Megszűnik a MOLDVAI MAGYARSÁG folyóirat


Megkaptam a Moldvai Magyarság ez évi nyári számát s benne a cédulácskát, hogy jövőre már „sajnos” nem jelenik meg. „Sajnálattal közöljük, hogy a Moldvai Magyarság folyóirat 2023-tól befejezi működését, utolsó lapszámunk 2022 decemberében fog megjelenni. Köszönjük, hogy éveken át előfizetőnk és támogatónk volt!” Tehát a harmadik évezred második évtizedének második esztendeje végén, fennállása 32. esztendejében – szinte krisztusi kor –, megszűnik a moldvai csángómagyarok történelmének első és utolsó nyomtatott periodikája. Az elmúlt emberöltőnyi időben harmadmagával szolgálta a Domokos Pál Péter által a „világ legelfeledettebb kisebbségének” nevezettek érdekeit, kiáltotta a „világba” létezésüket, csodálatos értékeiket, elkeserítő sorsukat. Első volt 1990-ben, s most utolsónak hanyatlik sírjába. A hat számot megért, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület által kiadott Csángó füzetek nem sokkal Gyimesbe költözésemet követően „maradt abba”, a Csángó Tükör Tampu Sztelián szerkesztő lemondása nyomán enyészett el, s most íme, itt van ez az újabb, az utolsóról szóló gyászjelentés. A „működés befejezésének” pontos okát, okait nem ismerem, de biztos vagyok benne, hogy nem a kiadó és a szerkesztő kedve és áldozatkészsége fogyott el, hanem objektívebb okok válthatták ki.

Vegyünk egy mély lélegzetet és próbáljunk erőt venni érzelmeinken, hogy ne lássunk jelképet a csángómagyarok sorsát tükröző legutolsó sajtótermék tragikus végében.

Hogy milyen hallatlan mennyiségű, sehol máshol nem található kulturális érték felmutatásának és az utókorra hagyásának lehetősége vész majd el a 2022-es esztendő végén, azt csak akkor tudjuk, tudnánk igazán átérezni, ha visszalapoznánk, és újból elolvasnánk az eddig megjelent évfolyamokat. Úgy számolom, hogy ha minden nap elolvasnánk a korábban Csángó Újságként, majd Moldvai Magyarságként megjelenő folyóirat egy-egy számát, körülbelül egy esztendő múltán érnénk a végére. De hát kinek lenne erre naponta egy-két órája; ha eddig havonta vagy negyedévente nem volt rá, s – mint hallom – egyre kevesebben szántak rá ennyi időt. Domokos Pál Péter arra kérte előadásainak hallgatóit, hogy minden nap gyújtsanak egy szál gyufát, s amíg az elég, gondoljanak a moldvai magyarokra. Ennyi idő összeadva havonta talán 15 percet, negyedévente háromnegyed órát vett volna igénybe, a költsége pedig számonként egy üveg sör ára lett lenne, vagyis lett volna. Az elmúlt évezredben, 1976 nyarán az Érdi Művelődési Házban találkozót szerveztem azon hazai ismerőseim számára, akikről tudtam, hogy különböző okok és célok által vezérelve, elsősorban sorsuk és műveltségük iránti érdeklődve megjárták Moldvát és meglátogatták az ott élő csángókat. Megbeszéltük a tapasztalatainkat, s arra szerettem volna rávenni őket, hogy tárgyi és szellemi tapasztalatuk, gyűjtéseik hozadékát igyekezzenek, igyekezzünk a tudomány számára is hasznosítani. A találkozónak nem egészen az lett az eredménye, amit vártam, mert az államvédelmi hatóság (vagy valami utódszerve) nyomban felfigyelt ránk, néhányunkat begyűjtött, kihallgatások, fenyegetések következtek. Ezen az érdi találkozón körülbelül annyian voltunk – persze nem ugyanazok –, mint ahányan eddig előfizették a Moldvai Magyarságot. Egy helyben topog tehát a moldvai magyarság iránti érdeklődés? Talán nem, hiszen nem csak az előfizetők olvassák. Ki tudja hányan? A Lakatos Demeter Egyesületnek első húsz évében mindenesetre ennél több volt a tagsága, de talán a tizedük sem fizetett elő a lapra. Mert ismerjük a magyar – vagy talán az emberi? – lelkesedés szinte törvényszerű jelszavát: a hazáért, vagy bármi nemesnek gondolt célért életünket és vérünket – de zabot, azt nem!

Mit lehet tenni? Nyilván volna, lenne, lehetne megoldás. De nem érzem magam feljogosítva arra, hogy cselekvésre képtelen testi állapotomból mások gondjait szaporítsam. Azokra, akik a csángókban üzletet, vagy akárcsak megélhetési forrást látnak, nyilván nem lehet számítani. Hol vannak már a Móricz Zsigmondok, a Németh Lászlók, akik jórészt írói, vagy iskolaorvosi jövedelmükből tartottak fenn egy-egy közösségi érdeket szolgáló szellemi sajtóterméket, s hol azok az olvasók, előfizetők, akik megkönnyítették számukra a szinte mindig ráfizetéses értékteremtést? De az a szándék, ami a csángók sorsáért gyufalobbanásnyinál nagyobb felelősséget érzők, s nem csak gondolni, hanem tenni is akarók közül eddig is sokakat vezérelt, a süllyedő hajó értékes rakománya mentésének szándéka talán megmaradt, vagy könnyebben megteremthető. Arra gondolok, hogy legalább a Moldvai Magyarság lapjain eddig fölhalmozott értékeket nem szabadna veszendőbe hagyni, s az elmúlt krisztusi idő alatt megjelent számokban lévő írásokhoz való teljeskörű hozzáférést és eligazodást megteremtve, megkönnyítve lehetővé kellene tenni. Mégpedig egyrészt az ARCANUM-ban jelenleg csak előfizetők és megadott intézmények számára hozzáférhető, máshol csak az 2017-es év óta megjelent lapszámok anyagának teljessé tételével s a hozzáférhetőség megkönnyítésével; másrészt célszerű, digitális repertórium készítésével és közrebocsátásával, a mentsük, ami menthető szándékával. Hogy aztán erre ki vagy mi, milyen szervezet vagy intézmény tud – és akar – vállalkozni, azt csak a Gondviselés, mármint talán a csángómagyarok gondját is viselő Fennvaló tudhatja. Vagy talán még ő sem....?

A veszett fejsze nyeléről lenne szó? Tudom, hogy a fejsze megmentésére kellene törekednünk. De hát a megmentett nyél is használható, sőt adott esetben érték is lehet, mert anélkül a fejsze vasa sem használható. Mert őrültség semmit sem tennünk, ha mindent nem is tehetünk – mondta volt Széchenyi István.

Szomorú szívvel pusztába kiáltotta:

Halász Péter