Iancu Laura Trianonról

A Litera irodalmi portál „Privát Trianon”-programja részeként indult Trianoni nősorsok sorozat meghívásos pályázatára Iancu Laurát is felkérték egy írásra, az idei Litera-díjért. A beérkezett művekről négyfős zsűri dönt majd, melyik a leghitelesebb történet arról, hogy mit jelentett Trianon egy nő és az utódai számára. A díjátadás októberben várható. Örömmel adjuk közzé Laura nagyszerű írását, tisztelettel és szeretettel. Ő a moldvai magyarok egyik legmeghatározóbb személyisége és művésze, keresztgyerekeink példaképe. Számunkra Laura írása a legszebb.


KEMCSE Elnöksége



Iancu Laura: Megtanulni tangóharmonikázni


Engem is vigyen magával, anyó, amikor oda mennek gyónni. Látja, előbb is csak egyet szóltam, s mennyi vétek származott belőle… Nem lehet! – mondja. Nincs. Micsoda? Nagy Magyarország… elvették Magyarországtól Magyarországot. Megkeresem én azt! – Trianoni nősorsok című új sorozatunkban Iancu Laura írását olvashatják.


Szerettem volna megkérdezni tőle: Nagyon nehéz megtanulni tangóharmonikázni? De anya most is elrántott. Serényen! Lekéssük a buszt! Az öreg kacsintott. Elszégyelltem magam. Vagy megijedtem? Fussunk! – tanácsoltam anyának. Tudtam, aznap éppen rajtam, anyó 58. unokáján a sor, nekem kell vele aludni. A félkilós baguettekkel tömött tarisznyát az idegességtől zsibbadó végtagjaimra pakoltam, nehogy ez az őrlő lábzakatolás felébressze szegény édesanyát. Mert ha megkérdezi: miért reszketek? Mit hazudok neki? Hogy a szél éjszaka csapkodja anyó ajtaját? Hogy kiver a hideg öreges énekeitől? Elhitte volna, de ismerem: kinevet! És aztán az egész busz rajtam fog kacarászni. Hogy magam sem tudom, mitől félek. Azon felül, sajnáltam volna megzavarni ezt a csendet, még ha olyan nyomasztó is, mint a fekete viselet, amit anya reggel rám adott. Apa nővérét, Kati nénit gyászoljuk. Gyötörje csak ezt az utat a némaság, ne tegye csúffa semmiféle beszéd, kacagás. De vajon nagyon nehéz megtanulni harmonikázni? Anya feje megcsuklott. Visszaemeltem. Szerettem volna kezemmel megtartani, aludj, aludj édesanyám. De féltem. Féltem, ha elengedem a tarisznyát, kipotyognak a kenyerek. Jaj, de okosak is voltak a régiek…! Csak akkor kezdtek el félni, amikor kiváltották az útlevelet a túlvilágra. S akkor sem szóltak csak elkeseredtek.


Rekecsény környékén erősen viszketni kezdett a szemem, s a dörzsölés szikrázó feketeségében egyre csak a tangóharmonikás öreg képe villant be, szürkébbnek tetszett, egyre közeledett, foghíjas kacagása elnyomta a muzsikát, és most láttam csak, hogy vak. Megfutamodtam. Anya simogat. Hadd el, fiam, hadd el, egyszer kinövöd a rossz álmokat! Visszaültem. Vigasztaló szavain gondolkodtam, de mintha ostoroztak volna. Olyat tudott mondani édesanya, hogy még a föld is vakarná a fejét, ha volna neki! Hozzábújtam. Magyarfaluban ébredtünk fel. Lábam nem hajlott a járásra. Serényen! A testvéreid várják a kenyeret! – dobta hátra a szavakat. Árnyékodban járok, édesanya. Az eszem pedig azon járt, hogyan tudnám rábírni Istent, hozza előbbre a világvéget. Mondjuk ma estére. Ezt kívánja a szükség. Hát a te színed meg mitől ment úgy el, gyermekem? Nehezebbet nem is kérdezhetett volna anyóm. Gyermek, buszbetegség – nyugtatta meg édesanyám.


Hogy milyen nyelven mondja, azt nem tudtunk, de az esti harangszó mindenkinek egyet üzent. A napot, mint valami papírhajót a Berhecsi-patakon, mi is elengedtük. Egy apróság maradt még hátra. A „tisztálkodás”. Vess számot magaddal, rendezd el dolgaidat Istennel. Ma. Mert az nem tudható, hogy lesz-e holnap a számodra. Anyó mellett…? – pufogtam. Benyitottam édesanyámhoz, elmondtam neki, ha pirkadatkor holtan talál, azonnal jöjjön utánam, mert akármilyen szép legyen is, én nélküle a mennyek országában sem tudok meglenni. Szaggatott szuszogásából megértettem, él ugyan, de valami messzi álomvilágban jár.


Befeküdtem anyó énekei közé. Soká vett észre. Azt hazudtam, lázas vagyok, fájnak a csontjaim, most az egyszer, ne énekelje azokat a szenvedős énekeket! Csontod, csondod… neked aztán van is csontod, tartsd ide a homlokodat! Boldog voltam, hogy sötét van, nem látja a szégyentől kicsattant arcomat. Ne hazudj, gyermekem! Ezen a földön: soha; eladósítod magad! Ha anyó láthatta volna a tekintetem, biztosan megesett volna rajtam a szíve. Elhatároztam, hogy ezentúl, mindent jól akarok csinálni; úgy, hogy Isten se találjon abban hibát. Teredelmes szívvel gyónom a mindenható Istennek… Ezt legalább értem, vigasztaltam magam, és én is imába kezdtem: Mărturisesc lui Dumnezeu… A parázs pattogása felerősítette anyó hangját, elnyomta az imámat. Ebben a zavarban feltűnt, egy nyelven beszélünk, de két nyelven imádkozunk. Legalább nem az öreges énekeit kell hallgatnom. Aztán a vakmuzsikus ott volt-e az állomáson? – kérdezi, de szavaival mintha az özönvizet engedte volna rám. Ott. Válaszoltam. OttÚgy… Hát él még? Vele jártam gyónni Csík vármegyébe. Ha Holdat mond, tán még értem is, miről beszél. De Csík vármegye? Utóvégre is, lehet, hogy az is éppúgy fent van az égen, csak eddig nem volt róla tudomásom. Kicsi vagyok még. Gyermek. Engem is vigyen magával, anyó, amikor oda mennek gyónni. Látja, előbb is csak egyet szóltam, s mennyi vétek származott belőle… Nem lehet! – mondja. Nincs. Micsoda? Nagy Magyarország… elvették Magyarországtól Magyarországot. Megkeresem én azt! A vak muzsikus tudja, hol találod meg. Éppen a vak, ki magát se látja, a vak látja Magyarországot? A szemlét lőtték ki, fiam, a szíve egészséges. És nagyon nehéz megtanulni tangóharmonikázni?


Iancu Laura


Forrás: https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/iancu-laura-megtanulni-tangoharmonikazni.html





Legyen Ön is Keresztapa, Keresztanya!

Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület

Székhely: 1126 Budapest,

Böszörményi út 22.

Emailwillemse@t-online.hu

Telefon: +36 30 279 2688 

Nyilvántartási szám: 12537

   Adatvédelmi tájékoztató

Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület

Számlaszám:  Raiffeisen Bank, 12011265-00160103-00100008

 

© 2019 by KMCSE  | Designed by Jaspers