Utazásaim Csángóföldön – beszámoló
2010.05.08.
2002-ben, amikor először utaztam ismerőseimmel Csángóföldre, nem ismertem még a keresztszülős programot, de az első út már nagyon megfogott, és 2004-ben már én is bekapcsolódtam, azóta gyakran jövök, megyek hol szervezetten, hol magunk szervezte úton. A Gyöngyössy Lajos által szervezett 2008-as úton ismerkedtem meg egy székelyudvarhelyi és egy zsámbéki keresztszülővel, akikkel jó barátságba kerültem, így a mostani utunkat, már saját szervezésben tettük meg, ugyan rengeteget egyeztettünk, de végül március 18-án este buszra szálltunk, és reggel 6 órára Székelyudvarhelyen voltunk, számtalan csomagunkkal, ahol is várt bennünket Erzsébet gajdári keresztszülőtársunk, aki további utunkat egyengette. Kicsit pihentünk Erzsébetnél, és kora délután indultunk Lészpedre, ahonnan állandó volt a kérdezés: „hol járnak már? mikor érnek ide?”. Annyira beszélgettünk, hogy egyszer csak Gyimesbükkön voltunk, ahol a gyönyörű új pihenőhelyen, felfaltuk az itthonról hozott finomság jó részét, majd meg sem álltunk Lészpedig. Az utak minőségét nem kell ragoznunk, úgy este 8-ra voltunk ott, és na mivel vártak bennünket? Igen egy hatalmas tál „galuskával”.
A szállásadó Zsitár családot a 2008-as utunk során ismertük meg, akkor is náluk szálltunk meg, és nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk, ami nem csak évi egyszeri találkozást jelent, hanem többszöri telefon és levélkapcsolatban is vagyunk. A második nehéz nap után bizony kicsit fáradtan szédültünk be az ágyba, tudván, hogy reggel korán kell indulnunk Gajdárba. Bőséges reggeli elfogyasztást követően indultunk is, már vártak bennünket a tanító nénik, Eszter és Szende. Nagyon kedves és vidám lányok, pedig a körülmények finomat szólva is rendkívül nehezek. Vittünk egy kis pénzt, amit Biri Elvira gajdári falugazda gyűjtögetett a cserépkályha ujjá építéséhez.
Beszélgettünk egy kicsit aztán két csapatra oszolva egy-egy tanító nénivel meglátogattuk Erzsi és Ili keresztgyerekeit, nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket, rendkívüli a ragaszkodásuk. Erzsi berakta a gyerekeket az autóba, és végigvonult a falun velük, hihetetlen boldogság volt számukra, alig lehetett kiszedni őket, de indulnunk kellett, mert még Külsőrekecsinbe mentük át egy-két csomagot leadni, és megnézni a Gyerekek házát, ahol a tanítás folyik, és ahol a tanárok laknak.
Talán ez a falu néz ki a legszegényebbnek, lehet a fekvése miatt is, viszont mindenki beszél magyarul. Este 6 óra felé értünk haza Lészpedre, ahol már várt a finom „galuska” és végre találkoztunk Márton Attila tanító bácsival, hogy a lészpedi gyerekekről is hallhassunk. A forgatókönyv alapján későn feküdtünk ismét, és korán keltünk. Elmentünk a legkorábbi misére, ahol nagyon sokan voltak, külön padban ülnek a férfiak, és külön a nők, mint régen nálunk is. A mise után még megnéztük a lészpedi piacot, találkoztunk egy pár kisgyermekkel akit ismertünk, aztán irány haza. Na ott ért csak meglepetés bennünket. Erzsi és én kaptunk egy-egy gyönyörű katrincát, Ili pedig megkapta azt az öreg öntött vas vasalót, amiben majdnem hasra esett, azzal volt az ajtó kitámasztva. Azt hittünk,már nem érhet több meglepetés – de még ért – egy szatyorban használt, régi gyönyörű kis szőttesek voltak amik apró hibák miatt ki akartak dobni, ezt a merényletet azonnal megakadályoztuk, és a „zsákmánnyal” nagy boldogan útra keltünk Udvarhely felé, hisz este 7 kor már indult a busz vissza Pestre.
Elgondolkodtató bizony ez a nehéz helyzet, amiben ezek az emberek élnek, de annyi derűvel, és „elfogadással” teszik mindezt, hogy csak tanulni lehetne tőlük, ami egy sokkal jobb körülmények közül jövőnek nagyon nehéz. Ápolni kell ezeket a kapcsolatokat a nagy messzeség ellenére is, hisz azt a hálát és boldogságot, amit látni lehet az arcokon, ahogy tudnak örülni minden boldogságnak, erőt adnak nekünk.
Fárasztó egy kicsit egy ilyen út, de annyi az élmény hogy bőven kárpótol és a búcsúzáskor mondott „viszontlátásra” igazi értelmet nyer, már alig várjuk hogy újra mehessünk.
Ruszthi Erika
lészpedi keresztülő
Az utazásról készült képek láthatók az interneten