László Ildikóval, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület egyik elnökségi tagjával 2019. október 12-én, a klubdélutánunk megkezdése előtt beszélgettem. Ő a klubjaink „dalos pacsirtájája”, aki már évek óta gyönyörű moldvai népdalok hiteles előadásával örvendeztet meg bennünket az összejöveteleinken.
A moldvai magyarokhoz sok emlék köti, hiszen a Lakatos Demeter Kulturális Egyesület tagja is hosszú évek óta, és sokszor járt már Moldvában. A legkedvesebb emlékeiről mesélt nekem. A szavaiból kiderült az is, hogy miért is jó keresztszülőnek lenni.
Kedves Ildikó! Mindnyájunk nevében köszönöm a mai beszélgetést, az alábbi vallomásodat és a moldvai magyarokhoz fűződő szeretetedet is. Köszönjük a sok szép népdalt, amit megismerhettünk, énekelhettünk veled, és minden eddigi tevékenységedet. Mindnyájunk nevében kívánok Neked jó egészséget és további sikeres munkálkodást a moldvai magyarok érdekében.
A klubdélutánokon tanult népdalokrül itt írtunk bővebben.
Albertné Révay Rita
László Ildikó, elnökségi tag vallomása képekkel:
Felnőtt fejjel, már köztisztviselőként engem az éneklés szeretete és a székely származású férjem vezetett el a moldvai csángómagyarokhoz. Tőle hallottam először róluk. Ha arra gondoltam, hogy a Kárpátokon túl is, a régi Etelközben élnek még magyarok, egyenesen kirázott a hideg. 2007-ben jártam először Moldvában, Klézsén Duma András házában volt a szállásunk, ezáltal megismerhettem őt és az egész kedves családját. András az általa létrehozott alapítványi házában, ahol a tanítás folyik, fogadott minket, büszkén szerepeltette tanítványait, akik egy komplett kis műsorral szórakoztattak minket, énekeltek, táncoltak, szavaltak. Útitársaink között sok nyugatra került magyar volt, a műsor nézése közben nekem elszorult a szívem, hirtelen sírhatnékom támadt, de visszatartottam, gondoltam, talán engem túlzottan felkavart a régi etelközi fiatalok idegen akcentusos szavalása, és egyáltalán az a számomra szinte hihetetlen megtapasztalás, hogy ennyire távol Magyarországtól, a Keleti Kárpátokon túl is még, ha rosszul is, de hallszik magyar szó a fiatal nemzedék szájából. És milyen érdekes! Ezzel a torokszorító érzéssel nem voltam egyedül, hirtelen mindenkiből elementáris erővel kitört a zokogás. Ez az emlék a mai napig annyira bennem van, akárhányszor felidézem magamban ezt a jelenetet, mindig könnybe lábad a szemem.
Nagy élmény volt vele bejárni a környező falvakat, egyáltalán megismerni azt a különös világot, amit mások elbeszélései alapján elképzeltem. Sokszor jártam Erdélyben, hiszen rokonaink voltak ott, de Moldva az más… az már bizony „román” világ. Az egyik akkori útitársam, aki Székelyudvarhelyről, a 89-90-es években, már viszonylag idősen kiment Svájcba, és aki még addig sose járt Moldvában, csak, mint svájci állampolgár, csatlakozott hozzánk a moldvai útra. Amikor a buszunk átért Gyimesbükkből Moldvába, kinézve az ablakon, fejét rázta, és szinte szomorúan mondta, hogy itt olyan „össze-visszaság” van! Elszomorítja ez a látvány, nem erre számított. Ott már nem láttunk szépen rendbe tartott, gondozott kerteket, a falvak eléggé sivár látványt nyújtottak a rendetlen portákkal, de főleg a szegénység tűnt fel ezen a vidéken. András elvitt minket a környező falvakba, Csíkba, a Csángó Rádiót akkor még csak tervbe vevő Lőrinc Celesztinhez, Somoskára a Benke házaspárhoz, ellátogattunk Külsőrekecsinbe, ahol majdnem megvertek minket a falubeliek, mert fényképeztük a tájat, a patakban mosó asszonyokat, a kezdetleges eszközökkel szántó embereket, megnéztük a forrófalvi több száz éves fatemplomot, átkeltünk a Szeret folyón, benéztünk Diószénbe is. András sokat mesélt a saját történelmükről, szokásaikról. Lujzikalagorban tanúja voltam annak, hogy amikor a templomból kijövő idősebb asszonnyal beszélgettem magyarul, akkor ránk szólt a pap, hogy hagyjuk abba a magyar beszédet. Ottlétünk valamivel húsvét előtt volt, éppen búcsút tartottak a faluban. Moldvában ilyenkor az a szokás, hogy a rokonok felkeresik és gazdagon megvendégelik egymást. András elvitt minket a rokonaihoz, akik kedvesen fogadtak minket, ettünk-ittunk, de ami a lényeg, hogy beláthattunk a családok életébe, beszélgethettünk velük, hallgathattuk szép magyar beszédüket, különösen kitűnt a családban élő iskolázott nagymama, aki csodálatosan választékos magyarsággal mesélte el érdekes életét, és szomorúan tudatta velünk, hogy a gyerekei már nem beszélnek az unokáival magyarul. Ezt bizony ottlétünkkor tapasztaltuk is, hogy a fiatal szülők románul beszéltek a gyerekeikkel. Ez is nagyon megdöbbentette a társaságot, ekkor kezdtünk igazán tudatában lenni azzal, hogy bizony ez a népcsoport, ha ez így megy tovább, el fogja veszíteni a nyelvét.
Utunk utolsó napján Nyisztor Ilona népdalénekes saját kertjében látott minket vendégül, aki az akkor még élő, csodálatos édesanyjával énekelt is nekünk, akkor én már énekelgettem a dalaikat, szinte a föld felett lebegtem örömömben, amikor én is velük együtt énekelhettem.
Kezdtem keresni azoknak az embereknek a társaságát, akik a moldvai csángómagyarok iránt érdeklődtek, kultúrájukkal, történelmükkel, sorsukkal foglalkoztak. Beiratkoztam a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesületbe, ezáltal kapcsolatba kerültem sok neves néprajzossal, mint például Halász Péterrel, az egyesület akkori titkárával, néhai elnökünkkel, a csodálatos Jáki Sándor Teodóz atyával, Domokos Pál Páter leányával, a zenetudós Domokos Máriával, Kóka Rozáliával, és sok más, a csángók iránt elkötelezett kitűnő emberel, akiktől rengeteget tanultam. Ezáltal még inkább életem fontos része lett a csángóság iránti elkötelezettség és folklórjuk megismerése, terjesztése. Többször volt szerencsém az Óbudai Népzeneiskolával a pusztinai zenetáborban részt venni, ahol megismertem és életre szóló barátságot kötöttünk egymással a neves csángómagyar hagyományőrző asszonyokkal, zenészekkel, az ottani fiatalokkal, akiknek már jó része itt egyetemista Magyarországon. Azóta már az egyik közülük, Kovács Krisztián, aki már akkor is, többszöri ottlétem alatt kitűnt virtuóz furulyázásával, szép hangjával, nemes külsejével. A KEMCSE-beli keresztanyja, Kiss Melitta támogatásával, mint tudjuk, a budapesti Zeneakadémián szerzett népzenész diplomát. Mindezek közben megismertem a keresztszülők egyesületét is, és a tagja lettem. A Lakatos Demeter Egyesülettel is többször volt szerencsém kijutni Moldvába, és mindezek közben megismertem a Magyar Népfőiskolai Collegium vezetőjét, dr. Kis Boáz nyugalmazott református lelkészt, akivel több moldvai missziós úton vettem részt. Ottjártunkkor jó néhány faluban előadásokat tartottunk, ahol is megismertük az akkor ott tanító fiatal tanárokat, hagyományőrzőket, az előadásra látogató családokat, moldvai kifejezéssel élve a „világot”.
Egyik pokolpataki előadásunk során a falubeli résztvevők közül egyszer csak hozzám bújt egy tündéri, vékonyka, mosolygós kislány, Istók Roxika, akit rögtön a szívembe zártam és keresztlányommá fogadtam. Azóta évek teltek el, elkötelezettségem a csángómagyarok iránt egyre nőtt, 2018-óta a KEMCSE vezetőségének hivatalosan is tagja vagyok.
László Ildikó, KEMCSE