top of page

Beszámoló a márciusi klubról

Már a tavasz jegyében tartottuk márciusi összejövetelünket, amin sokan vettek részt. Az eseményt Jolanda Willemse nyitotta meg azzal, hogy bejelentette, az eddigi klub-

összejövetelek szervezésével megbízott Büttner Sarolta lemondása miatt mostantól László Ildikó vezetőségi tag fogja ezt a feladatot ellátni.



A továbbiakban elmondta, hogy a karácsonyi csomaggyűjtés nagyon eredményes volt; 2 150 000 Ft-ot költöttünk 2 mázsa szaloncukorra, 1700 tábla csokoládéra, különböző sportszerekre, 400 pár zoknira, és még sok mindenre. Mind a 38 faluban, ahol magyar oktatás folyik, minden gyerek kapott karácsonyi csomagot, minderről, és a tanárok nagyon szép köszönő-leveleiről olvashatnak itt a honlapunkon és a Hírlevelünkben. Egyetlen egy keresztszülő által küldött csomag veszett el, hiába kerestük, sajnos nem lett meg. Minden egyes keresztszülőnek, aki hozzájárult a karácsonyi csomaggyűjtéshez, köszönetet mondtunk.


Nemrég zajlott le a Szeret-menti népdalvetélkedő. A győztes gyermekek megajándékozására a KEMCSE minden kategóriában - összesen hat külön díjra - nyújtott anyagi támogatást. A bákói tanulmányi versenyre az MCSMSZ szintén anyagi támogatásunkat kérte a nyertesek megajándékozására, amelynek a felét az MCSMSZ, a másik felét mi álljuk. A versenyen 17 faluból - a tanárok által kiválasztott - 31 felsőiskolás jó tanuló diák vesz részt.


Elnökünk közölte, hogy az előadás után egy nagyon rövid közgyűlést kell tartanunk az egyesület új címváltozásával kapcsolatban. A következő klubdélutánunk dátuma húsvét nagyszombatjára esik, ezért azt a következő szombaton, április 15-én tarjuk meg. Kérte, hogy aki még nem fizette be a tagdíjat, az most megteheti.


Ezt követően Gondos Béla kihirdette, hogy a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnökének, Dr. Kis Boáznak a meghívására, a forrófalvi-nagypataki Tavaszi szél együttes, Antal Mária és Duma András vezetésével március 15-én, este 18 órakor, Budapesten a Magyarok Házában, vasárnap pedig a Reménység Szigetén tart előadást.



Meghívott vendég-előadónk, a mindig szívesen hallgatott, Erdélyi Zsuzsanna díjas

néprajzkutató, Harangozó Imre volt, aki „Szeret vize martján…Miért fontos számunkra a moldvai magyarok kulturális öröksége?” témájú színes előadását a jelenlévők feszült kíváncsisággal hallgatták.

A tőle megszokott könnyedséggel, derűs hangulatot keltve beszélt arról, hogy Moldvában nincs egységes nyelvjárás, ugyan megvan egy közös moldvai magyar nyelv, de ez nagyon sokszínű, sokkal több külön kicsi nyelvjárási egységre bomlik. Elmondta, hogy sajátos moldvai jelenség, - mivel évszázadokon keresztül kiszakítva éltek a magyar nyelvi közösségtől - hogy egyfajta belső fejlődés alakult ki a nyelvben, másrészt pedig van egy elszigetelődés a magyar nyelvtől, ami most oldódik, mert hallgatják a rádiót, utaznak Magyarországra, többet

járnak Erdélybe, de ez se volt mindenhol egyforma szintű, nyilván a déli csángó területen, a Báko környéki székelyes falvakban élénkebb volt a kapcsolat, mint az északi csángóknál. A lényeg az, hogy a különböző moldvai csángó falvak lakói nem biztos, hogy megértik egymást, mert minden falunak megvan a sajátságos nyelvjárása, erre csak egy példa: a leányka megnevezésére Klézsén a „cinka” szót használják, de pl. más faluban „véza” szóval fejezik ki.

Miért különös számunkra a moldvai csángók kultúrája? A ’30-es években az egész magyar közvélemény rácsodálkozik a moldvai csángók kultúrájára, létére és ez a csodálkozás különböző hullámokban, 20-30 évente mindig megújult. Az igazi áttörést Domokos Pál Péter és Lükő Gábor gyűjtései hozták, utána az a generáció, aki immár Romániában magyar néprajzos, ifjabb Kós Károlyék és azok, akik elkezdenek zenét gyűjteni Moldvában, aztán egy óriási alak, Kallós Zoltán, aki masszívan évtizedeken keresztül felszínen tartotta, hatalmas jelentősége van balladás kötete megjelenésének Erdélyben és Magyarországon is. Aztán a ’80-as években, már az én generációm, aki akkor megpróbál bemenni Moldvába elég kevés sikerrel, mert ezek az útjaink leginkább az első rendőr-őrsig vezettek és onnan vissza, de volt, akiknek sikerült bemennie (Csoma Gergely, Halász Péter). Aztán mentek az erdélyiek is fotózni, gyűjteni, izgalmas módszerekhez kellett folyamodni, például hogy menjenek az ősi román vidékre úttörőtáborokat szervezni, itt Gazda Laci bácsi nevét kell megemlíteni, aki hallatlanul gazdag gyűjtést hozott létre, sajnos ez az önmagában is csodálatos anyag, mert bár lassan-lassan ráeszmélt a román titkos szolgálat arra, hogy itt mi folyik, de mégis csak megmaradt, de nem lett igazán közkincs.


A három kötetes lexikonjához tartozott még vagy 100 órás hanganyag, balladák, népdalok, akkor és ott olyan helyen gyűjtve, ahová magyaroroszági vagy erdélyi gyűjtő nem tudott eljutni, de összességében ez a hatalmas anyag nem került közgyűjteménybe, hogy hasznosuljon. ’90 után elindul a lavina, mindenki Moldvába megy, hamost elmennénk Klézsére, és felmennénk Tyúkszerre, akkor akár ebben a

pillanatban majdnem biztos, hogy 3-4 néprajzossal találkoznánk, miközben úgy tűnik el Arad, Hunyad, Krassó-Szörény és Temesvár magyarsága, hogy arra magyar néprajzos nem járt, mert divat lett, sikk lett Moldvába járni.


Az alapkérdés még mindig ott van, miért fontos nekünk az, ami ott megmaradt? A moldvai csángó magyar közösség az egyetlen a világon, amely a történelmi határon kívül megőrizte a magyar nyelvét, de nem az egyetlen volt.

Honnan veszi ez a közösség az eredetét, mikortól tudunk róla biztosat? A magyar

közgondolkodás szereti azt tudni, hogy a moldvai magyarok az Etelközben maradt régi magyarok, amit a történettudomány nem tud megerősíteni, ellenben a moldvai csángó magyarok hagyománya ezt mondja, hogy mi mindig ott voltunk. Pl. Erdélyi Zsuzsanna egyik gyűjtésében találtam: egy Magyarországra telepedett csángó asszony mondja, hogy ”..jöttek a hunok, jöttek a kunok, és mi néztük őket, elbújtunk az erdőbe, mert féltünk tőlük..”, ez azt mondja, hogy ők nagyon régtől vannak ott.

Mit lehet tudni az oklevelekből, a történeti forrásokból? Valóban, a mai Moldva az Etelköz legnyugatibb pereme volt, de Etelköz sokkal nagyobb volt.


1983-ban szovjet régészek találnak egy magyar temetőt, nagyjából Dombaszkban, ahol most a háború folyik, s ott találnak egy fejedelmi sírban lévő szíj-véget, amelynek az ikonográfiai ábrázolása a magyar kereszténység ottlétére utal. Nagyon kelet felé nem voltak magyarok, vélhetően a mai Moldova területén lehettek magyar közösségek, ezek nem élték meg azt, hogy gyűjtöttek tőlük, onnan nincsenek konkrét nyelvemlékeink, kivétel a Dnyeszter partján lévő Csöbörcsök.


Ettől kezdve a hallgatóság egyes tagjai és az előadó között kialakult egy ún. „kérdés-felelek” párbeszéd, többen felszólaltak az általuk tapasztaltakról, vagy másoktól hallott tudományos állításokról, várva ezekre az előadó válaszát.


Csöbörcsökön bizonyos, hogy volt magyar nyelv – válaszolta Harangozó Imre. A 20-30 évig ott szolgált kisinyovi Kósa Antal nevű püspök édesanyjától gyűjtött egy gyönyörű archaikus imádságot. Ő egy jászvásári egyházmegyés pap, aki magyarságát sok helyen felvállalja és beszélt is magyarul, ha volnának, vagy lettek volna ott magyarok, a gyűjtésről sajnos már lekéstünk. Mit is írtak a szabófalviak az 1670-es években fenyegetésként a pápának? Hogy amennyiben nem küldenek anyanyelvükön való papot, akkor az oláhok szakadás-csizmájára állnak. Ebben a fenyegetésben benne van az, nem tudhatjuk, hogy Moldva területén hány magyar közösség lett ortodox. Felmerült gyűjtői baráti körben a lehetősége, hogy talán a

70-es, 80-as években még nem zárható ki, hogy voltak olyan ortodoxok, akik magyarok voltak korábban, ahol még lehetett magyar nyelv. Én tudok legalább 10 olyan falut, ahol 30 évvel ezelőtt jelentős folklór anyagot gyűjtöttem és most senki nem tud magyarul. Tamásfalván, amikor a 30-as években ott járt Domokos Pál Péter, ő már nem talált magyarul beszélő embert, és egy 40 évvel később odakerült orvos meg azt állítja, hogy ő beszélt ott emberekkel magyarul. Egy dolog bizonyos, hogy ma már minden kiseprődött, mert az időnél nagyobb daráló nincs.

Nem is tudjuk elhinni azt, hogy mára már mekkora változás történt Moldvában. Bákóban már rendszeresen magyar misét tart az ottani jászvásári illetőségű pap, magyarul prédikál, ezt 15 évvel ezelőtt nem lehetett elképzelni. Van olyan falu, ahol a pap, nyíltan az utcán teljes normalitással beszél a híveivel magyarul, magyarként viselkedik magyarok között, ez most van. Az itteni csángó bál magyarul szerveződik, kizárólag a román állam által finanszírozott kulturális tevékenység, 34 faluban van magyar oktatás, ehhez kell a román állam elfogadása, a helyi hatalom engedélye. Ez azzal magyarázható, amit Tamási Áron ír, hogy „az igazságot is meg lehet szokni”.



Szabófalván még tart a 30 évvel ezelőtti helyzet, az asszimiláció részben természetes módon, de Románia megalakulása után szervezetten is lezajlott a XX. század első feléig, három helyen, Szabófalván, Jugánban és Kelgyesten maradt meg a magyar nyelv, de mára már itt a teljes nyelvcsere lezajlott.



A moldvai magyarok egy része középkori magyar nyelvet beszél, nem érintette őket a nyelvújítás. Pl. a Lakatos Demeter szabófalvi költő által használt „dorsa” szó a magyartörténeti szótárakban bizonyítottan ott van. Nem érti azt, hogy miért nincs folyamatosan nyelvész Moldvában, aki rögzítse a puszta beszédet. Tehát az az értéke a moldvai csángó kultúrának, hogy megmaradt nekünk az a hallatlanul gazdag világ, amivel jól állunk: hiedelem szövegek, balladák, archaikus imádságok, mondák, mesék lejegyzésével, ami a múlt, ehhez már sokat hozzátenni nem lehet. Egy nem régi magyarországi projekt keretében megvalósult moldvai gyűjtésről megjelent könyvben szerepel egy vráncsa megyei szórványfalu, ahol a gyűjtés idején még 50-60 ember beszéli a 300 éves nyelvállapotot, és erre azt mondja, hogy az a falu említhető értéket nem őriz. Szerintem nem ment oda senki, mert messze van az úttól. Tehát még mindig van mit gyűjteni, komoly szakembereknek el kellene jutniuk olyan falvakba, ahol 100 éve nem tudnak magyarul. Ők úgy magyarok, ahogy a régi ősapáink voltak ezelőtt 150 évvel magyarok. A moldvai román és magyar együttműködést tanítani kellene. A moldvai csángóság hagyományos identitás-tudatát elkerülte a magyar nacionalizmus, a román nem.


Végül előadónk megköszönte a türelmet, a sok hozzászólást, zárásként felolvasott egy általa 25 évvel ezelőtt írt szöveget, összegzésként és a helyzet leírásaként most is időszerű:


„Nu, nusti ungureste, mü már nem erőszt tudunk, apókáink mig tanácseltek, mü nem isz akarunk, néni Márika nincs honnsz, már erőszen beteg, szérik a lába, a szüve, mennyetek, ahunnan jöttetek. Páter isz kimondta kereken, hod mük es rományok vagyunk, nem es beszéltünk magyarul. Tudja, mi korcsiturák vagyunk, oláh kenyeret eszünk, bozgoroknak itten nincs szava. Hová menjünk, uram, mondja meg, elfogyunk, mint a Hódacska. Látja,Deszkányban moszt még nincs egy isz, ki beszélgetne magyarul, Mircesti, Dzsidafalva, Jugán mind-mind románnyá alakul. Vaj egyszer néha, de igazán ritkán, mikor szentül le az áldott, a mezei munkák után mély álomban még álmodunk, teccik olyankor a vín mámám, bunikámnak a bunikája, nem ura, vín vagyok már én isz, de jő álmomnak az iédeszanyám, sz ők beszélnek, sz a fülemben hallom, sz iértem a szót, az iedeszet, szólnak vala az Úrisztenhez, Müatyánk, szenteltesszék a te neved.”


Végül, mivel az éneklésre felkért pusztinai Veres Mihaela - zeneművészeti egyetemistánk - személyesen nem tudott jelen lenni, így videó-felvételen elküldte kedves kísérőmondatokkal kiegészített három énekét azzal, hogy játsszuk le a jelenlévőknek.


„Tisztelt Közönség, nagyon röstellem, hogy nem tudtam élőben Kendtek előtt énekelni, de el kell utaznom itthonról. Remélem a kis összeállításom, amely Veress Sándor 1933-as gyűjtése és Seres András- Szabó Csaba 1972-1988-as gyűjtésük alapján összeállított dalcsokrom örömet okoz szívükben. Bízom benne, hogy következő alkalommal újra kendtek előtt énekelhetek. Maradjanak Békével!”


Lejegyezte: László Ildikó

Comments


bottom of page