Dr. Bodó Csanád nyelvész kedves meghívásának tettünk eleget, amikor szeptember 6-án részt vettünk az ELTE Szociolingvisztikai Tanszéke által megrendezett 22. Élőnyelvi konferencia keretében a „Tanácsolnak?” – Társasjáték a lészpedi köszönések gyakorlatáról – elnevezésű műhely-programján.
Az ELTE egyik tantermében gyülekeztünk a társasjáték csoportos kipróbálását szervező, általunk már jól ismert Bodó Csanád és Lajos Veronika nyelvészekkel (mindketten előadók voltak a klubdélutánjainkon), a meghívott lészpedi vendégekkel: Márton Attilával és feleségével, Marton Genovevaval, a már az ELTE-n diplomát szerzett klézsei Botezatu Izabellával, a játékban résztvevő lészpedi és nem lészpedi, magyar és külföldi nyelvészekkel, egyetemistákkal és olyan személyekkel, akik kötődnek a csángó kultúrához. Kedves moldvai vendégeink egy hatalmas méretű szépséges lészpedi kalácsot is hoztak magukkal, amiből a játék végén kóstolót kaptunk.
A műhely célja az volt, hogy a nyelvi kutatások keretében a lészpedi nyelvi szakértőkkel együtt létrehozott társasjáték által a jelenlévők megismerkedjenek a lészpedi köszönésekkel, egymáshoz „szólásokkal”. A szórakoztató társasjátékot úgy kell elképzelni, hogy a falu egyes helyszíneit - vasút, disco, vegyes- és ezermester bolt, gyógyszertár, lakóház, szőlőskert, templom, temető, erdő, mező, malom, kút, polgármesteri hivatal, út, román iskola - kis lapokon (egyik oldalán fekete, a másik oldalán színes) kép-kártyák jelenítik meg, amelyeket a játékvezető tett fel az asztalra, majd kártyákról olvasta fel az adott helyen történő találkozási szituációt és az azokra adott többféle válaszlehetőséget. A különböző korú és nemű, nem egységes nyelvet beszélő személyek találkozásakor, akiket a játékosok képviseltek, kellett a megadott négy köszönési lehetőségből a helyeset eltalálniuk. Ha ez sikerült, akkor választani lehetett, hogy a képeket megfordítva „kiszinezzük”-e a falut, vagy építjük-e az iskolát. Rossz válasz esetén sajnos romboltuk azt. A más-más korú és nemű személyeket a társasjátékokban szokásos, eltérő színű bábuk jelképezték.
A társaság két csoportban játszott. A mi csoportunkban három külföldi, egy katalán, egy szerb és egy amerikai nyelvész is részt vett, és egy Londonban élő magyar nyelvész fordított nekik, egy fiatal egyetemista lány, aki Bodó Csanád óráit hallgatta, egy régebben Pusztinán élő és egy kolozsvári hölgy, valamint Márton Attila felesége, a lészpedi Gina bírálta el, hogy a négy megválaszolási lehetőség közül a helyeset választottuk-e, vagy a rosszat. Mi ketten Ritával piros bábuval egy 30 éves korú, Andrea nevű lányt személyesítettünk meg, az összes szituációban. Egy kérdés kivételével a helyes köszönési formákat választottuk ki, így mi végeztünk a játékkal a leghamarabb. Érdekes volt, mert a találkozások alkalmával sok körülményt kellett figyelembe venni, és emiatt sokat kellett gondolkodnunk, hogy a helyeset válasszuk, közben jókat „tanácsoltunk”, nevettünk. A játék célja, hogy a magyar nyelvi fordulatok lehetőleg megmaradjanak a faluban.
Érdekes ismeretekkel gyarapodott közben a tudásunk. Pl. az egyik kérdés ez volt.: ha egy idős lészpedi asszony összetalálkozik a pappal, akkor vajon hogy köszönti őt? Mivel az idős asszonyok általában nem tudnak románul, a pap meg nem nagyon szeretne magyarul beszélni, így az öregasszony magyarul vagy latin nyelvű ima-köszönéssel üdvözli a papot, ahogyan azt gyerekkorában megtanulta, és a pap azon a nyelven válaszol neki.
Eddig 7 csoportnak mutatták be ezt a társasjátékot, a mi csoportunk volt a második legjobb eredményt elérő társaság. Kedves gesztus volt a nyelvészektől, hogy sikerünket személyre szóló „mester” szintet elérő oklevéllel díjazták. A külföldi nyelvészek nagy elismeréssel nyilatkoztak a lészpedi megszólítások és köszönések sokszínűségéről. Nagyszerű játéknak találtuk mi is.
Fontos élő kapcsolat van a faluban az emberek között, amely a falubeliek megmaradását erősíti. Érdekes lenne a többi falu köszönési szokásait is feldolgozniuk, amely összehasonlító elemzésre is módot adhatna.
Lejegyezte: László Ildikó és Albertné Révay Rita
