Legyen Ön is Keresztapa, Keresztanya!

Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület

Székhely: 1126 Budapest,

Böszörményi út 22.

Emailwillemse@t-online.hu

Telefon: +36 30 279 2688 

Nyilvántartási szám: 12537

   Adatvédelmi tájékoztató

 

© 2019 by KMCSE  | Designed by Jaspers  

Laszlo-Ildiko.jpg

A KEMCSE-ben eddig eltöltött évek alatt sokat megtudtam a moldvai csángómagyarokról, az ottani magyar oktatás helyzetéről, nagyon szerettem a színvonalas klubdélutánjaikra járni, ámulattal töltött el az egész csángó ügy iránti elkötelezett emberek hozzá állása, főleg a vezetőség áldozatos munkája, az adományok szervezése, az egész működési rendszer. Először csak énekelgettem náluk, később néhány könnyebb éneket meg is tanultunk együtt. Aztán eljött számomra az a megtisztelő felkérés, hogy kapcsolódjak be a vezetőség munkájába, amit nagy örömmel teszek.

Felnőtt fejjel, már köztisztviselőként engem az éneklés szeretete és a székely származású férjem vezetett el a moldvai csángómagyarokhoz. Tőle hallottam először róluk. Ha arra gondoltam, hogy a Kárpátokon túl is, a régi Etelközben élnek még magyarok, egyenesen kirázott a hideg. 2007-ben jártam először Moldvában, Klézsén Duma András házában volt a szállásunk, ezáltal megismerhettem őt és az egész kedves családját. András az általa létrehozott alapítványi házában, ahol a tanítás folyik, fogadott minket, büszkén szerepeltette tanítványait, akik egy komplett kis műsorral szórakoztattak minket, énekeltek, táncoltak, szavaltak. Útitársaink között sok nyugatra került magyar volt, a műsor nézése közben nekem elszorult a szívem, hirtelen sírhatnékom támadt, de visszatartottam, gondoltam, talán engem túlzottan felkavart a régi etelközi fiatalok idegen akcentusos szavalása, és egyáltalán az a számomra szinte hihetetlen megtapasztalás, hogy ennyire távol Magyarországtól, a Keleti Kárpátokon túl is még, ha rosszul is, de hallszik magyar szó a fiatal nemzedék szájából. És milyen érdekes! Ezzel a torokszorító érzéssel nem voltam egyedül, hirtelen mindenkiből elementáris erővel kitört a zokogás. Ez az emlék a mai napig annyira bennem van, akárhányszor felidézem magamban ezt a jelenetet, mindig könnybe lábad a szemem.

Nagy élmény volt vele bejárni a környező falvakat, egyáltalán megismerni azt a különös világot, amit mások elbeszélései alapján elképzeltem. Sokszor jártam Erdélyben, hiszen rokonaink voltak ott, de Moldva az más… az már bizony román világ. Az egyik akkori útitársam, aki Székelyudvarhelyről, a 89-90-es években, már viszonylag idősen kiment Svájcba, és aki még ott élte korában sose járt Moldvában, csak, mint svájci állampolgár, csatlakozott hozzánk a moldvai útra, amikor a buszunk átért Gyimesbükkből Moldvába, kinézve az ablakon, fejét rázva, szinte szomorúan mondta, hogy itt olyan össze-visszaság van! Elszomorítja ez a látvány, nem erre számított. Ott már nem láttunk szépen rendbe tartott, gondozott kerteket, a falvak eléggé sivár látványt nyújtottak a rendetlen portákkal, de főleg a szegénység tűnt fel ezen a vidéken. András elvitt minket a környező falvakba, Csíkba, a Csángó Rádiót akkor még csak tervbe vevő Lőrinc Celesztinhez, Somoskára a Benke házaspárhoz, ellátogattunk Külsőrekecsinbe, ahol majdnem megvertek minket a falubeliek, mert fényképeztük a tájat, a patakban mosó asszonyokat, a kezdetleges eszközökkel szántó embereket, megnéztük a forrófalvi több száz éves fatemplomot, átkeltünk a Szeret folyón, benéztünk Diószénbe is. András sokat mesélt a saját történelmükről, szokásaikról. Lujzikalagorban tanúja voltam annak, hogy amikor a templomból kijövő idősebb asszonnyal beszélgettem magyarul, akkor ránk szólt a pap, hogy hagyjuk abba a magyar beszédet. Ott létünk valamivel húsvét előtt volt, éppen búcsút tartottak a faluban. Moldvában ilyenkor az a szokás, hogy a rokonok felkeresik és gazdagon megvendégelik egymást. András elvitt minket a rokonaihoz, akik kedvesen fogadtak minket, ettünk-ittunk, de ami a lényeg, hogy beláthattunk a családok életébe, beszélgethettünk velük, hallgathattuk szép magyar beszédüket, különösen kitűnt a családban élő iskolázott nagymama, aki csodálatos választékos magyarsággal mesélte el érdekes életét, és szomorúan tudatta velünk, hogy a gyerekei már nem beszélnek az unokáival magyarul, ezt bizony ott létünkkor tapasztaltuk is, hogy a fiatal szülők románul beszéltek a gyerekeikkel. Ez is nagyon megdöbbentette a társaságot, ekkor kezdtünk igazán tudatában lenni azzal, hogy bizony ez a nép, ha ez így megy tovább, el fogja veszteni a nyelvét.

Utunk utolsó napján Nyisztor Ilona népdalénekes saját kertjében látott minket vendégül, aki az akkor még élő, csodálatos édesanyjával énekelt is nekünk, akkor én már énekelgettem a dalaikat, szinte a föld felett lebegtem örömömben, amikor én is velük együtt énekelhettem.

Kezdtem keresni azoknak az embereknek a társaságát, akik a moldvai csángók iránt érdeklődtek, kultúrájukkal, történelmükkel, sorsukkal foglalkoztak. Beiratkoztam a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületbe, ezáltal kapcsolatba kerültem sok neves néprajzossal, mint például Halász Péterrel, az egyesület akkori titkárával, néhai elnökünkkel, a csodálatos Jáki Sándor Teodóz atyával, Domokos Pál Páter leányával, a zenetudós Domokos Máriával, Kóka Rozáliával, és sok más, a csángók iránt elkötelezett kitűnő emberel, akiktől rengeteget tanultam. Ezáltal még inkább életem fontos része lett a csángóság iránti elkötelezettség és folklórjuk megismerése, terjesztése. Többször volt szerencsém az Óbudai Népzeneiskolával a pusztinai zenetáborban részt venni, ahol megismertem és életre szóló barátságot kötöttünk egymással a neves csángómagyar hagyományőrző asszonyokkal, zenészekkel, az ottani fiatalokkal, akiknek már jó része itt egyetemista Magyarországon. Azóta már az egyik közülük, Kovács Krisztián, aki már akkor is, többszöri ottlétem alatt kitűnt virtuóz furulyázásával, szép hangjával, nemes külsejével. Azóta KEMCSE-beli keresztanyja támogatásával, mint tudjuk, a budapesti Zeneakadémián szerzett népzenész diplomát. Mindezek közben megismertem a keresztszülők egyesületét is, és tagja lettem. A Lakatos Demeter Egyesülettel is többször volt szerencsém kijutni Moldvába, és mindezek közben megismertem a Magyar Népfőiskolai Collegium vezetőjét, dr. Kis Boáz nyugalmazott református lelkészt, akivel több moldvai missziós úton vettem részt. Ott jártunkkor jó néhány faluban előadásokat tartottunk, ahol is megismertük az akkor ott tanító fiatal tanárokat, hagyományőrzőket, az előadásra látogató családokat, moldvai kifejezéssel élve a „világot”. Egyik pokolpataki előadásunk során a falubeli résztvevők közül egyszer csak hozzám bújt egy tündéri, vékonyka, mosolygós kislány, Istók Roxika, akit rögtön a szívembe zártam és keresztlányommá fogadtam. Azóta évek teltek el, elkötelezettségem a csángómagyarok iránt egyre nőtt, 2018-óta a KEMCSE vezetőségének hivatalosan is tagja vagyok.

falugazda-koordinátor

László Ildikó