A hosszú nyári szünet után egy meleg szeptemberi délután, 2023. szeptember 9-én megtartottuk az első őszi klubdélutánunkat. Elnökünk, Jolanda Willemse a moldvai tanárok kedves, hangulatos, képekkel gazdagított köszönő leveleinek vetítésével ismertette azoknak a falvaknak a nyári tábori élménybeszámolóit, amelyeket egyesületünk anyagilag is támogatott. Ezek programjai röviden a következők voltak:
Bogdánfalván - nyári ovi-suliban kalapfestés, gyógynövény-gyűjtő túrával összekötött kalapfestés;
Diószénben - július 24.- augusztus 4. között 2 hetes ovi-sulis és iskolás táborvetélkedők, szabadtéri és beltéri játékok, kirándulások, kézműves tevékenységek strandolással; az új tanárok, Bogi, Dávid és Eszter levele képekkel együtt a szép új oktatási házról;
Lészpeden - „Nyári suli” kézműves tevékenységek, mozgásos és nyelvi játékok, pólófestés saját lógóval;
Újfalun - 22-25 gyerekkel szintén egyen-póló festés, sütemény- és fagyi-készítés;
Gajdárban - augusztus végén az aknavásári sóbánya- és a bányamúzeum látogatása;
Lábnyikban - (ehhez a táborhoz nem kértek tőlünk támogatást) képzőművészeti tábor csángó és székelyföldi fiatalokkal, az MCSMSZ szakembereivel különböző foglalkozások, pl. jógázás.
Ezután a diószéni származású Petrás Róbert Sebestyén, az ELTE Földrajz szakán mesterképző diplomát szerzett végzős egyetemistánkat ajándékoztuk meg. Elnökünknek szeptember 6-án volt a születésnapja, ez alkalommal az egyesület nevében köszöntöttük őt, majd a Balassi Intézetben tanuló, klasszikus énekesi pályára készülő klézsei László Ciprián szépséges hangján elénekelte az „Ahol én elmenek” c. keserves népdal klézsei változatát.
Meghívott két kedves vendégünk, Csoma Gergely szobrász- fotó és néprajzkutató, valamint Havay Viktória etnográfus-népdalénekes egymást váltva tartották meg előadásukat: Elsőnek Viktória - kedves személyiségével elbűvölve a hallgatóságot - mesélt arról, hogy közönség előtt először 1993-ban Budai Ilonával együtt énekelt a Pesti Vigadóban egy Domokos Pál Péter emlékesten. Zenei ismeretei alapművének a Veress Sándor zeneszerző által gyűjtött, akkor még viaszhengerekre felvett hanganyagot és annak könyv formában való megjelenését tekinti. Veress Sándor 1930-ban népdalgyűjtő úton is részt vett Moldvában, ahol mintegy 150 népdalt rögzített fonográfra. Majd gyönyörű, képzett hangján elénekelte a Trunk faluból származó „Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem” és a „Porondos víz martján” énekeket.
Csoma Gergely előadását - amelynek izgalmas témája az volt, hogy a moldvai magyarság kultúrájában léteznek-e sámánisztikus elemek - egy Lakatos Demeter „Csángó hejgetés új esztendőben” c. versének szavalásával kezdte, majd a tőle megszokott színes, szórakoztató stílusában mesélt a házaknál előadott, - a sámánizmus nyomait őrző - „urálási”, magyarul „hejgetési”, medve- és kecskealakoskodási szokásokról, amelyeken néhányszor ő is részt vett. A Bákó környéki csángó települések közül csak Lujzikalagorban és Klézsén bukkantak ritmizálva előadott magyar nyelvű hejgetésre. A köszöntő csoport általában 20–30 legényből állt, a hejgető vagy szövegmondó a vezető, akit egy dobos, egy sültüs (furulyás), egy kereplős, maszkás alakok (menyasszony, vőlegény, mérnök, fogorvos, cigány), medvealakoskodók (kecske, medve), valamint az ostorával hangosan pattogtató fiú kísért el. Két legény tartotta kezében az úgynevezett bikát, amit harmadik társuk szólaltatott meg. Ez a rituális hangszer rendszerint egy kisebb túrós dézsából készült, melynek nyílását kifeszített bőrrel kötötték le. Az edény aljáról a bőrön át hosszabb lószőrt vezettek át, amit ciberével megkent kézzel húzogattak, s így az bikához hasonló bőgő hangot adott. Az archaikus szokás az új esztendőben a föld termésére, mezei munkára, család életére égi áldást, bőséget akar igézni. Jutalom jár ezért a legényeknek (hejgetőknek), akik Szilveszter estéjén és újév hajnalán ostort durrogtatva a faluban házról házra (többnyire lányos) járnak. A szöveg a búza élettörténetét mondja el a vetéstől kezdve a kész kenyérig, valódi rituális eke-húzás (pl. Duma Andrásék készítettek egy eke-makettet) történik kör formában, a refrén felszólítja a legényeket, hogy csattogtassák az ostorokat, hogy kiáltsák: hej, hej, amely után az összes résztvevő hangos hej, hej kiáltása s a hangszerek zeneietlen lármázása következik. Az újév kezdetéhez kapcsolódó hiedelmek, babonák és szokások tárháza kimeríthetetlen. Ezek közül az egyik legrégibb eredetű a zajkeltés, amelynek célja az ártó, rontó, gonosz erők távol tartása a háztól. Ez a szokás már csak kevés faluban maradt meg (Lujzikalagor, Klézse, Lészped) és a nyelvezete, szókincse, nyelvi fordulatai is a mára egyre jobban gyengül. Erről az első leírást a finn csángókutató, Wichmann György feleségének köszönhetjük, aki még 1907-ben közölt helyszíni, szabófalvi gyűjtéséből származó rítusszövegeket. Sajnos, a szabófalvi magyar nyelvű hejgetés szövege csak elhomályosult, elég nehezen értelmezhető, töredékes formában maradt fenn. Az ún. „medve-kultusz, a belső-ázsiai sámánizmus elemeinek Moldvában való felbukkanását jelző források nem is a románokra, hanem inkább a magyar eredetű csángókra vonatkoznak.
A bosnyák származású Bandinus érsek az 1600-as években rendre meglátogatta a legjelentősebb moldvai katolikus közösségeket és útja során részletes leírást, jelentést készített arról, hogy Moldvában nagy becsben vannak a varázslók és a kuruzslók, mivel mesterségüket itt mindenki szabadon megtanulhatja, gyakorolhatja, majd helyszíni, személyes élményei alapján részletesen le is írta gyakorlatukat. A moldvai varázslók, bűbájosok a Bandinus-kódexben leírt hosszú eksztázisát, életjel nélküli mozdulatlan fekvését, mély álom idején tett utazását, majd az az alatt szerzett élmények elmesélése a szibériai népek samanizmusával azonos jelenség. Egy olyan másik eljárásról is tudósított, amelyet a moldvaiak a pusztító járványok elhárítására alkalmaztak. A szerzetes Lukácsfalva környékén azt tapasztalta, hogy a parasztok a határban található útkereszteződéseknél tölgyfából antropomorf, totem jellegű szobrokat állítottak, amelynek jobb kezébe kifeszített nyilat, balba pedig dárdát helyeztek, melyet felemelve, mintha az emberbe akarná ütni. Bandinus leírt egy olyan pestis ellen végzett moldvai eljárást, melyben tíz meztelen lány és tíz, szintén ruhátlan fiú vett részt, akik a falu határát éjjel körülugrándozták és táncolták a kezükben tartott égő pálcákkal. Szavahihető emberek beszélték, hogy tíz vénlány sötét éjjel nagy ugrándozás és táncolás között, meztelenül több rendben körülszaladgálja a községet és kezükben szintén égő pálcákat lóbálnak. Ezekkel szemben megy tíz, szintén meztelen legény, fénylő dárdákkal felszerelve, s egymást kölcsönösen üdvözlik. A pálcákat és a dárdákat összeveregetik. Azt hiszik, hogy a pestis nem támadja meg a meztelen embereket, hanem megszégyelli magát és megkíméli a fiatal kort. Másik éjjel ugyanez a tíz meztelen legény ökröt befogva egy ekével barázdát von a falu körül. Az emberek pedig karókkal felfegyverkezve, a barázda mellé állnak, a falu felé fordulva, a pestis ellen harcra készen. A mágikus kör az egyik legelterjedtebb szokáselem a magyarság népszokásaiban és hiedelmeiben. A határ körülszántása jégeső, aszály, madarak, ragya, betegség ellen gyakran felbukkant a moldvai magyar közösségekben. Sámános szokásaiknak meglétét Hoppál Mihály és Lükő Gábor is megerősíti. A varázslásokról és még számos rontást elhárító történetekről Gergely Megkötött idő c. könyvében olvashatunk.
Viktória „Élek, élek, csak úgy élek” c. trunki énekről elmondta, hogy dallama az arisztokrata udvar zenéjéből származik. Ő a Szentendrei Skanzennek volt a néprajzkutatója, jó féléven keresztül elő felméréseket végeztek Forrófalván egy, a skanzenben felállítandó csángó ház áttelepítésére, találtak is egy 1892-ben épült házat, de valamiért ez sajnos ez a mai napig nem történt meg, de reméli, hogy egyszer majd csak sor kerül rá. Viktória 3 éves korától énekel, az egyik szomszédja még gyerekkorában elvitte táncházba, ahol akkor a Jánosi együttes húzta a talp alá valót, azóta énekel népdalokat, és elvégezte a néprajzos-német szakot, a húga is néptáncos.
Csoma Gergely elmondta azt is , hogy a szabófalvi húshagyó napokon, ún. „matahala” szokásoknál is előfordult a meztelenkedés. Ekkor a legények maskarásoknak vagy madárijesztőnek, bolondos, szakadt ruhákba öltöztek, álarccal a fejükön, zörgőkkel a nadrágjukon, a hálózsákokból kiszedték a szalmákat, beletömték a ruhájukba, ostorral mentek a táncba, rendszerint a templom előtti társasági térben, ahol összegyűlt a nép, öregek és fiatalok vidámságot teremtettek, nevettek, tréfáltak, körtáncot jártak, bundákkal teletömött hordókból csurdén kimásztak, körbe nyargalták a tánchelyet, majd visszamásztak a hordókba. Mesélt még jövendőmondókról, halott-látokról, pl. egy ilyen híres halott-látó lány volt a lészpedi Jánó Ilona, akitől Kóka Rozália is sok anyagot gyűjtött, és az egyik csíksomlyói búcsún az akkori plébános, Gergely István, Tiszti is „beszéltette”.
Ezután Viktória kobozkísérettel elénekelte a „Pusztinai nagy hegy alatt és az „Este jött, szürkül bé” énekeket, aki tudta, vele együtt énekelt, majd megtanította nekünk az „Andrásfalu keskeny palló, trala-lalalalala” c., Veress Sándor által gyűjtött trunki régi stílusú éneket.
Köszönjük kedves meghívott vendégeinknek a szívmelengető előadást! Mindenki megelégedésére vidám hangulatban, lélekben feltöltődve telt el ez a családias szombat délután.
Lejegyezte: László Ildikó, programfelelős