Antal-Vajda János 1956-2021


Mély fájdalommal vettük tudomásul, hogy Antal-Vajda János, a Magyar Érdemkereszttel kitüntetett forrófalvi hagyományőrző súlyos, otthoni balesetét követően, másfél heti küzdelem után megtért a Teremtőhöz.


János az életét a csángóság ügyének szolgálatára szentelte.

Létrehozta 2009-ben a forrófalvi Phoenix Kulturális Egyesületet, amelynek célkitűzése – idézzük az egyesület megszületésének a tájékoztatójából – „… a csángó hagyományokat és a csángó nyelvjárást őrizve a magyar nyelv és a csángó táncok tanítása, táborok szervezése, a magyar szónak kedvező helyre juttatása az értékrendek hierarchiájában. E mellett a környezetvédelemmel kapcsolatosan és a rászorultak számára segélyezési tevékenység folytatása. Különös figyelmet fordítunk a fiatal és a gyerek-korosztályra a helyi kulturális értékek átadásában, visszatanításában, amely a magyar értékek újjászületését segíti elő az asszimilációs folyamat által okozott állapotból.”

Szavait idézve – „A gyermekek és felnőttek, akikkel részt vettünk számos eseményeken az országban és a Kárpát-medence szinte minden részén – büszkén vállalják magyarságukat, nem szégyellik ezt és nem félnek.”

Az oktatást nehéz körülmények között, saját házában folytatta. Reménykedett abban, hogy miután a Magyar Népfőiskolai Collegium megvásárolt a faluban egy régi házat telekkel, és azt fel is újította, ezeket a tevékenységeket és célkitűzéseket maradéktalanul folytatni tudja majd, de sajnos a halál megakadályozta ebben.

Pótolhatatlan ember! Vajon ki fogja folytatni a munkáját azzal a lelkes elkötelezettséggel, ahogyan ő ezt tette?

Halála arra is figyelmeztet minket, hogy meg kell becsülnünk azokat, akik a csángó ügyet ott helyben, a szívükben hordják, mert a velük való kapcsolattartás is addig működik, amíg ők vannak.

Hálás szívvel búcsúzunk tőle Harangozó Imre alábbi versével. Emlékét megőrizzük.

Nyugodjon békében feltámadása napjáig! A családja fájdalmában mélységesen osztozunk.

KEMCSE




Harangozó Imre: Forrófalvi dióverés…

Antal Vajda Jánosnak – bé nagy Móduvába – 2021. őszén.

Hajnalban mozgott bennem valami,

de most mégis alig van erőm írni…

A szemeidet láttam félálmomban,

ami úgy harminc éve, megcsillant,

mikor megértetted mit is keresek…

Emlékszel János – elvittél édesanyádhoz,

most, a halálhíred nyomán

az ő hangját hallottam – énekelt:

Mit sírsz, mit keseregsz, világ ura, Jézus?

Hogyne sírjak, hogyne, hogyne keseregjek!

Ha csak szőrszál tartsa, hogy ez világ nem vesz.

Úgy vetik, úgy vetik, cintalan mezejit.

Árpával, búzával, Ádámnak magjával…

Hogyne sírjunk néne Bori, hogyne keseregjünk,

fájdalmas a dióverés mostanában nékünk…

Tudtad János, nagy út vár még ránk,

nem engedted, hogy házig vigyünk,

kiszálltál a főúton – keptárban, rokolyás ingben

mint az örök csángó, a változó világban

mentél, mi pedig egymásra néztünk,

keptárban, rokolyás ingben nem Kákova felé,

hanem a végtelen időben lépdeltél…

Hogyne sírjunk bácsi János, hogyne keseregjünk,

fájdalmas a dióverés mostanában nékünk…

Pedig mikor betoppantunk hozzád,

éppen Nagy László Dióverés című versét

tanítottad a magyar szót lassan felejtő

a csillogó szemű gyermekcsapatnak.

Éppen olyan ősz volt, mint a mostani,

éreztem, őszintén örülsz a jöttünknek!

A maszatos, gyönyörű gyermeksereg

kórusban kántálta a frissen tanult verset:

„Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak…”

Most mégsem tudunk igazán örülni neki!

Csak sírunk, kesergünk bácsi János,

letakarták a tükröt, lábadnál gyertya világol…

És valahol a lélek mélyén édesanyád hangja kísér:

Én felkelék szép piros hajnalba’,

Megmosdódám menden bűneimtől.

Megtörölközém arany kendezővel.

Én kimenék -zajtóm elejébe.

Feltekinték mennyország mennyékig.

Nyitva látám mennyország ajtóit,

S nyitva látám mennyország ajtóit…