Reményeink szerint lassan a pandémia véget ér, és újból találkozhatunk barátainkkal, keresztgyerekeinkkel, a moldvai magyar értelmiség tagjaival is, akiket gyakran meghívunk a klubdélutánjainkra, hogy tanuljunk tőlük, megismerjük az életüket, tevékenységüket, hagyományaikat. Az idők folyamán sok barátot találtunk közöttük. Az egyik legkülönlegesebb közülük Puskás Antal, aki gyönyörű viseletében, hol megnevettetett a tréfás meséivel bennünket, hol megríkatott az ősei viszontagságairól szóló történeteivel. Lábnyiki ősöktől származik és Egyházaskozáron él. Gyakran szerepel kulturális és hagyományőrző rendezvényeken, és karitatív munkát is végez az övéi, a moldvai magyarok érdekében. Vele beszélgettem 2019. szeptember 13-án a Magyarság Házában, a Nyelvhatárőrök c. rendezvény előtt, amin ő is fellépett. A bennünket összekötő közös céljainkról kérdeztem Antalt.
A beszélgetésünk után még egy tréfás mesét is elmondott nekünk.
Aztán Anti beöltözött a legendásan szép viseletébe és indult az előadásra, ahol keresztszülőtársaimmal és sok érdeklődővel együtt nagyszerű élményben volt még részem, hiszen Petrás Mária gyönyörű énekét, Fodor Katalin és Csoma Gergely tartalmas előadását és Puskás Antal visszaemlékezéseit is meghallgathattam.
Emlékszem még az egyik legszebb közös emlékünkre is Antallal: a 2018. évi márciusi klubdélutánunknak ő is az egyik vendége volt: az Apa és fia c. könyv bemutatóján . Megható volt mindnyájunk számára a 88 éves szerző, az egyházaskozári Jankó Antal öröme, amikor kézbe vehette az általa írt könyvet, amit Iancu Laura szerkesztett, és a mi közreműködésünkkel megjelenhetett. Puskás Anti hozta őt el a családtagjaival együtt az ünnepi eseményre, és akkor is megnevettetett bennünket pár mesével.
Közösek a céljaink Antallal: új keresztszülőket szeretnénk találni sok okos és szép moldvai magyar kisdiáknak. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként gyakran találkozik a gyerekekkel, családokkal, amikor adományokat visz a moldvai falvakba. Ismeri a gyerekek problémáit, vágyait, igyekszik is teljesíteni azokat. Szinte minden gyerek, akivel találkozik, a jelképes keresztgyereke is lett. Több híradás is méltatja a tevékenységüket.
Miért is jó keresztszülőnek lenni? A szeretetért, az ölelésekért, amiket a gyerekektől kapunk, amely mindennél nagyobb öröm lehet a számunkra. Jó lenne, ha találnánk minden gyerek számára egy őt szerető keresztszülőt. Antallal együtt mondjuk: LEGYEN ÖN IS KERESZTAPA, KERESZTANYA!
Kedves Antal! Köszönöm mindannyiunk nevében a beszélgetést, az alábbi megrendítő vallomásodat, minden jóságodat és munkádat a Tieidért és a gyerekekért, a jövő generációjáért. Mindazok a nehézségek ellenére, amin Te és az őseid átmentek, példaértékű a megmaradásotok és kitartásotok, mindannyiunk számára! Kívánunk Neked és a Tieidnek jó egészséget és további sok sikert az életben és a munkátokban. Isten áldjon meg Téged, Családodat, minden Moldvai Magyart!
Albertné Révay Rita
PUSKÁS ANTAL VALLOMÁSA A GYEREKEKHEZ, ÉS AZ ŐSEI ÉLETÚTJÁRÓL:
„Végezetül zárszóként fogadjátok el ezt a pár mondatot. Szívleljétek és tartsátok meg, a saját és az otthon maradott Csángó -Magyar testvéreink és a felnövekvő fiatalság, a megmaradásunk érdekében! Jusson eszetekbe a (mi) Csángó körtáncaink egyike. Összekapaszkodva, egymásra figyelve forog a táncunk, ha egyikünk elbotlik, a többiek segítik, nem engedik (ahogy mük mondjuk) leesni. Így kapaszkodjunk mi Csángó nemzettestvérek össze, ne hagyjuk el egymást, ne engedjünk egyet sem leesni, mert akkor MEGMARADUNK!!!! Amit mi sok szervezettel együtt a Csángóságért, a megmaradásunkért teszünk, ezt a legnagyobb szeretettel és szívből tesszük. Amikor olvassátok ezeket a sorokat, gondoljatok az otthon maradottakra, lélekben öleljük meg őket, nyújtsuk feléjük segítő kezeinket! Érezzék, hogy nem hagytuk magukra őket. Hozzánk tartoztok! Amikor egy-egy misszióról elindulok Moldvából, meg szoktam állni a falum feletti dombon (Lábnyikban), és elköszönök az ébredő falutól. Még egyszer szomorúan visszanézek, és úgy érzem, hogy ismét ott hagytam egy darabot a szívemből.”
A Csángó Tükör című lap 11.évf. 33. (=2014. 3.) számában részletesen ír Antal a családja, ősei viszontagságairól, ahogyan Moldvából Magyarországra érkeztek, végleges otthonukba, Egyházaskozárra:
„A szent Úristen tartsa meg kenteket, erőben s egészségben. S őrözze meg minden lépésikben.
Puskás Antal: LÁBNYIKBÓL- LÁBNYIKBA 1948
1 rész.
1947. február 24-én az utolsó tizenhárom lábnyiki család is elhagyta a falut. Mire megérkeztek Magyarföldre, akkorra már kitavaszodott Egyházaskozáron.
Nagyon keserves utat tettek meg, nem jutott el mindenki az új hazába, ők valahol román földön a vasút mellett "csendesen pihennek". Sem a szülőföldben, sem az új hazában, nem nyughattak. Ezen a keserves úton a jó isten életet is adott, ő ahogy mondani szokta, "útközben" születtem.
Lassan belakták a falut, minden csángó családnak jutott ház, ahol elkezdhették új életüket. Gazdálkodtak, dolgoztak úgy, mint otthon. Közben az ott maradottakkal tartották a kapcsolatot (kinek testvérei, kinek szülei maradtak otthon). Egy-egy levélben megírták, hogy élnek itt Magyarföldön.
„Erőst jól vigyük brei, kaptunk házakat, vót hol maradott egy-egy tehenke es, még elébb elébb egy egy ló. Fődeket adtak kinek menye, gyermeke vót, úgy mérték a fődet. De úgy tuggyátok meg, hogy a házakért mit adtak, kell fizessünk, minden hónapban egy kicsi pénzt, nem tuggyuk, hogy meddig, de kell fizessünk.”
Ezek a jó hírek hamar kitudódtak Lábnyikban. Volt egy Bot nevű család, akik elhatározták, hogy ők es elmennek Magyarföldre, oda hol ülnek a testvéreik. Igen biza, így gondolták, csak azt nem tudták, hogy 1947 májusában Magyarország lezárta a határt a betelepülő csángók előtt, többet nem fogadtak senkit Moldvából. Ezek a hírek nem jutottak már el Lábnyikba, de közben a Bot család egy jobb élet reményében, döntött. „ELMENYÜNK MÜK ES MAGYAR FŐDRE!" - ezt a végső elhatározást visszafordíthatatlan tettek követték. Eladogatták minden eddig összegyűjtött vagyonkájukat, egy szekert, egy darabocska fődet, a tehenyeket, s mi a ház körül kapódott mindent. S utoján a házikat es. A Bot család a zember, s a zasszon, s négy gyermek neki indultak, hogy magyar fődre mennyenek. Trénvel (vonattal) szekervel, mikor gyalog a lábaikon, két heti út után oda értek a magyar határra.
Akkor szembesültek a rémisztő és megváltoztathatatlan hírrel, hogy nem engedik be őket Magyarországra. Rémülten, lelkileg összetörve esedező tekintettel, könyörögve próbálták meglágyítani a szívét a határőr parancsnoknak. De törvény az törv! ény! Nem mehettek át a határon, nem léphettek Magyarföldre.
Sírtak a gyermekek, s az asszony, a családfő sírva odakiabált a határőrnek:
MOST MIT CSINÁLJUNK?
A válasz ez volt: „Menjenek vissza!”
VISSZA???
HÁT HOVA??? MIBE???
Nincs semmink, minden vagyonunkat eladtunk! Nincs hová mennünk. Segítsenek rajtunk!!!” - kérték könyörögve a határőröket.
De nem kaptak lehetőséget…
„AKKOR ITT HALUNK MEG A HATÁRON, DE VISSZA NEM MEGYÜNK!”
Segítség volt számukra, hogy éppen nagyon jó idő volt akkortájt.
Két hetet töltöttek a szabad ég alatt, négy gyermekvel, kevés élelemmel. Egész nap csak ültek megtörten és várták, hátha megesik a parancsnok szíve rajtuk, de nem ez történt. Már a katonák is sajnálták őket, szégyelltek szembe nézni velük. Látszott rajtuk, hogy őket is megviseli a sorsüldözött család. A gyermekek minden este álomba sírták magukat, sírtak a szülők is mikor a gyermekek nem látták. Minden napjuk úgy telt, hogy ültek, nézték nagy szomorúan a határon átjáró embereket.
Nap, mint nap, hat síró, könyörgő ember, a négy maszatos gyermekek látványa a határőrök számára is nagy lelki teher volt. Már lassan két hete ott voltak a határon, még egy nap odament hozzájuk a parancsnok, és együttérzően elkezdett velük beszélni, próbálta meggyőzni őket, hogy nincs semmi értelme itt lenni és várni, ő nem tehet semmit, ő be kell tartsa, amit parancsba kapott.
„Nagyon sajnálom magukat, én szívem szerint átengedném, de nem tehetem, mert akkor én kerülök nagy bajba.
Drága jó emberek én együttérző szívvel mondom, hogy menjenek VISSZA, ne tegyék tönkre a kicsi gyermekeket, mert ha bejön a rossz idő, itt betegek lesznek s még ki tudja mi lesz.”
Addig addig beszélt nekik a parancsnok, míg belátták, hogy vissza kell menni, elfogadták azt, amitől a legjobban féltek.
Vissza kell menni.
Másnap elindultak, a parancsnok még kevéske élelmet is adott, hogy kitartson nekik valameddig.
Zokogva indultak el, sokáig néztek vissza a határra.
A katonák inkább elfordultak, hogy ne kelljen a szemükbe nézni, mert ők is sajnálták a családot.”
Az elbeszélés második része a Csángó Tükör 2019. (16.évf.) 54. számában jelent meg, amelynek címlapján Jankó Antal, az Apa és fia c. köny szerzőjének és feleségének 1969-es fényképe látható:
„Vissza a kilátástalanságba
Sírva, zokogva elindult a lábnyiki Bot család életük legszerencsétlenebb útjára. Ameddig lehetett reménykedő pillantásokat vetettek a határ felé, vártak titkon egy szóra, hogy „hé emberek jöjjenek vissza…”, de ez a mondat nem hangzott el.
Tudták ők is, hogy nincs más lehetőség, csak vissza Lábnyikba. Lehajtott fejjel, szótlanul, csendben, sírva, lélekben megtörve ment ez a hat ember a poros földúton. Minden lépésükkel távolabb kerültek életük legnagyobb álmától, hogy eljussanak Magyarországra. De lépésről-lépésre egyre közelebb a legnagyobb félelmükhöz, hogy mi lesz ha visszaérnek falujukba? Nem voltak sem éhesek, sem szomjasak, a bú s a bánat töltötte el őket, a félelem megbénította mindenüket.
Már semmi sem számított!
Ahol éppen reik setétedett, ott esszekuporodtak mint a malackák, egymást átkarolva, melegítve aludtak a szabad ég alatt. Még egy kicsit beszélgettek, míg el nem aludtak. Azt mondja az ember: „Látod-e asszon mennyire sokat imádkoztunk, kértük a Szent Úristent, hogy segéljen meg münköt s ládd-e nem segített réttunk. Há most ki vagyunk maradva az utak szélyire, met nics se házunk, semmink csak a gúnyáink mik réttunk vannak, s a nagy bú a szüvünkbe, mit kell vigyünk, mint egy nagy követ. S a gyermekek sokszor kérdették: „Táti s mámi há métt kell visszamennyünk?”
„Haggyátok el gyermekeim mett egyszer s egyszer nekünk es jó leszen. Én s édesanyátok, lehet nem érjük meg de tük… higgyétek meg, elértek Magyarfődre, oda hol tük fel kellett volna nőjetek, met hogy írták a testvéreik, erőst szép ország az.”
Így biztatva egymást, néha-néha sírdogálva haladtak, mikor a lábaikon, s mikor trinvel, vaj egyszer-egyszer egy zeker felvette őköt. Meddig tartott az ételik mit kaptak, addig a gyermekeknek adták a többet, nehogy betegek legyenek, me akkor még nehezebb lesz nekik. Az asszon s az ember evett mit kaptak (találtak) az utak széjein. Nyár vót, elébb-elébb kapódott egy vackor fa, vagy meggy, vagy szeder s ők avval elvótak. A gúnyáik elváslottak, megkoszlódtak. S egy hónapi nehezséges út után, visszaértek Lábnyikba. Mikor béértek a faluba setét éjj vót. Az utcákon nem járt senki, csendesség ült a falun. Pódorosba mentek az ember édesapjáéhoz. Bésiettek a kapun, lassacskán megzergették az ablakot, egyszer szól valaki: „Há ki van odaki?” „Mük vagyunk édesapám, csapjon bé münköt.” Mikor az ajtót megnyitották sírni kezdett mindegyikük, az édesannyik es felkőtt, s mikor meglátta, hogy a fia, s felesége gyermekestől visszatértek, a haját kezdte tépni, s hangosan siratózni. Eleget csendesítették, hogy a szomszédok meg találnak ébredni s akkor megtuggya az egész falu, mikor elcsendesedtek, azt mondja az édesannyik: „Mi lészen, mikor a pap megtuggya??? az egész falu veszen csúfságra münköt, s a pap ki fogja prédikálni.”
A legnagyobb félelmük a paptól volt, mert eddig is, meddig nem tértek vissza, minden misén kiprédikálta, hogy ez s ez a család elment Ungurestibe, s akik elmentek, mük vegyük úgy, mintha meg lennének halva. Há úgy es történt, másnap megtudta az egész falu, hogy Bot Jánosék visszatértek, nem értek el Magyarfődre. A pap kiprédikálta az egész falu előtt, s kimondta, hogy kik Ungurestibe mentek s visszajöttek, ő hezza semmiét ne mennyenek, s egy esztendeig nincs mit keressenek a templomba. Met bűnösök s rontják meg az embereket, s a szentmisét. Hónapok teltek el, mire a falu visszafogadta őköt, de sokat bántották, csúfolkodtak velük, még a kútból sem hagyták hogy vizet merítsenek (a közös kutak az út szélin álltak, négy - öt család közös használatában). Nagy szegénységbe, az édesapjik házában ültek nyolcan, me mikor elmentek akkor mindeniket eladták s mikor visszatértek nem vót hová mennyenek. Dógoztak, mit tudtak, vót egy tehenkéjik, s egy fóka (10-12 darab) berbécs, jártak a bojérhoz dógozni, s egy kicsit mindig elébb juttak. Mikor elémentek az úton, hogy az ő házik vót, megállottak s ott sírtak a kapuba, úgy sajnálták, hogy a szüvik szakadott meg.”Istenem istenem! Métt kellett mük meginduljunk, Magyarfődre? Most kimaradtunk az utak széjire. De örökké imádkoztak s kérték a szentúristent, hogy segéljen meg őköt, s legyen egészség az egész családban, mett akkor tudnak dógozni, s egy cseppet elébb jutni. Eltőt vaj három-négy esztendő, mikorra tudtak venni Pódorosba egy kicsike fődecskét, hogy ha a Jóisten megsegíti őket, akkor házat csánnak oda. Mikor este mind együtt vótak, alig tértek meg abba a kicsi, kicsi házba, örökké azt mondta Bot János a gyermekeiknek ”Édes gyermekeim, hálát adok a jó Istennek, hogy megtartott münköt egészségben. Imá jó itt es Lábnyikban, ha a szentúristen így rendelte, de, tuggyátok meg, ti nem itt kellene üljetek, s mük sem! Tük Magyarországba kellett lenne felnőjetek, abba a szép országba, hol a testvéreink, s komáink, s a nyámjaink ülnek. Ezek a szavak minden nap többször elhangzottak, ezekkel a mondatokkal keltek s feküdtek.
Magyarország, az a szép ország.”
A t ö r t é n e t f o l y t a t ó d i k!
Érdemes olvasni a Csángó Tükör minden számát, hiszen ilyen és ehhez hasonló érdekességekkel és fontos kordokumentumokkal is megismerkedhetünk!