A csángók a Románia keleti tartományában, Moldvában élő katolikus vallású, magyar származású népcsoport. A csángó szó a "csavarog", "vándorol", "kószál" csang/csáng ige származéka, ami egyértelműen utal a népcsoport telepes, költöző voltára.

Hosszú ideig vitás volt, hogy a Moldvában élo magyarok hogyan és mikor kerültek mai lakóhelyükre.

1. Ezelőtt 200 évvel, még az 1800-as évek elso felében is a magyar történészek úgy vélték, hogy a Moldvában élő magyarok a kunoknak és részben a besenyőknek az utódai. Tudjuk azt, hogy a magyar honfoglalást követően a rokon népek egész sora igyekezett keletrol nyugat felé, akik azonban a magyar királyság határor védelmét már nem tudták áttörni, így megrekedtek Moldvában a Havasalföldén. Köztük az utolsó volt a kunok nagy hulláma, akiknek azután egy töredéke a mongol tatárjáráskor bekéredzkedett Magyarországra és itt a Duna-Tisza közén kerül letelepítésre. A történészek azt hitték, hogy a kunok magyarul beszéltek. Amikor azonban elokerültek a múlt század második felében az elso kun nyelvu feljegyzések, nyilvánvalóvá vált, hogy a kunok egy török nyelven beszéltek, így nem lehettek osei a Moldovában magyarul beszélo magyaroknak.

2. A következo elmélet, amelyik hosszú ideig tartotta magát és még ma is vannak, akik ennek a bizonyítékait keresik, azt mondotta, hogy a honfoglaláskor a 890-es évek végén, amikor a magyarság egésze átjött Moldván és részben az erdélyi szorosokon, részben észak-keleten Vereckénél bejött a Kárpát-medencébe, egy töredéke a honfoglaló magyarságnak ottmaradt Moldvában. Ennek bizonyítékául felhozták, hogy Moldvában számos helyen honfoglaláskori magyar sírok és a sírokban elhelyezett mellékletek találhatók. A bizonyítéknak azonban az a gyöngéje, hogy egyrészt tudjuk, az egész honfoglaló magyarság keresztülvonult Moldván, és egy ilyen átvonulás nem egy, vagy két napig tartott, hanem hosszú ideig, így tehát természetes, hogy honfoglaláskori magyar sírok találhatók Moldovában. Ami azonban feltuno, hogy ezeknek a síroknak nincs folytatása, ahogy hivatalos nyelven mondják, nincs kontinuitásuk.

Lehettek magyar falvak, amelyek a honfoglaláskor keletkeztek, lehettek magyar töredékek, amelyek kinnmaradtak, de semmi valószínusége nincs annak, hogy ezek ott átvészelhették volna a következo évszázadokat.

3. Amit viszont már oklevelekkel is tudunk igazolni, az a mongolok, a tatárjárás korába vezet bennünket, tudjuk, hogy 1241-ben a tatárok megtámadták Magyarországot. A muhi csatában a magyar hadsereg elvérzett, a tatárok elöntötték az országot, óriási pusztítást végeztek itt mindenütt, majd egy szerencsés történeti véletlen folytán egy év múlva kivonultak az országból.

IV. Béla király, akit nem ok nélkül nevez a magyar történetírás második honalapítónak, az elpusztult országot kemény munkával új életre támasztotta. Mivel azonban attól félt, hogy a tatárok visszajönnek, hiszen csak azért vonultak ki, hogy a messzi Tatárországban a fokán választásánál jelen legyenek, megerosítette az ország keleti határait. Nemcsak a Kárpátok hágóit, hanem a Kárpátok eloterét is, és végig a Szeret mentén, a folyó jobb partján, felénk eso oldalán katonai orségeket telepített, amelyeknek a feladata az volt, hogy egyrészt akadályozzák a tatárok esetleges átkelését a folyón, másrészt pedig azonnal adjanak hírt Magyarországba, hogy a foseregek felsorakozhassanak és a Kárpátok hágói védelemre készen álljanak. Az akkori idok szokása szerint ezek a katonai orségek családos kitelepítések voltak. A Szeret partján falvakat hoztak létre, a családok ott éltek és katonai szolgálatra voltak kötelezve. Az adatok, a régészeti emlékek azt mutatják, hogy ezek az orhelyek valóságos láncot képeztek a Szeret partján végig.

A késobbi idokben azután közülük nem egy megszunt. Katonai feladatuk már nem volt, lakói vagy elvándoroltak, összeköltöztek a falvak, vagy talán ki is pusztultak, kihaltak.

A mai ismereteink szerint, a történettudomány mai álláspontja szerint a moldvai magyarok nem keletrol, hanem nyugatról, a mai Magyarországból kerültek oda, elso hullámuk, elso falvaik az 1250-es években. További kitelepülések

A következo nagy kitelepülés az 1400-as évek derekán következett be, és ezek a menekülok a huszita magyarok voltak. Tudjuk, hogy a cseh Husz János fellépése nyomán indult a középkori katolikus egyház ellen az elso nagy támadás, egy megújhodási és reformfolyamat, az 1400-as évek elején. Csehországból azután az új vallási irányzat Magyarországra is eljutott. Többek közt azt hirdették, hogy a Bibliát anyanyelven a nép kezébe kell adni. Addig csak latinra volt lefordítva, a héber és a görög bibliai szöveg, és csak a papok értették.

Miután a huszitizmust eretnek mozgalommá nyilvánították, a római egyház fellépett ellene. Rómából inkvizítorokat küldtek az eretnekek kiirtására. A vallástól elhajlók büntetése máglyahalál volt. A máglyák fellángoltak, foleg Magyarország déli részén és erre megindult a huszita vallású magyarok menekülése Moldvába. Olyan tömegben mentek - statisztikai adatok persze nincsenek -, hogy népes és virágzó városokat alapítottak Moldvában, ezek között a legkimagaslóbb volt Tatros városa. Az elso magyar bibliafordításnak, amelyet a tudomány huszita bibliának nevez, az egyetlen fennmaradt másolata Tatroson készült.

Az 1500-as évek közepére a moldvai magyarság már egységesen katolikus, a huszita hagyományok megszuntek.

Amikor a török hódoltság következtében az 1500-as évek második felében létrejött az önálló erdélyi fejedelemség, akkor indult meg a székelyek kivándorlása. A székelyek katonakiváltságban élo nép voltak, adót nem fizettek, robotra nem jártak, földesurat nem ismertek, szabad paraszti életformában éltek. Amikor a fejedelemség létrejött, a Báthoryak úgy vélték, szüksége van a székelyek adójára is az államnak, és ezért visszavonták a székely kiváltságokat. A székelyek egy része vándorbotot vett és "bément Moldvába". Bár kiváltságaikat Bocskai István fejedelem visszaadta, a székelyek kivándorlása a 17. században is egyre tartott.

A török kiuzése után, az 1760-as években Mária Terézia királyno elrendelte, hogy Erdély déli és keleti szegélyén katonai határorvidéket létesítsenek. A terület lakosságát katonai szolgálatra kötelezték, ennek fejében bizonyos adókedvezményben részesültek. A dél-erdélyi román lakosság számára ez társadalmi fölemelkedést jelentett, a földesúri kiszolgáltatottságból való fölemelkedést. A szabad székelyek számára viszont társadalmi süllyedést, ezért ellenálltak a besorakozásnak. 1764 legelején a székely székek megbízottai, több százan Madéfalvánál gyülekeztek, hogy tiltakozzanak. Január 7-én hajnalban Siskovics császári generális ágyúval közéjük lövetett és csapataival valóságos mészárlást vitt végbe köztük. Erre megindult a székelyek tömeges menekülése Moldvába. Ezerszámra hagyták el Erdélyt, Moldva nem is tudta mindnyájukat befogadni. Egyrészük továbbment és Bukovinában települt le. Ezek azok a bukovinai székely falvak, öt nagy falu, amelyiket a II. világháború során visszatelepítették Magyarországra az akkor Magyarországhoz tartozó Bácskába, a Délvidékre, ahonnan azután a háború végén a szerbek elol, mindenük hátrahagyásával egy éjszaka kellett menekülniük. Szétszóródtak a Dunántúl keleti megyéiben, elsosorban Tolnában és Baranyában, de közvetlen Pest alatt, Érden is van egy nagyobb településük.

Ez volt az utolsó nagy kirajzás, amely jelentosen megnövelte megint Moldva magyarságát. A késobbi idokben is tartott Erdélybol és Székelyföldrol a kivándorlás, de már inkább Bukarest irányába, Moldva már csak kevesebbet kapott a kivándorlókból.