -: elfogyott az élő napja, és ez év januárjában megtért mennyei atyjához.

Emlékeimben kutatva nem találtam nyomát, hogy pontosan mikor ismerkedtem meg vele, bár lehet, hogy ő erre is pontosan emlékezne, mint általában minden fontos dologra. Én valahogy úgy éreztem, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. Sokféle együttműködésünk jut most eszembe – a szigetközi Jézus-kereséstől a honismereti akadémián tartott előadásáig -, de most talán az a helyénvaló, ha az egyesületünkben való együttmunkálkodásainkra emlékezem. Arra emlékszem, hogy amikor 1990 szeptemberében megalakultunk, Teodóz atya lett az ellenőrző bizottság elnöke. Aztán sok mindent szervezett, művelt és valósított meg az azóta eltelt csaknem krisztusi idő alatt, legkevesebbet talán éppen az ellenőrző bizottsággal foglalkozott, mert hiszen nem is nagyon volt itt mit ellenőrizni.

Annál több munkát jelentett mindjárt 1991-ben a II. János Pál pápa magyarországi látogatására érkező több mint ezer moldvai csángó vallási programjának szervezése. A szentatyával való találkozás mellett a nagyszerű esemény másik fénypontja a budapesti Szent István Bazilikában a csángók találkozása volt egyesületünk tiszteletbeli elnökével, Domokos Pál Péterrel. A szentmisét Jáki Sándor Teodóz és a lujzikalagori születésű Horváth Antal csíkszentdomokosi esperes celebrálta. Ugyancsak Jáki atya kísérte el a csángó vendégeket az Esztergomi Bazilikába, valamint a Gellért-hegyi Sziklakápolnába szervezett látogatásra és misehallgatásra.

A következő esztendő, 1992 márciusában ismét egyházi szolgálatot kellett végeznie, immár Domokos Pál Péter farkasréti temetésén és a várbeli Mátyás templom gyászmiséjén. Aztán a külsőrekecsini harangátadáson, majd 1992-től szinte minden Kácsikai Boldogasszony-napi Búcsún képviselte a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületet, újra és újra megvalósítva azt a csodát, amit a papjaik által félrevezetett moldvai csángómagyarok néhány százának egybegyűjtése, az évi egyetlen anyanyelvű misehallgatásra való felkészítése és a miseszolgálat bemutatása jelentett. Aligha tévedek, ha úgy érzem: ezek a kácsikai búcsúvezetések hatalmas lelki töltekezést jelentettek Teodóz atya számára, ahol évről évre legalább annyi spirituális élményt kapott a vezetésével odalátogató csángó hívektől, mint azok őtőle.

Kedves barátaim!

A gondviselés különös kegyelmének tartom, hogy a moldvai csángókat szolgáló egyesületünk olyan kiválóságok után, mint Domokos Pál Péter és Benda Kálmán, 1994-ben Jáki Sándor Teodózt választhatta elnökévé. Ettől kezdve még szorosabbá vált a Lakatos Dmeter Csángómagyar Kulturális Egyesület és Jáki atya kapcsolata, mert ebben a szervezetben teljesedett ki igazán a csángókért végzett szolgálata. Anyagilag is támogathattuk kácsikai és futásfalvi búcsújárásait, számunkra pedig igen – hogy úgy mondjam – kézenfekvő volt, hogy elnökünk, egyházi személyként megáldhatta összejöveteleinket, megszentelte alkotásainkat. Ő szentelte meg 1995-ben a Farkasréti Temetőben állított Domokos Pál Péter síremléket, a 2001-ben Domokos Pál Péter egykori Budafoki úti lakóházának falára helyezett emléktáblát – mindkettő Csoma Gergely szobrászművész alkotása -; hasonlóképpen elnökünk szentelte a baranya megyei Mekényesen a lészpedi születésű Simon Ferenc Józsefné csángó népdalénekes, a népművészet mestere egyesületünk által állított emlékművét.

Jáki Sándor Teodóz, akinek most halála alkalmából az életére és munkásságára emlékezünk, nem olyan ember volt, akik – mint oly sokan – egyszer-kétszer megfordulva az egykori Etelközben, bölcsnek vélt tanácsokat osztogatnak nekik, megmondván: mit, hogyan tegyenek. Azok közé sem tartozott, akik a (mostoha) anyaországból üzenik a Moldvában élőknek, mi lenne nekik a legjobb. Nem, Teodóz atya olyan ember volt, aki minden alkalmat kihasznált, hogy felemelje szavát a csángók érdekében, akár a pápai nunciussal, akár az esztergomi érsekkel ült egy asztalnál, akár félretájékozott erdélyi kollégáit, akár megtévedt moldvai paptársait kellett helyretenni, s a lelki emelkedettség és az emberi közvetlenség természetes gesztusaival ölelte magához a meglátogatott csángó embereket. Olyan embert tisztelhettünk benne, aki könyvet írt, előadásokat tartott, tanfolyamokat vezetett, dolgozott tehát a csángókért, értük igyekezett élni – és nem belőlük -, értük való szolgálat volt minden cselekedete.

Pontosan számon tartotta hány alkalommal járt Moldvában. Élete során összesen 104-szer jutott el szeretett csángómagyarjai közé, többször tehát, mint ahány esztendőt összesen kapott az Úrtól. S hogy ezek a zarándokutak milyen bensőséges érzelmi kapcsolatokat teremtettek, annak megértéséhez el kell olvasni, azután újra és újra el kell olvasni 2002-ben megjelent Csángókról szóló igaz tudósításait. Abból az 58 tudósításból megérthetjük, hogy mit keresett és mit talált a moldvai magyaroknál nemrég eltávozott elnökünk. Milyen érzelmi töltekezést jelentettek számára a forrófalvi Sárig Erzsébettel, a klézsei Miklós Erzsével, a lészpedi Estyóp Máriával, a pusztinai Kis Erzsébettel, a lujzikalagori Csernik Máriával való találkozások?! A moldvai csángó – és persze a felvidéki, délvidéki, erdélyi –  népénekekkel való megismerkedése során jutott ahhoz a gondolkodásmódhoz és annak az értékrendnek a fölismeréséhez, amit a minap lemondott XVI. Benedek pápa még Ratzinger bíboros korában fogalmazott meg: „…a népi vallásosságot, ferde kinövéseitől megtisztítva, meg kell őrizni, hiszen választ ad azokra a kérdésekre, amelyek ott élnek az emberek szívében, mert segít az imádságban, ismeretet közvetít, vigyázza az ember lelki egyensúlyát.” Ezt az egyensúlyt érezte és találta meg Jáki atya a moldvai csángó közösségekben, például amikor - kölcsönös megelégedésükre - együtt énekelte a gregorián Kyriét a céklaföldön kapáló lujzikalagori asszonyokkal. Teljesen hitelesnek érezhetjük tehát szavait, amikor így ír erről az élményéről: „igazán ne mondjon engem senki részrehajlónak, hiszen tízéves korom óta alig volt nap, hogy ne énekeltem volna az egyház legősibb, hivatalos énekét, de mégis nekem a lujzi-kalagori csángómagyar variáns és intonáció máig minden másnál jobban tetszik.”

Aki pedig végére ér a Csángókról szóló igaz tudósításoknak, az láthatja, hogy Teodóz atya és a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület szoros kapcsolata nem üres szóbeszéd. Ezekkel a szavakkal végzi ugyanis gazdag érzelmi tartalmú könyvét, szinte testamentumként hagyva ránk figyelmeztető szavait: „a Lakatos Demeter Egyesület vállalta, hogy bátor képviselője lesz a csángó-ügynek és a csángómagyarok teljes igazságának.”

És a szemközti, 238. oldalon Benda Kálmán történészt idézi, akitől 1994-ben átvette egyesületünk elnökségét, s akinek születése századik évfordulójára ez év novemberében emlékezhetünk majd. „Mi tartotta meg – teszi föl a kérdést - a moldvai magyarokat a korábbi évszázadokban és az újabb idők beolvasztó román politikájával szemben magyarnak? Azt kell mondanunk, hogy katolikus vallásuk, amely számukra egyszerre testesítette meg a hitet és a magyarságot, amely tudatosította a görög-keleti románoktól eltérő kultúrájukat és lehetővé tette, hogy megőrizzék hagyományaikat.”

Mindez azonban nem lett volna lehetséges – idézi tovább Bendát Jáki Teodóz -, ha a moldvai magyarságban nincs meg az elszánt akarat, hogy magyar akar maradni.

Ezt üzenik tehát előző elnökeink nekünk, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület tagjainak, és mindazoknak, akik csángóként, vagy a csángókért szolgálva élik életüket.

Halász Péter

Gyimesközéplok 2013. február 18.

 

Demse Márton megemlékezése:

Azt mondták, hogy fogjuk rövidre, hát én kurta ember vagyok, csángóknál a őszfejű bácsó az nem bácsó, hanem bacsó. Tehát kiigazítanám a költőt, és egy másik - inkább pénzköltő - 80. születésnapjára, mikor ünnepeltük Jáki Sándor Teodóz atyát, akkor ezt a verset írtam volt az ő tiszteletére, és hát azóta már megjelent egy szerény kis könyv formában.

 

Magnifikát, Jáki Sándor páter 80. születésnapjára

Magnificát nomine tuam,
Jáki Sándor pater!
Oremus Orate frater,
Hogy a nyolcvanadik
Éved után is legyél
Csángószerető égi személy.
Legyél, amint vagy,
Sebeink gyógyítója,
Bánatunk temetője.
Nevedben, nevedért
Istenhez szenvedélyesen
Kiáltok, hogy örömben éltessen.

Ave Nomine deum!
Köszönöm, hogy ilyen
Embert teremtettél nekünk.
Vele tisztább csángó egünk,
Vele visszaadattad éltető igénk.
És halálra ítélt lét regénk.

Mindenért, amit értünk tettél,
Napfénnyel, örömmel, tiszta
Fehérrózsa szirom esővel,
A vargabetűs élet zajlásában
Tisztelettel köszöntelek.
Kívánok egészséges hosszú életet!

Ave Páter!

Magnificát, In secula seculorum
Jáki Sándor Pater!

 Adományozzon telefonja segítségével! Hívja az adományvonalat (13600) előszám nélkül, majd üsse be a 47-es kódszámot! A hívás ára bruttó 250 Ft. Köszönjük támogatását!
Facebook
erdély.ma
Nyitólap | A csángók | Az egyesület | Keresztszülővé válni | Kapcsolat
Hírek, események | Klubdélutánok | Szociális tevékenység | Vallás, hagyományőrzés | Nyaralás, táboroztatás | Oktatás, továbbképzés | Falugazdák | Segítséget kérünk | Utazás Moldvába | Naputánjáró | Könyvek, kisfilmek, videók