Képzelj el egy csángóföldi kislányt, kisfiút, akinek a nagyszülei hetedíziglen magyarul beszéltek, gondolkoztak, magyar szavakon keresztül élték, és értették meg a környező világot. Képzelj el sok-sok olyan falut, szegeletet, utcát Moldvában, ahol magyar emberek éltek, haltak, magyar szavakkal hagyták örökségül tudásuk gyerekeikre, unokáikra. Képzeld el, hogyha egy tarisznyába tennénk ezt az örökséget, mekkora súlya lenne.
Aztán a gyerekek, unokák egyre kevesebbszer nyúltak ebbe a tarisznyába, egyre többször használták a román nyelv szavait arra, hogy azt a világot, ami őket körülveszi, elmondhassák maguknak, egymásnak. Ez a világ már nem a falu, a szegelet, az utca világa volt, hanem a város, a gyár, az ország különböző építőtelepeinek, a tévé bemondójának, a hivatalok, a korházak, városi iskolák, aztán Európa különböző országainak világa. A tarisznya a nyakukban; egyre idegenebb, egyre nehezebb, ami benne van, de szövete, pántja, illata még nem kopott el, még erősen tart, néha úgy is érzik, visszahúz a múltba.
Képzeld el azt az unokát, azt a kisgyereket, akinek vállára ráadnák szülei ezt a tarisznyát, de valamiért mégsem. Rátestálnák azt a tudást, azt a világot, amit rájuk testáltak magyarul a hetedízigleni magyar ősök, de mégsem teszik. Bizonytalanságuk sokszor előtör, ünnepekkor, amikor összegyűl a nagycsalád, a rokonság, vagy a lelket háborgató váratlan szomorúságok alkalmából. Nehéz ennek az érzésnek helyet találni, legfőképpen amikor magukban vannak, egyedül.
Képzeld el ezt a kisfiút, és kislányt, aki eljön magyar órára 10, 20, 50, 100, 500 magyar szóval fejében, és sok-sok bizonytalansággal lelkében. Képzeld el, ha sok-sok ilyen gyerek összegyűl, és összeadódik ez a sok-sok lélek félszegség, tisztaság.
Ha elképzelted, akkor már tudod, hogy kiket hívtunk meg, kiket várok a Csengő versre. Kikkel tanulunk együtt, közösen magyar gyermekverseket, ezzel az alkalommal Kányádi Sándortól. Kinek a lelkét szeretnénk kicsit megnyitni, szorongásait kicsit elhessegetni, oldani, önbizalmát erősíteni.
Jó egy hete, a rendezvény előtt írtam a fenti sorokat, és a szavakban rejlő szomorúság ellenére egy nagyon-nagyon vidám, jó hangulatú vasárnap délelőttöt élhettünk át. Akárcsak az előző három alkalommal is. Ennyi felszabadult, csillogó szemű, magyar gyermekverseket együtt mondikáló, énekelő csángómagyar gyermeket ritkán lehet itt Moldvában látni.
16 oktatási helyszínről, faluból több mint 100 gyermek jött el tanáraikkal, felnőtt kísérőikkel együtt. Ebben az esztendőben is a baróti Kelekótya együttes volt segítségünkre abban, hogy a zenén keresztül, a versekben rejlő dallamot megszólaltatva alaposan rögzíteni tudjuk a versek szavait, a szavakban, mondatokban rejlő történeteket.
A közös verstanulás után kolléganőm, Gál Veronika által előkészített papír, filc modellekből mindenki kivághatta a neki leginkább kedves, emlékezetes vers szereplőt. Így kelt életre sok-sok fakanálra ragasztott róka, kakas, lovacska, és katona a gyermekek szorgos keze alatt.
A közösen elfogyasztott ebéd után, megálltunk egy közös fényképre, aztán mindenki elindult haza.
